A címre érve egy nem túl nagy ház fogad, rendkívül ízlésesen berendezett kerttel egy gyönyörű környéken, ahol a házak közötti parkban épp golfoznak a helyiek.
Visnyei Gyula hatalmas öleléssel üdvözöl otthonában, mintha már évtizedek óta ismernénk egymást. Ruhája csupa festék. "Épp festés közben zavarok?" - kérdezem tőle. "Nem, sakkozom. Volt a családomban sakknagymester, tőle tanultam. Nagyon szeretek játszani. Néhány éve tanultam csak meg, hogy hogyan kell kezelni a számítógépet. Akkor már sakkozok is rajta. Muszáj voltam beadni a derekam, mert az interneten keresztül intézem a képeim és a könyveim eladását."
Amint belépünk a házba, már látom, miről beszélt. Bárhova néz az ember, mindenhol könyvet és festményeket lát.
A saját képei díszítik a nappali két szemközti falát is:
De a nappali melletti helyiségben, a kis műhelyteremben is az ő képei lógnak a falon (vagy éppen vannak a falhoz támasztva):
"Ebből élek most. Van persze az öregségim, de ebből is szépen tudok keresni. A kisebb képeket néhány száz dollárért adom el, a nagyobbakat több ezerért. A legtöbbet egy kiállításomon valami ficsúr fizette. Bejött egy huszonéves gyerek, rámutatott két képemre, hogy azokat kéri. Poénból mondtam neki, hogy darabja 10 ezer dollár.
De ezek itt nem értik a viccet, azonnal írt egy csekket 20 ezer dollárról.
Mondom: szevasz, papa, gyere máskor is!"
San Diegóban legenda lett
Visnyei Gyula pályafutásáról egy 2013-ban készített interjúnkban írtunk részletesen, röviden legyen elég annyi, hogy 1969-ben, 19 évesen szökött el Magyarországról. Nagypályán játszott a Los Angeles Aztecs, a San Jose Earthquakes, majd a belga Lierse és a Standard Liége csapatában. Két év után azonban visszatért Amerikába. Középpályás létére mindenhol lövöldözte a gólokat, legnagyobb sikereit azonban 1979 és 1988 között az akkor hatalmas népszerűségnek örvendő amerikai teremfoci-bajnokságban érte el, egy-egy évet játszott a New York Arrows és a Las Vegas Americans csapatában, de legendává a San Diego Sockers színeiben vált. Ötször nyert bajnokságot, fantasztikus technikájának köszönhetően San Diegóban 254 gólt lőtt, és 214 gólpasszt osztott ki.
Rekordok, amelyeket azóta is ő tart a Sockersnél:
- Legtöbb gól egy meccsen (6)
- Legtöbb gól egy félidőben és egy negyedben (6, ill. 4)
- Zsinórban a legtöbb meccs, amin betalált (37)
- Zsinórban a legtöbb meccs, amin gólt lőtt vagy gólpasszt adott (42)
- Legtöbb gólpassz egy meccsen (5)
- Legtöbb gólpassz egy félidőben és egy negyedben (4-4)
- Legtöbb pont (gól + gólpassz) egy meccsen (8)
- Legtöbb pont egy félidőben (5)
Már gyerekként is nagyon érdekelte a művészet, rengeteget olvasott, és több kisebb filmben is szerepelt. "Volt vagy negyven filmem, és gyerekként szinkronizáltam is."
"Festeni 1982-ben kezdtem el. Angyalföldi gyerek vagyok, akárcsak egy Márkus Csaba nevű művész barátom, akit csak itt, San Diegóban ismertem meg. Ő egy itteni bevásárlóközpontban adta el mindig a képeit. Egyik nap mondta, hogy megrendeltek nála több festményt, reggelre kész kellene lennie hét képpel.
Megkérdeztem, hogy segíthetek-e. Hajnali háromra kész lettünk az összessel.
Azóta festek."
