Gyilkos futball-aranycsata döntheti el a német bajnokságot

Best of Seven, World Series, Szuper Ez, Szuper Az. Az amerikai bajnokságokban az aranyérem sorsáról mindig két csapat egymás elleni párharca dönt. Egyre több sportban ez a gyakorlat Európában is. A labdarúgó-bajnokságok kivételek. Néha mégis összejön valahol egy olyan párharc, ahol szemtől szemben küzdenek a felek a bajnoki címért. Németországban ezen a héten rendezik ezt a csatát. És noha nem „ez a harc lesz a végső”, de aki itt nyer, már lefoglalhatja május 18-ára a városa polgármesteri hivatala előtti teret, hogy szurkolói megcsodálhassák a Salátástálat.

Amióta Bundesligának hívják az össznémet bajnokságot, 56. alkalommal veheti át a legtöbb pontot gyűjtő csapat kapitánya a míves ezüsttálat. Az eddigi 55 bajnokságból 4 alkalommal fordult elő, hogy egy csapat pont 2 győzelemért járó pontszámmal előzte meg a másodikat, 20 alkalommal, hogy ennél többel. Utóbbiból 11 ebben az évezredben fordult elő. 10 alkalommal három-négy csapat futott versenyt egymással a végső sikerért, és 21 olyan bajnokság volt, amikor két társaság vívott késhegyre menő küzdelmet. És noha „kinevezett bajnoki döntőt” a kiírás miatt nem vívtak, de ezekben az években sokszor kettejük egymás elleni mérkőzése döntötte el az aranyérem sorsát.

Sokszor pedig nem. Az elmúlt esztendőkben ilyen párharc nem volt a Bundesligában.

A Bayern 2018-ban 21 ponttal, az azt megelőző években meg 15-tel, 10-zel, szintén 10-zel, 19-cel és 25-tel előzte meg az aktuális ezüstérmest.

Legutóbb a 2011/12-es szezonban vívtak „bajnoki döntőt” arrafelé. Akkor is a mostani két résztvevő, a Bayern és a Dortmund futott versenyt. Jürgen Klopp a csapatával mindkét mérkőzésen 1-0-ra nyert, ezzel mindenki előtt bizonyította, hogy jobb együttese van, mint Jupp Heynckesnek. Pechére a már jó régen érvényben lévő szabály szerint a második Bayern is indulhatott a Bajnokok Ligájában, mert ha ez nincs így, akkor az ezt a szezont követő BL-idényben nem bukhatott volna döntőt a BVB a müncheni sztárcsapat ellen.

Jürgen Klopp 2012-ben is magasba emelhette a Salátástálat Forrás: AFP/Patrik Stollarz

Azt a 2012-es tavaszi találkozót a 30. fordulóban vívták (a Bundesligában néhány kivételtől eltekintve mindig 34 fordulót játszottak). Egy évvel azelőtt kicsit korábban találkozott ugyanez a két csapat, és akkor is a sárga-feketék örülhettek kettős győzelemnek. A 7. játéknapon Dortmundban 2-0 lett, majd a 24. fordulóban Kloppék 3-1-re nyertek az Allianz Arénában a Louis van Gaal által irányított bajorok ellen.

Felejthetetlen gálaelőadást produkált a BVB,

és akkor történt, hogy a pályán előadott féktelen ünneplés közepette leverték és összetörték a korábban Németországban „az év szemüvegesének” választott Klopp okuláréját.

Ebben az évtizedben ez volt a két legérdekesebb bajnoki címet eldöntő párharc Németországban, de messze nem ezen kettő volt a legemlékezetesebb. Persze ez utóbbi címet még a németeknél sem merik kiosztani, de aki látta a 2009-es „bajnoki döntőt”, az biztos, hogy azt mondja: arra mindig emlékezni fog.

A 26. játéknapon (szinte napra pontosan 10 éve, 2009. április 4-én) úgy utazott Wolfsburgba a Bayern, hogy a két csapatnak minden számadata megegyezett: 48 pont, 14 győzelem, 6 döntetlen, 5 vereség, 53-31-es rúgott-kapott gól.

Ennél egyértelműbb ki-ki meccs elképzelhetetlen. És ennél egyértelműbb kivégzés ilyen találkozón elképzelhetetlen. Az első félidőben Gentner góljával szereztek előnyt a wolfsburgiak, amit a világbajnok, uralkodó gólkirály Luca Toni tüntetett el. Aztán a második félidőben olyan negyedórát produkált a Wolfsburg, amilyet a Bayern ellen nem sok csapat a történelemben. A 63. és a 78. perc között Dzeko és Grafité is kétszer talált be, utóbbi akkor szerezte azt a fantasztikus szóló után háttal sarkazott gólt Rensing ellen, mely a Bundesliga-történelem egyik legismertebb találata.

Az 5-1-es Wolfsburg-diadal után a rekordbajnok széthullott, távozott minden idők talán legrosszabb Bayern-edzője, Jürgen Klinsmann, a beugróként érkező Heynckes épp csak be tudta kormányozni a léket kapott, kapitány nélkül maradó hajót a Bajnokok Ligájába. (Ahol egyébként döntőt vívott az Interrel, Van Gaal vezetésével, de az már egy másik történet.)

Mi most maradjunk a német bajnoki döntő értékű párharcoknál. A történelmi Wolfsburg-arannyal végződő 2009-es csata előtt a 2006/07-es szezonban volt említésre méltó harc az aranyért. Nem is páros harc, hanem hármas. És meglehetősen furcsa végkifejlettel. Sokáig úgy tűnt, hogy a Bremen és a Schalke kettőse fut az aranyért, és a Stuttgart csak irigykedve nézi őket tisztes távolságból. Ám az azonos pontszámmal álló csapatok csatájában a Schalke 2-0-ra nyert Brémában, és

ettől az ekkor még tőlük 7 ponttal lemaradó Stuttgart olyan vérszemet kapott, hogy a következő játéknapon 4-1-re elgázolta a Werdert.

