Gulyás László 35 év után mindent elmond a Heysel tragédiájáról és saját közvetítéséről

35 éve, 1985. május 29-én 39 ember halt meg a brüsszeli Heysel Stadionban a Liverpool-Juventus labdarúgó BEK-döntő előtt kirobbant szurkolói verekedésben. A Magyar Televízióban ezt a mérkőzést az akkor 35 éves Gulyás László közvetítette, akinek a döntőt követő 35 évben skarlát betűként kellett magán hordoznia ennek az estének a közvetítését. Azt mondja: úgy érezte, ez után kettétörik a pályafutása. Nem így történt. 35 év után – most először – az Origónak írta meg a tévés annak az estének, annak a brüsszeli drámának a történetét.

Két hónappal ezelőtt érkezett a következő levél:

Szeretném, ha megírnád az 1985-ös BEK-döntő történetét. Te voltál ott a Heysel Stadionban, te közvetítettél, s tudom, hogy ennek az estének az emléke azóta is kísért."

Az aláírás pedig Lantos Gábor, az Origosport rovatvezetője, akivel nagyon régóta, lassan 30 éve vagyunk jó viszonyban. Tudta, hogy mi nyomaszt, tudta, hogy milyen hatással volt a pályámra az a nap, hiszen látta-hallotta azt a közvetítést, amely – ma már tudom – kettétörhette volna tévés pályafutásom.

1985. május 29-én Brüsszelben a Heysel Stadionban rendezték a Liverpool–Juventus labdarúgó BEK-döntőt, amely előtt verekedés robbant ki a lelátón. A tragédiában harminckilencen haltak meg a helyszínen, azaz a stadionban.

Nos, most ennek az eseménysornak a történetét írom, írhatom meg. Harmincöt év távlatából. Úgy, ahogy most emlékezem rá. Három és fél évtizeden át hurcoltam a hátamon ezt a képzeletbeli zsákot. Három és fél évtizede jut eszembe minden alkalommal a Heysel, ha a meccsre vagy más eseményre érkező tömegben akárcsak lökdösődést is látok. Az a sok vér, az a tragédia, amit láttam közelről, s ami még mindig kísért. Bízom abban, hogy ezzel végre kiírhatom magamból azt a rettenetes napot, estét, éjszakát. Végre letehetem azt a súlyos, képzeletbeli hátizsákot, amely az utóbbi évtizedekben nyomta a hátam.

1985 márciusa

Fogalmam sincs, hogy miért álltam oda valamikor 1985 márciusában Knézy Jenő elé a következő mondattal:

Jenő, cseréljünk, te menj idén a KEK-döntőre, én meg elmennék a BEK-fináléra" –

mondtam. Jenő barátom első szóra ráállt, mert korábban ő sosem közvetített KEK-döntőt, nekem meg a BEK-döntő hiányzott a képzeletbeli listáról. Minden rendben volt, a csere megtörtént. Ekkor még azt sem lehetett tudni, hogy mi lesz a párosítás, hiszen a kupasorozatok márciusban a negyeddöntőknél tartottak. A csere után Knézy Jenő 1985. május 15-én Rotterdamból kommentálta az Everton-Rapid Wien KEK-döntőt. Nekem ebben az évben ott volt a Videoton nagy UEFA-kupa-menetelése. Ezt is én közvetítettem. 1985. május 22-én Madridból beszéltem a Real Madrid-Videoton visszavágóról. Onnan hazajöttem, a következő héten máris ülhettem repülőre és utazhattam Brüsszelbe a Liverpool-Juventus BEK-döntőre. Nem volt ez annyira rossz élet egy 35 éves embernek, aki egyszer itt ébredt fel, másszor amott, új városokat ismert meg, új élményeket szerzett. A Vasfüggönyön innen élők közül ezt tényleg kevesen mondhatták el magukról.