A focipályán szerzett hírnevének köszönhetően könnyebben ad el képeket, de máshogy is sikerült kamatoztatnia az ismertségét. A mozihoz és a könyvekhez aktív focistaként is ugyanúgy kötődött, igyekezett a hírnevét kihasználva olyan körökben forogni, hogy minél több hírességgel, főleg színésszel és íróval találkozzon.
Több ezer aláírása van sztároktól, íróktól.
Két könyvespolca van tele olyan könyvekkel, amelyeket az írók vagy a történethez kapcsolódó személyek írtak alá, személyesen neki címezve, ezeket meghirdeti, és folyamatosan adja el őket.
"Becsomagolom, és elküldöm postán. Minden könyvhöz teszek magamról egy autogramkártyát, és aláírom a vevőnek. Persze a szívemhez legközelebb álló könyveket és képeket soha nem fogom eladni."
A 90-es évek egyik legnagyobb kosárlabdázójával, Hakeem Olajuwonnal is gyümölcsöző volt a találkozása.
"Hakeem megnézte a képeimet, és megvett belőlük hármat. Ötezer dollárt fizetett értük. Sajnos többet nem találkoztunk, pedig rásóztam volna még néhány festményt."
Visnyeinek van egy garázsa, de az autó kint áll, a garázs ugyanis tele van emlékekkel és könyvekkel, utóbbiak ABC-sorrendbe vannak szedve.
"Körülbelül tízezer könyvem van, szeretek olvasni. Szinte mindent elteszek, nagy gyűjtő vagyok, de sok mindent kell még rendszereznem."
Elővesz vagy tíz fotóalbumot, mind tele van róla megjelent újságcikkekkel.
A nyolcvanas években szinte nem volt nap, hogy ne szerepelt volna az újságokban, hatalmas sztár volt az Egyesült Államokban.
Két feleségem volt, mindkettőtől elváltam, de nagyon rendes asszonyok voltak, gyűjtögették nekem a cikkeket, és befűzték albumokba."
Fülig érő szájjal ül le, elkezdi lapozgatni, a következő három órában levegővétel nélkül meséli a sztorikat. És a következő két nap is ez várt rám, Visnyei Gyula kifogyhatatlan a jobbnál jobb történetekből.
"Hatalmas sztorik voltak, több tízezren voltak kint a teremfocimeccseken, imádták az emberek. Volt, hogy elefánt hátán jöttem be a pályára, mert kellett nekik a show. Aztán egyik napról a másikra elkezdett hanyatlani a liga, és végül meg is szűnt egy időre. Akkor egyébként az Adidasszal állt szerződésben a bajnokság, nekem meg a Nike ajánlott három évre egy szerződést évente 15, 17 és 19 ezer dollárért. A liga vezetői nem akarták engedni az Adidas miatt, de mondom: az anyátok pics...ját, nem ti hordjátok azt a cipőt, szóval aláírtam."
"Nem csak manapság igazolnak az Egyesült Államokba a sztárok, akkor is így volt. Olyanok játszottak itt a ligában, mint Pelé, Johann Cruyff, Gerd Müller vagy Franz Beckenbauer. Mi voltunk az igazi nagy spílerek, volt, hogy csak két-három amerikai volt a keretben, de azok sem játszottak, mert buták voltak, mint a tök.
Várj csak, mindjárt mutatok egy videót, ezen besz.rsz. Egy magyar származású riporter, Erdős, aki itt lakik tíz percre, csinált velünk egy műsort. Bejött az öltözőbe, hogy kérdezzen bennünket a teremfociról, mi pedig eljátszottuk, hogy csak az anyanyelvünkön szólalunk meg."
"Az ott egy Visnyei-gól?" - kérdezem meghökkenten, visszatekerve 0.28-hoz a fenti videót. "Ja, lőttem néhány ilyet. Tetszik? Felhívtam utána az ellenféltől a gyereket, hogy elnézést kérjek, de nem vette fel a telefont, és vissza sem hívott.
Biztos még nem tért észhez, annyit forgolódott azon a meccsen."