A brémai zöld-fehérek ezt követően folytatták zuhanórepülésüket, és a bajnokság hajrájához közelítve a Schalke és a Stuttgart az aranyért csapott össze Gelsenkirchenben. A királykékek 1-0-ra nyertek. Ám nem lettek bajnokok (akkor sem...), mert az utolsó előtti fordulóban kikaptak a Ruhr-derbyn, és így Armin Veh csapata ért a csúcsra.

Armin Veh Stuttgartja tetemes hátrányt ledolgozva nyerte meg a Bundesligát Forrás: DPA/AFP/usage worldwide, Verwendung weltweit/Ronald Wittek

A Schalkénak nem ez volt az egyetlen olyan éve, amikor megnyerte az „aranycsatát”, ám mégsem lett aranyérmes. Ők sajnálhatják igazán, hogy nem létezik az európai focibajnokságokban a bevezetőben említett valamelyik amerikai lebonyolítási forma. Abban a szezonban (2000/01), amikor már ünnepelt szurkoló és játékos, ám a Bayern egy „időntúli szabadrúgással” mindent elvett tőlük, szintén megnyerte a bajnokidöntő-értékű párharc mindkét felvonását. Gelsenkirchenben, az akkor búcsúzó Parkstadionban 3-2-re, Münchenben, az Olimpiai Stadionban 3-1-re. Utóbbi diadal ráadásul a 29. fordulóban született, amelyet azonos pontszámmal kezdett a két vetélytárs.

Az egyik legfurcsább bajnokidöntő-értékű párharc abban az évben volt, amikor először láthattak rendszeresen élő Bundesliga-közvetítéseket Magyarországon.

Az 1997/98-as szezonban az első fordulóban mérkőzött meg a későbbi arany- és ezüstérmes. Óriási meglepetésre a másodosztályból érkező Kaiserslautern 1-0-ra nyert Münchenben, a bajnok stadionjában egy hajrában szerzett góllal. Az így kapott lendülettől végigszáguldott az őszön, majd a tavaszi nyitónapon 2-0-ra verte otthon a címvédőt, és a szezon végén az első helyre robogott be. Két pont előnnyel. Ha csak az egyik meccsen nem nyer, már nem ünnepelhetett volna.

A Kaiserslautern óriási meglepetésre újoncként nyert bajnokságot. A felső sorban látható Hrutka János, az alsóban pedig Szűcs Lajos is Forrás: Getty Images

Természetesen azelőtt is voltak ilyen ki-ki mérkőzések, mielőtt a magyar lakásokba is beköltözött a német bajnokság. Ezekről értelemszerűen nincsenek közvetlen élményeink, pedig biztos lerágták a körmüket a nézők az 1985/86-os hajrában is! Az utolsó előtti fordulóban úgy fogadta a Werder Bremen a Bayernt, hogy két ponttal gyűjtött többet (akkor még 2 pont járt a győzelemért), vagyis ha megnyeri a „bajnoki döntőt”, akkor otthon ünnepelhetett volna, ha döntetlent játszik, akkor elodázza a döntést, de a saját kezében tartja azt. A bajor siker viszont a rekordbajnokot hozta volna jó pozícióba, mert kettővel jobb volt a gólkülönbsége. Nem esett gól a Weser-parton, és ezzel a döntetlennel a Werder megőrizte két pont előnyét, és a zárófordulóban Stuttgartban már egy pont is csúcsra jutást ért volna neki.

Nem szerzett pontot, míg az otthon diadalmaskodó Bayern egy picivel jobb gólkülönbséggel megszerezte a Salátástálat.

Két évvel korábban még ennél is furcsább, kvázi bajnoki döntőt vívtak Stuttgartban, de akkor nemcsak a királycsináló szerepét bízta a sors a hazai csapatra, hanem saját magáért küzdhetett. A Vfb Stuttgart 48 pontot gyűjtve a tabella élén várta a 46 ponttal második Hamburg látogatását. És kikapott tőle 1-0-ra. Ám a Stuttgart óriási szerencséjére (és a Hamburg pechére) a Bundesligában pontegyenlőség esetén mindig a gólkülönbség döntött. És az jobb volt a VfB-nek, mint a HSV-nak. Sőt, a szintén 48 ponttal záró Mönchengladbachénál is. Mert a csikók is aranyérmesek lehettek volna, ha a zárónapon nem 3, hanem 16 góllal verik a Bielefeldet, ám akkor 6 évvel voltak túl egy korábbi zárófordulós 12-0-s komédián, és ennyire már nem merték túlfeszíteni a húrt.

Sokáig lehetne sorolni az olyan párharcokat, amikor a győztes végül megnyerte a Bundesliga-aranyat, és az olyanokat is, amikor végül a vesztes örülhetett. Amíg nincs tényleges bajnoki döntő, addig az utóbbi a lehetőség mindig fennáll. Megoszlanak a vélemények, hogy jó-e ez így? Az biztos, hogy az egész szezonban nyújtott kiegyensúlyozott teljesítményt díjazza az egy-két meccsre, egy-két hétre felpörgő, a szezon nagy részét lustán-kényelmesen letudó csapatok produktumával szemben.

Az is biztos, hogy a német bajnoki cím a hétvégén matematikailag nem dől el. Viszont, aki nyer Münchenben, az óriási lépést tesz a már említett majális irányába.