Egy sporthír. Népszabadság, 1984. augusztus 18. szombat. „Megállapodott egymással az FTC és az Újpesti Dózsa. Ebedli Zoltán, a zöld-fehérek korábbi, tizenkétszeres válogatott labdarúgója tegnaptól az Újpesti Dózsa játékosa lett."
A korabeli sportsajtó nagyjából ezzel az egy mondattal intézte el, hogy a Ferencváros egyik zsenijét Vincze Géza edző átadólistára tette.
Mivel Ebedlinek esze ágában sem volt abbahagynia a futballt, úgy döntött, hogy a zöld-fehér klub legnagyobb riválisához, az Újpesti Dózsához igazol. Fricskaként, Vincze Géza orra alá dörgöléseként – ma már teljesen mindegy. Ebedli Zoltán egy idényt töltött el a Megyeri úton, majd Vincze Géza kirúgása után, Dalnoki Jenő hívására 1985 nyarán visszatért az Üllői útra. Csakhogy az 1984-85-ös idényben sem maradt el a Fradi és az Újpest egymás elleni mérkőzése az NB I-ben.
„Akarsz játszani?" – kérdezte meg a Dózsa edzője, Temesvári Miklós Ebedlit 1984. október 27-én szombaton reggel.
Jegyzőkönyv
1984. október 27. szombat.Ebedlinek eszébe sem jutott, hogy nemet mondjon, hiszen nagyon régóta erre a napra készült. Hogy megmutassa az őt kiebrudaló Vincze Gézának, kár volt lemondani róla. A Népstadionban ezen a napon játszották a Ferencváros-Újpesti Dózsa bajnoki mérkőzést. 25 ezer néző gyűlt össze a rangadóra, már a kezdés előtt zengett az áruló, áruló –
a zöld-fehér drukkerhad egyszerűen nem tudta elképzelni azt, amely néhány pillanat múlva bekövetkezett: egy ősfradista, Ebedli Zoltán lila-fehérben lép pályára a Ferencváros ellen.
A 15. perc pedig Ebedli számára a katarzist, a Fradinak és közönségének a poklot hozta el: Steidl a bal szélen kapott egy nagyszerű átadást.
A tizenhatos sarkáról laposan középre adott. A beadás elcsúszott a berobbanó Kerekes György előtt, de az érkező Ebedli hat méterről a háló bal oldalába helyezett. Majd Ebedli fogta magát és a Fradi-tábor elé rohant ünnepelni a Dózsa vezető gólját. (Tessék emlékezni, amikor Huszti Szabolcs csendes magányában örült annak, hogy a Vidi színeiben gólt rúgott a Fradinak.)
Kerekes György és Ebedli Zoltán egy évvel korábban még a Ferencváros játékosa volt.
A 63. percben Kerekes lőtte a Dózsa második gólját, kész, vége, 2-0-ra nyert az Újpest, Vincze Géza megsemmisült, a fradisták őrjöngve vették tudomásul, ahogy Ebedli éppen előttük rázta magát és ünnepelte gólját.
A Népsport helyszíni tudósításában Kiss László egy kukkot nem szólt arról a drámáról, amely a szeme előtt zajlott, a Népszabadság az első tizenöt percet rettenetes hangulatúnak minősítette, mert a fradisták egyszerűen nem bírták elviselni a lila-fehér mezes Ebedli Zoltán látványát.
Még a Magyar Rádió riportere, Novotny Zoltán volt a legbátrabb. Ő a rangadó után a Képes Sportban így írt. „A nagy szám azonban mégiscsak Ebedli! Ez a páratlan tehetségével rosszul sáfárkodó játékos, akinek még a pelenkája is zöld-fehér volt, akinek pókerarcáról ritkán volt leolvasható bánat vagy öröm, most is hűvösen nyilatkozott.
Nem érzett semmi különöset, hogy volt csapata ellen lépett pályára.
