Ott voltunk, amikor feltámadt poraiból a Real Madrid

A spanyol bajnokság 21. fordulójában a Real Madrid régi önmagát idézve 4–1-re verte a Valenciát. A két klub találkozója mindig pikáns, különösen most, amikor a Real kisebb hullámvölgyben van, a Valencia pedig az elmúlt évek vergődése után ismét topcsapatnak számít. A legkevésbé sem túlzó népünnepélynek nevezni. A meccs előtti és utáni fiesztahangulatot innen Magyarországról nehéz elképzelni, ebben segít Ágai Kis András, a Sport TV műsorvezetője, aki ott volt a helyszínen, és még a Real sztárjaival is találkozott.

A magyar valóságban szocializálódott és edződött sportszeretőnek borzasztó nehéz mindezt elképzelni, akárcsak a derbi előtti fiesztahangulatot. A legkevésbé sem túlzó a népünnepély kifejezés használata, mert a nép ott tényleg ünnepel.

Meglett férfiak, fiatal srácok, konszolidált háziasszonyok, családok hömpölyögnek a stadion felé, és a színes forgatag akkor válik (először) igazán zajossá, amikor begördül a Mestalla elé a Valencia busza.

Az eufória nagyjából öt percig tart, aztán mindenki megy tovább a dolgára, illetve hát a meccsre. A biztonságra persze errefelé is nagyon ügyelnek, de a rend őreinek nemigen akad más dolguk, mint tisztes távolból figyelni a békésen söröző, kávézó, csecsebecsét vásárló, vagy éppen közös (!) képet készítő hazai és vendég szurkolókat.

Mindenféle csecsebecsét lehet vásárolni a stadion környékén Forrás: Ágai Kis András

Merthogy itt fel sem merül, hogy a két klub szimpatizánsait hermetikusan elkülönítsék egymástól, békésen megfér egymás mellett a talpig „harci díszbe" öltözött Valencia- és Real-drukker.

Félreértés ne essék, nyilvánvaló, hogy Madridban sem tapasozik egy tálból mondjuk egy Real- és egy Atletico-szurkoló, de azért ez itt mégiscsak más.

Hogy mást ne említsek, jómagam még a találkozó előtt beszereztem egy Valencia-sapkát – amelynek később a napsütés miatt praktikusan is hasznát vettem –, és a meccs alatt végig a fejemen volt – abban a szektorban, amelyben rajtam kívül, csak Real-fanatikusok ültek.

Maga a mérkőzés méltó volt az tavaszias időhöz és a körítéshez, igazi ínyenceknek való előadást láthatott a Mestalla 55 000-es közönsége. Más kérdés, hogy ennek nagyjából 200-an örültek a helyszínen, a „maradék" 54 800 néző legnagyobb szomorúságára ugyanis a La Ligában (a bajnokságban) addig csak vergődő, a Copa del Rey-ből (a Király Kupából) éppen kipottyanó Real Madrid játszotta a főszerepet, ráadásul a két 11-es gólt is szerző CR7 vezérletével. Ronaldóék kiválóan fociztak, szinte az egész meccset uralták, és nyertek 4–1-re. És még az úgynevezett dedikálós választás is telitalálat lett: Modrics végig – illetve, amíg Zidane le nem cserélte – zseniálisan irányította a madridiakat, Kovacic pedig álomszerű gólpasszt adott sarokkal Kroosnak a negyedik Real gól előtt.

Manolo kocsmája vigaszt jelentett a valenciai szurkolóknak Forrás: Ágai Kis András

Túlzás lenne tehát azt állítani, hogy a hazai drukkerek repestek a boldogságtól a lefújás után, ugyanakkor ez a legkevésbé sem gátolta őket abban, hogy útba ejtsék a jó öreg Manolo kocsmáját, akarom mondani, múzeumát. (Tu museo deportivo). Manolo, vagyis El bombo Espana, Spanyolország dobosa. Attól tartok felnőtt egy generáció – de az is lehet, hogy kettő –, amelynek már nem sokat mond a neve, de a 40 pluszos futballszurkolók pontosan tudják, kiről is van szó.

Manolo ugyanis igazi médiasztár volt a maga idejében, ott volt minden jelentős eseményen, és spanyol focimeccs közvetítést nem lehetett úgy elképzelni, hogy ne mutassák többször is egy mérkőzés során.

Televíziós szaknyelvet használva: a nemzeti színekbe öltözött dobos vezérszurkoló volt az a vágókép, amit biztosan használtak a rendezők. És általában többször is.

Manolo igazi legenda Spanyolországban Forrás: Ágai Kis András

Manuel Caceres Artesero lassan betölti a 70-et, de a mai napig aktív. Igaz, ma már nem dobol, csak csapol. Sörözője – amelyben annyi, de annyi relikvia látható, hogy tényleg egy múzeumra emlékeztet –, a Mestalla tőszomszédságában várja a szomjas szurkolókat, és a meccsek után a szerencsésebbeknek személyesen ő csapolja sört. Sőt, bárki – bárki! – besétálhat a pult mögé, ahol közös képet is készíthet vele. Manolo kedves, barátságos és mosolyog (ugye, emlékeznek még a Modric, Kovacsic féle dedikálásra), és mindenkihez van egy jó szava is. Valószínűleg kicsit már sok neki a felhajtás, de ennek semmi nyoma, mert a maga módján Manolo is profi. Pontosan tudja, vagy még inkább a zsigereiben van, hogy – akárcsak Ronaldónak, Zidane-nak vagy Modricnak –, neki is ki kell szolgálnia azokat, akik ennek a varázslatos sportágnak fogadtak örök hűséget.

Mitagadás én is így tettem 40 évvel ezelőtt, és bár átéltünk hosszú, válságos időszakokat, most egyáltalán nem érzem sem púpnak, sem szemölcsnek. Éppen ellenkezőleg: ott a pillangó a gyomromban, ami csalhatatlan jele, hogy (újra) szerelmes vagyok. Szerelmes – a futballba.