Mindent igyekeztem előre megtervezni. Egy BEK-döntő sem olyan esemény, hogy odaül az ember a kommentátorállásban a mikrofonhoz meg a monitorhoz, aztán csak mondja. Itthon elővettem a német Kicker című sportlapot, amit Madridban vásároltam meg. Elmentem megvenni a francia L'Équipe sportújságot, amely – a többi nyugat-európai laphoz hasonlóan – 4-5 nap késéssel érkezett meg Budapestre. Emlékszem, a Vörösmarty téren volt egy újságos, amely ezeket a nemzetközi sajtótermékeket árulta, ott lehetett megvásárolni a lapokat. Akkor híre-hamva sem volt internetnek, sem online portáloknak. Hozzáteszem: nem is gondoltuk, hogy egyszer majd egyetlen gombnyomással az egész világ az íróasztalunkon teremhet. De a maiaknak talán az is új információ, hogy

1985-ben nem láthattuk idehaza sem az olasz, sem az angol labdarúgó-bajnokság mérkőzéseit.

(Meg az összes nyugati bajnokságot ide sorolhatnám.) Mit láttunk? Azokat a másfél-kétperces összefoglalókat, amelyeket az Eurovízió műsorcsere programjában a Telesport szerkesztősége megkapott, s amelyeket a nézők az adásokban is megnézhettek. Mi ugyanezt láttuk, semmi mást. Amikor a Labdarúgó kupanap című összefoglaló műsorokat készítettük, akkor is egy-egy meccsről nagyon rövid bejátszások érkeztek. Csak a gólok voltak benne. Mellettük ott állt a telex, azon csak annyi szerepelt, hogy mikor jönnek a gólok és kik szerezték azokat.

A nyolcvanas években dolgozó sportriportereknek esélyük sem volt hetente megnézni az európai futballbajnokságok meccseit, de az európai kupák küzdelmeit sem.

Ma meg ez ömlik ránk mindenhonnan.

1985. május 27. hétfő

A sok hazai jegyzetelés után azzal a megnyugtató érzéssel szállhattam fel a MALÉV brüsszeli járatára, hogy amit lehetett, megtettem a felkészüléssel kapcsolatban. Együtt utaztam a Népszabadság sportrovatának vezetőjével, Lukács Lászlóval, aki szintén a mérkőzésre tartott. Hétfőn, azaz 1985. május 27-én indultunk. Akkoriban az volt a szokás, hogy az adott külföldi meccsek előtt két nappal keljünk útra. A Telesport vezetője, Radnai János ragaszkodott ehhez, hiszen az utazások alatt bármikor történhetett olyan esemény, amely miatt késve érkezhettünk volna meg a helyszínre. Radnai ezzel mindig úgy volt, hogy inkább legyünk ott sokkal előbb, minthogy lekéssünk bármiről is.

Tehát hétfőn délután érkeztem meg Brüsszelbe. Letettem a csomagomat a szállodában, majd Lukács Lászlóval a belvárosba mentem. Soha nem látott házak, stílusok köszöntek vissza rám, olyan dolgok, amiket csak képeken láthattam addig. Brüsszel jelképe, a Manneken Pis szobor tényleg olyan volt, amilyennek az útikönyvekben láttam. A főtér csodálatos, a belga csoki pedig olyan, amilyet még soha nem ettem. Ezzel el is telt a hétfő. A városban ekkor nyugalom volt, nagyon kevés angol szurkoló érkezett meg ilyen korán Brüsszelbe.

Semmi sem utalt a tragédiára.

Gondolatban azzal fejeztem be a napot, hogy kedden reggel megveszem a lapokat, készülök, írok, majd délután az akkor kétéves fiamnak vásárolok ajándékot - némi vigaszt nyújtva, hogy alig látom. Mindezt a Képes Sportban megírt cikkemben meg is ígértem neki.

Hamar elment a kedd is, amelynek nagy részét a szállodában töltöttem, hiszen Belgiumban hozzáférhettem a legfrissebb lapokhoz, azaz a felkészülésben is utolértem magam.

1985. május 29. szerda

A meccs napjának délelőttjén némi hangulatfigyelésre még bementem a belvárosba. Addigra már az angol és az olasz szurkolók is megérkeztek. Némi szorongással figyeltem a Liverpool-drukkereket, akik jelentős mennyiségű alkohol (főleg sör) elfogyasztása után (alatt) már elkezdték átrendezni a belvárost. Felborították a kukákat, s ha olasz szurkolót, Juventus-mezbe öltözött drukkert láttak, a legkevesebb az volt, hogy mutogattak, fenyegettek.