Ebedli olyan ragyogót produkált, mint az elmúlt öt évben egyszer sem. A mezőny legjobbjaként száguldozta be a pályát, osztogatta jobbnál jobb labdáit, berobbanva lőtte a lélektanilag nagyon fontos első gólt. Törőcsikkel pedig olyan párt alkotott, akik miatt érdemes labdarúgópályákra járni.
A Fradi-közönség áruló kórusa és még becsúszó szerelést is felvonultató játéka maga volt a katarzis, a nézőtéren (beleértve a kispadot és a díszpáholyt is) bekövetkező megrendült, emelkedett állapot."
"Lehet, hogy furcsa amit mondok, de életem egyik legboldogabb pillanata volt amikor betaláltam szegény Zsiborás Gabi hálójába" – mondta Ebedli Zoltán 2002-ben a Nemzeti Sportnak adott nyilatkozatában.
Félre ne értse senki, a Fradit mindig is imádtam, az a mámor akkor Vincze Gézának szólt. Róla a mai napig nehezen tudok indulatok nélkül beszélni, kicsinált, csaknem tönkretett. Miatta jöttem el a Ferencvárosból, és bizony rajta álltam bosszút, amikor gólt lőttem ott, a Népstadionban.
Vincze Gézát nem érdekelte, hogy az egész életemet a Fradiban töltöttem, neki nem volt szüksége Ebedlire és még néhányunkra, nála Pölöskei Gábor meg Koch Róbert volt a sztár, majdnem ki is esett a csapat akkor az ő irányításával. Azt sem felejtem el, ahogy a Ferencváros elleni meccsünk előtt Temesvári Miklós, az Újpest edzője megkérdezte tőlem: vállalom-e a játékot? Én meg csak néztem rá csodálkozva, hogy mester, hát miért ne vállalnám el, az a dolgom, hogy játsszak. Mindegy, hogy az emberen zöld-fehér, vagy lila-fehér mez van, nem igaz?"
Mindaz, ami történt, semmi meglepetést nem hordozott magában. Ebedli – és legjobb barátja, az újpesti Törőcsik András – zseni volt.
Az akkori rendszer pedig nem szerette a zseniket.
Főleg azokat nem, akik önmagukkal teljesen tisztában voltak, és akik – ezt se hallgassuk el – kihasználták azt, hogy a tehetségük révén sok mindent megengedhettek maguknak. Ebedli Zoltán és Törőcsik András pontosan ilyen emberek voltak. Viszont – tehettek ők bármit – a közönség imádta mindkettőjüket. Mégpedig azért, mert tudtak futballozni.
Jellemző, hogy az Ebedli-Törőcsik páros a magyar válogatottban összesen négy olyan meccsen szerepelt, amelyiken mindketten felvehették a címeres mezt.
Slussz. Ebedli összesen 12 alkalommal lehetett válogatott.
Baróti Lajos szövetségi kapitány alapemberként számolt vele az 1978-as argentínai világbajnokságon (nem véletlen, hogy Ebedli a 78-as vb előtti felkészülési mérkőzéseken ott volt a nemzeti együttesben).
Az MLSZ akkori elnöke, a zsenigyűlölő Kutas István azonban ki nem állhatta Ebedlit (meg Nyilasit és Törőcsiket), a három közül Ebedlit lehetett a legkönnyebben taccsra tenni.
Az már más kérdés, hogy Baróti Lajos miért ment bele ebbe, valószínűleg nem volt más választása. Nyilasi és Törőcsik kipiszkálása nem sikerült a vb-csapatból, az más kérdés, hogy az argentinok elleni első meccsen mindkettejüket kiállította a portugál Garrido. Ennek a történetét korábban már megírtuk, de érdemes újra elolvasni.
Ebedli Zoltánt nagyon megviselte, hogy nem mehetett az 1978-as labdarúgó-világbajnokságra. Olyan ütés volt ez számára, amelyet – ha bevallja, ha nem – a mai napig nem tudott feldolgozni. A hivatalos indoklás persze megjelent a Labdarúgás című szaklap 1984 novemberi számában.