A Juli Veee nevet a gólöröme után kapta.
"Akkoriban minden magyar felemelte a két kezét a gólja után, de az itt újdonságnak számított. Megkérdezték tőlem, hogy mit mutatok ilyenkor, v mint victoy, azaz győzelem?
Mondom persze, ha ez a cirkusz kell nektek, hát megkapjátok, onnantól kezdve minden gólomat így ünnepeltem.
Aztán az egyik meccsen az ellenfél rúgott egy gólt, majd felemelte úgy a kezét, ahogy én szoktam, a közönség kifütyülte. Két perccel később akkora gólt vágtam be nekik, hogy csak néztek. Odamentem a kispadjukhoz, és felemeltem a kezem. Na, onnantól kuss volt nekik."
"Nagyon bírtak engem, a magyaros technikához hasonlót itt előtte nem nagyon láttak. Rugdostam a gólokat, produkáltam, mint Messi, b.ssza meg. Volt, hogy 17 meccsen 51 gólt rúgtam, és adtam 38 gólpasszt.
Kanadában már úgy cikkeztek rólam, hogy olyan vagyok, mint a jégkorongban Wayne Gretzky, annyi pontot csinálok."
"Peléhez is hasonlítottak, de neki csak a tartalékja voltam a nagypályás amerikai válogatottban. Aztán amikor a brazilokkal játszottunk, akkor ő nem lépett pályára, és én játszhattam helyette. Alig volt akkor amerikai a csapatban, azokat válogatták be, akik az Egyesült Államokban játszottak, mindegy volt, hogy milyen nemzetiségű."
"Ezt a képet valamelyik gálán lőttük Pelével és az első feleségemmel. Gólkirály lettem, ott kellett átvenni a címet."
"Egyébként többször is játszottam az amerikai válogatottban, de az tényleg vicc volt. Haitin például néhány órával a meccs előtt még nagyban iszogattunk meg playboykodtunk:
Pontosabban én nem. Mindig benne voltam a buliban, imádták a magyaros csibészségemet, de inni soha nem ittam. Talán kétszer voltam részeg, de mindkétszer nagyon fájt a fejem, így nem tudtam, mi értelme. Cigizni se cigiztem, a marihuánát is egyszer próbáltam ki, de azt is a pályafutásom után, és az sem jött be."
"Nők? Persze, voltak nagy bulik.
Amikor például a Lierse leigazolt, akkor még úgy mentem ki, hogy nem biztos, hogy aláírok. Aztán a repülőtéren egy Rolls-Royce-szal és két bomba nővel vártak. Hogy a pics...ba ne írtam volna alá?"
"Ez azért is volt nagy sztori, mert úgy adtak el a Lierse-nek, hogy el volt törve a lábam. A San Antonio ellen egy becsúszás után tört el, két hónapot kellett kihagynom, de ezt nem mondtuk el Belgiumban.
Honnan tudták volna lenyomozni?
Akkor még nem volt internet. Azt mondtuk, hogy játszottam, és rugdostam a gólokat."
"A Lierse után elmentem a Standard Liége-be. Akkor született meg az első lányom.
Jól éreztem magam, de ugyanolyan pénzt ajánlottak San Diegóban is, és úgy gondoltam, hogy Amerikában jobban érvényesülök majd. Később hívtak Angliába is, jól kerestem volna, de maradtam San Diegóban. Remek döntés volt."
Hogy a visszavonulása után harminc évvel is mekkora népszerűségnek örvend a városban, arról a San Diego Sockers soron következő bajnokiján győződhettem meg. Az Ontario Fury elleni rájátszásbeli találkozó félidejében celebritymeccset rendeztek, amelyre természetesen meghívást kapott a klub valaha volt egyik legjobbja, Visnyei Gyula, azaz Juli Veee is.
Képtelenség volt úgy 10 métert sétálni a csarnokon kívül vagy a csarnokban, hogy ne állítsák meg egy közös képre, egy aláírásra, egy ölelésre, neki pedig minden szurkolóhoz volt egy kedves szava. A férfiakkal elpoénkodott, a gyerekekkel elhülyéskedett, minden nőnek bókolt, de messze nem tolakodóan.