Ekkor eszembe jutott 1981. május 30. Ezen a napon a svájci Bázelből közvetítettem a Svájc-Anglia labdarúgó-vb-selejtezőt. (Egy csoportban voltunk ezzel a két válogatottal, az MTV azokat a meccseket is adta, amelyeken az ellenfeleink egymással játszottak.) Mezey Györggyel, a magyar válogatott másodedzőjével, Mészöly Kálmán szövetségi kapitány segítőjével sétálgattunk Bázel utcáin, s találkoztunk egy csoport angol drukkerrel, akik az aluljáróban őrjöngtek, mi pedig a falhoz lapulva, félelmünkben izzadva vártuk, hogy továbbvonuljanak. De akkor nem esett bajunk.

Vissza Brüsszelbe. Még messze voltunk a meccs kezdésétől, de azt mindenki tudta, mennyire félelmetesek az angol drukkerek. Azt is tudtuk, mert láttuk a tévében, hogy volt olyan hajó, amely tele volt olyan részeg Liverpool-szurkolókkal, akik az áthajózás során egymást verték. Ez a társaság is megérkezett Brüsszelbe. Meg a többiek: repülővel, vonattal, autóval.

Szerdán kora délután még készültem, írogattam a szállodai szobában, megtanultam a neveket, majd indultam a 16 órakor kezdődő nemzetközi televíziós megbeszélésre. Tehát több mint 4 órával a kezdés előtt a stadionban kellett lennem. Itt kaptuk meg az akkreditációnkat, a műsorfüzetet. Az angolok külön ajándéka volt egy kisméretű Liverpool-mez.

Ezen a megbeszélésen találkoztam a Képes Sport munkatársával, Őri B. Péter kollégámmal, akivel előző héten még a spanyol fővárosban a Videoton győzelme után váltunk el. Őri B. Belgiumban egy minifocitornáról tudósította a Képes Sportot, de nem volt akkreditációja a BEK-döntőre. Segítettem neki, kértem részére egy műszaki belépőt, amellyel odaülhetett mellém a riporterállásba. A tévés megbeszélés helyszínéről busszal vittek minket a stadionba, ahol elegáns kiszolgálás, szendvicsek vártak bennünket.

Kiültünk a lelátóra, ahonnan a brüsszeli világkiállítás örökbecsű jelképét, az Atomiumot láthattam. Élmény volt már ez is, no meg amikor megjelentek a pályán a fehér és vörös mezbe öltözött belga gyerekek, akik mintegy bemelegítésként fociztak a Heysel Stadion messziről sem tökéletes gyepén. Hozzáteszem: a létesítmény nem nyűgözött le, hiszen akkor már több mint ötvenéves volt, 1930-ban avatták fel. A sajtópáholyból is látszott, hogy a lelátók egy része omladozik, alig-alig alkalmas egy ilyen nagy esemény lebonyolítására, mint a labdarúgó-BEK-döntő.

Ekkor még nyugalom volt a stadionban, a vörös gyerekcsapat vezetett 3–0-ra a félidőben, a liverpooli szurkolók legnagyobb örömére. A mintegy 25 ezer vörös mezbe öltözött drukker már ekkor úgy szurkolt, mintha a nagy meccs ment volna a pályán. A szünet után a fehérek, vagyis a Juventust jelképező gyerekcsapat gólt rúgott, s ekkor – mintegy jeladásra - elszabadult a pokol.

Az 1985-ös Liverpool-Juventus BEK-döntő előtti szurkolói botrányban 39-en vesztették életüket Forrás: AFP/Dominique Faget

Ezt még idehaza nem lehetett látni, mert a meccs kezdéséig még egy óra hátra volt. 19.10-et mutattak az órák. A gyerekmeccset azonnal félbeszakították, a srácokat lehívták a pályáról.