Úgy szólt, hogy Baróti Lajos szakmai elképzelésébe nem fért bele az Ebedli-Törőcsik kettős válogatottbeli közös szerepeltetése azok után, hogy Maradona bemutatkozó mérkőzésén az argentinok 5-1-re verték el a magyarokat.
Ma már tudjuk, hogy ennek a vereségnek semmi köze nem volt a döntéshez, amelyet nem Baróti, hanem Kutas István hozott meg. A Barótit váltó Lakat Károly még kétszer (a csehszlovákok elleni nyíregyházi és az osztrákok elleni bécsi barátságos meccsen) betette a nemzeti csapatba Ebedlit, de később csak 1983-ban a görögök ellen hazai pályán 3-2-re elvesztett Eb-selejtezőn húzhatta magára a címeres mezt. Azután soha többet.
1984-ben, amikor Vincze Géza kitett a csapatból, a Nyíregyháza szeretett volna leigazolni, elképesztő pénzt ajánlottak, de nem akartam Budapestről elmenni. Az Újpesti Dózsa is hívott, ők nem fizettek annyit, de ezzel a fővárosban tudtam maradni, ez volt a legfontosabb.
Tudtam, hogy Vincze Géza nem lesz sokáig a Fradi edzője. Ő abba bukott bele, hogy Dalnoki Jenőt akarta utánozni. Dalnoki 1975-ben felhozta az első csapatba a fiatalokat, egészen a KEK-döntőig mentünk akkor. Vincze Géza azt hitte, hogy ugyanezt meg tudja csinálni. Nem sikerült neki, megbukott, én meg az első adandó alkalommal mentem vissza a Fradiba, mert Dalnoki hívott, hogy kezdjük újra a dolgot" – mondta a klubváltásról és a Dózsában eltöltött egy évről Ebedli Zoltán. Azt is hozzátette, hogy akkoriban messze nem volt ennyire ellenséges a hangulat a két csapat szurkolótábora között. Ma már egy ilyen átigazolás szinte elképzelhetetlen lenne, de 1984-ben még más idők voltak.
Tegyük azt is hozzá, hogy
34 évvel ezelőtt nem volt olyan szakíró, aki szembe mert volna menni Vincze Géza döntésével.
A Bicskei Bertalan vezette ifjúsági labdarúgó-válogatott ebben az évben nyerte meg a Szovjetunióban rendezett korosztályos Európa-bajnokságot. A Fradi ennek a csapatnak a kulcsembereit – Haáz Ferencet, Zsinka Jánost, Pintér Attilát, Keller Józsefet – leigazolta, Vincze Géza pedig joggal hitt abban, hogy a fiatalok ugyanúgy szárnyalnak majd, mint Dalnoki Jenő 1975-ös Fradija. Vincze tehát kockázatmentesen tehette ki a csapatból Ebedlit. Ugyan, ki lett volna akkor, aki le meri írni azt, hogy a 31 éves, tehetségét ezerszer eltékozló sztár jelenti a jövőt, nem az aranyérmes ifisták. Ráadásul az 1983-84-es szezonban a Fradi a 12. helyen végzett. A majdnem kiesés okozta sokk miatt igazából senki sem foglalkozott Ebedli sorsával. A közönség imádta őt, neki talán még a 12. helyezést is elnézték volna, de Vincze Géza másképpen gondolta.
Ebedli Zoltán Újpestre igazolása érdekében Törőcsik András nagyon sok követ megmozgatott.
Abban még a rendszer által kordában tartott és megregulázott szaksajtó is egyetértett, hogy ez a páros az akkori magyar labdarúgás két legnagyobb tehetsége volt. A Baróti Lajos által a 78-as vb-csapatba az Ebedli helyére tett Pintér Sándor képességeit össze nem lehetett hasonlítani a Fradiban 562 (!) bajnoki meccset lejátszó Ebedliével.
A nagy páros sok balhéban benne volt, közös interjút ritkán adtak. 1984-ben azonban kapóra jött, hogy egy csapatban játszanak, így a Labdarúgás című folyóiratban szokatlanul terjedelmes írásban foglalkoztak velük.