Mindeközben a csarnok tetején a Sockers hét visszavonultatott meze látható, a sort Veee kezdi és Tóth fejezi be. Tóth Zoltán magyar válogatottként 1979-ben egy spanyolországi edzőtáborban döntött úgy, hogy disszidál.
"Barcelonában voltunk, a többiek kimentek a városba, mondtam, hogy mindjárt utánuk megyek. Ekkor már össze voltam pakolva. Tudtam, hogy az összeszedett útleveleinket hova dugták el. Kivettem az enyémet, és elszöktem" - meséli az Origónak már a csarnokban a 61 éves egykori kapus.
Számos bajnoki címet nyert a Sockersszel, többek között Visnyei csapattársakét, a 80-as években az évtized legjobb kapusának választották meg az amerikai teremfoci-bajnokságban. Most a Sockers kapusedzője. Édesapja is kapus volt, fia pedig, Chris Toth a San Diego jelenlegi kapusa.
"Lyukkal a szívében született a fiam, két komoly műtéten is átesett. Nem tanácsolták neki a sportot, ehhez képest az első számú kapus a Sockersnél, és meghívót kapott a magyar strandfoci-válogatottba is, utazik majd velük Portugáliába."
Tóth Zoltán nem játszott a félidei gálameccsen, a lába már nem az igazi. Visnyeihez hasonlóan minden ötödik méteren megállították a csarnokban a szurkolók.
"Imádtak bennünket, imádták az amerikaiak ezt a sportot, jobban szerették, mint a nagypályás focit, mert több gól esett. Ez ilyen egyszerű.
Remek meccseink voltak, de én a rosszabb meccseimre jobban emlékszem, mert azokat mindig végiggondoltam lefekvés előtt, hogy mit csináltam rosszul.
Egyszer az egyik bajnoki döntőben vezettünk, az utolsó másodpercekben csak rá kellett volna feküdnöm a labdára, de nagyot hibáztam, és az ellenfél csatára kirúgta a kezeim alól, ezzel 2-2-re egyenlített. A hosszabbításban kikaptunk, pedig végig baromi jól védtem, én kaptam volna a meccs legjobbjának járó MVP címet és az ezzel járó autót. Már ki is találtam meccs közben, hogy odaadom a szüleimnek. Engem is nagyon szerettek a szurkolók, de Gyula volt az igazi sztár."
Visnyei messze a legidősebb volt a mostani celebritymeccsen, olyanokkal játszott együtt, mint Landon Donovan. Ám hiába volt az ő csapatában minden idők legjobb amerikai focistája, nem volt kérdés, hogy ki lesz a csapatkapitány. Donovannél is nagyobb tapsot kapott, amikor utoljára mutatták be az összes játékos közül:
Visnyei ezúttal nem elől rugdosta a gólokat. "Évek óta nem játszottam, örülök, ha két percet kibírok" - mondta még a meccs előtt. Természetesen végig a pályán volt, és bár csapata 2-1-re kikapott, a gálameccs legszebb mozdulata egy 67 éves magyaré volt:
"Bár most csak hat-hét ezren voltak a csarnokban, nem úgy, mint a mi időnkben, de azért jó volt ismét itt játszani. A lényeg, hogy Donovannek oda tudtam adni három festményemet, ő majd elárverezi, és a pénzt egy rákos kisfiú gyógyítására fordítják. Ezért jöttem.
Haza már biztosan nem megyek. Négyszer vagy ötször voltam otthon, akkor is csak azért, mert betegek voltak a szüleim, de azóta sajnos meghaltak. Itt viszont szeretnek az emberek, elismernek és megbecsülnek. Jó életem van, nincs miért hazamennem. Ugyan a viccet annyira nem értik, mint a magyarok, de annyi baj legyen, elszórakoztatom én saját magam."