Ebedli nős, van egy ötéves kislánya, Anita és egy kilenc hónapos kisfia, Zoli. Budaörsön lakik egy 1+2 félszobás OTP-öröklakásban, autója, nyaralója nincsen. Nemrégiben Törőcsik is megnősült, ő Budán él feleségével egy másfél szobás szolgálati lakásban. Van egy Zsigulija, semmi több.
Egy évtized leforgása alatt ennyit lehetett összefutballozni?
Elfolyt a kezeim között a pénz – mondta erre Ebedli. Soha nem voltam irigy, sokba került az élet. Meg aztán nem is kerestem soha annyit, amennyit a szurkolók feltételeztek.
A két vb-selejtező, az 1978-as és 1982-es sorozatban jól kerestünk – felelte Törőcsik.
Nem vagyok szegény, anyagi gondjaim sincsenek, de nem sikerült vagyont gyűjtenem. Ilyen vagyok, a spórolás soha nem tartozott az erényeim közé, szerettem baráti társaságban jól érezni magam.
Tanúk voltak egymás esküvőjén. Sokat jártak együtt. Nemcsak vendéglőkbe, hanem máshová is. Volt-e valamilyen haszna ennek a barátkozásnak?
Ezen így még nem gondolkoztam – mondta Ebedli. Jól éreztük magunkat egymás társaságában. Ennyi volt ez, nem több."
A visszavágó
1985. május 18-án a Népstadionban 20.000 néző előtt a Ferencváros visszavágott az őszi vereségért az Újpestnek, mert Szabadi góljával 1-0-ra nyert. A meccsen a sportlap Ebedli Zoltánnak 4-es osztályzatot adott, Törőcsiket Jaczina Róbert játékvezető a 72. percben kiállította.Törőcsik András 1989. március 25-én a Verebes József vezette MTK-VM csapatában Tatabányán játszotta utolsó NB I-es mérkőzését. A tatabányai Udvardi Endre előbb a 17. percben terítette le Törőcsiket, majd két perccel később szándékosan lerúgta az MTK-ban utolsó virágzását élő játékost.
Törőcsik lába eltört, soha többet nem lépett pályára bajnoki mérkőzésen.
A tatabányai meccset vezető Kovács I. László szerint semmi olyan nem történt, amely miatt Udvardit ki kellett volna állítania.
Vincze Géza 13 hónapon át volt a Ferencváros edzője. Az 1984-85-ös bajnokságban a 18. fordulót követően a Fradi a 14. helyre csúszott vissza az NB I-ben, amikor a klub vezetősége felállította őt a kispadról. Helyére a bajnokság végéig Sárosi László került, akit az 1985-86-os idényben a klub legendája Dalnoki Jenő követett.
Dalnoki az 1985. augusztus 10-én Győrben 26.000 néző előtt lejátszott Rába ETO-Ferencváros NB I-es mérkőzésen azonnal a kezdőcsapatba tette Ebedlit, aki az ötcsillagosra értékelt mérkőzésen a Fradi első gólját lőtte.
A mérkőzést 5-4-re a Ferencváros nyerte meg.
1988. július 30-án, szombaton a Ferencváros elköszönt Ebedli Zoltántól. A svéd FF Malmö elleni barátságos búcsúmeccs előtt ő és másik négy búcsúzó társa egy-egy színes televíziót kapott. Ebedli Zoltán 8000 néző vastapsa közepette vonul le a pályáról az első negyedóra végén. A svéd Jönsson a 35. percben gólt lő, a Malmö 1-0-ra nyer.
Ebedli Zoltán soha többet nem lépett pályára a Ferencváros színeiben.
Dalnoki Jenő sem volt már ekkor a Fradi edzője. Őt akkor állították fel a kispadról, amikor 1987. október 18-án a Zalaegerszeg 3-1-re nyert az Üllői úton. Dalnoki Jenőnek ez volt az utolsó mérkőzése edzőként a Ferencváros kispadján.
A cikket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével írtuk meg.