A sajtóhelyről – amely egy magasított terasz volt - semmit nem lehetett szabad szemmel látni, mert a lelátó – nekünk balra eső – karéját kitakarták a kamerák, a szurkolók. Mi csak a monitorokon láttuk, hogy mi történik. Borzongás, félelem töltött el mindenkit a sajtóhelyen, hiszen semmit nem tudtunk az előzményekről, arról, hogy miként is kezdődött a verekedés, ki és miért kezdte. Az olaszok menekültek. Az angolok petárdákat, köveket dobáltak feléjük. Nem volt nehéz dolguk, mert az omladozó stadion lelátójáról szedhették fel ezeket a köveket. Nem sokkal később az öreg stadion egyik támfala leszakadt és összeomlott. A 39 halott többsége a fal leomlása után, a romok között halt meg, de ezt ott és akkor még nem tudtuk.

20 óra 10 perc

A Magyar Televízió kapcsolta Brüsszelt. Budapestről a fülemre szóltak, hogy a képet kiadták és beszélhetek. Innentől kezdve Magyarországon is látható volt, mi történik a stadionban. Mivel teljesen egyedül voltam az MTV-től Brüsszelben (azaz nem volt a mai divatos szóval élve pályaszéli riporterem), esélyem sem volt arra, hogy elmozduljak a kommentátorállásból. Senkit nem engedtek ki a helyéről, így a mellettem ülő Őri B. Pétert sem kérhettem meg, hogy eredjen az események nyomába. A hatóságok bennünket védtek, miközben senki sem adott tájékoztatást. Mi televíziósok és rádiósok egymást figyeltük, szinte szájról olvasva próbáltunk információhoz jutni. Hogy ki mit hall, ki mit tud saját kollégáitól a fejhallgatón keresztül. Nekem egy belgrádi kolléga mutatta egyik kitárt kezét, jelezvén: öten haltak meg. Ezt el is mondtam a nézőknek.

Egyszer csak a RAI, azaz az olasz állami tévében közvetítő kolléga előtt ott termett egy középkorú, vérző, tépett ruhájú ember, aki üvöltve panaszolta honfitársának, hogy mi is történik a lelátón, majd összeesett, és a szemünk láttára halt meg. Hogy miként keveredett oda a hatalmas káoszban, senki sem tudja. Amíg élek, nem felejtem el ezt a képet.

Közben az MTV-ben ment az adás, folyamatosan beszélnem kellett úgy, hogy érdemi információt továbbra sem kaptam. A borzalmak közepette, sírástól fojtogatva beszéltem, de semmit nem tudtam hozzátenni a képhez, legfeljebb tovább növeltem vékony, s egyre akadozó hangommal a kétségbeesést. 35 évesen, négy éve voltam televíziós sportújságíró, és nem haditudósító televíziós. A képernyőre került, sportrendezvényekhez nem illő, borzalmas eseményekkel képtelen voltam mit kezdeni. Ekkor szóltak a fülemre Budapestről: „Add vissza a szót! Zenével megoldjuk". Megváltásként éltem meg mindezt, s adtam vissza a következő mondattal:

Én most innen nem tudok többet mondani, zene Budapestről."

Ekkor megszólalt a popzene Pestről a fülembe, a fejhallgatón keresztül. Akkor már sejtettem, hogy életem egyik legnagyobb baklövése volt hallgatni a vezérlőre, mert a zene nagyon nem illett azokhoz a tragikus képekhez, amelyeket a nézők továbbra is láthattak az MTV 1-es csatornáján. A képet ugyanis nem vették el.

(Itt most engedjenek meg nekem egy kis kitérőt. 1985-ben, ha az MTV vezérlőjéből az adásvezető annyit mondott, hogy adjuk vissza a szót, az olyan parancs volt, amit nem lehetett nem teljesíteni. 1976-ban így járt Dávid Sándor és Knézy Jenő, amikor az MTV első alkalommal közvetített Forma-1-es futamot Ausztriából. A zeltwegi verseny eső miatt elhúzódott, az MTV műsorideje lejárt, az adásvezető kiszólt, hogy adják vissza a szót, s a futamot négy körrel a vége előtt lekeverték. Mindezt csak azért mondtam el, hogy érzékeltessem: más idők voltak azok, egyik kiküldött riporter sem dönthetett másképpen, ha utasítást kapott a Szabadság térről.)

A Heyselben remegett a kezem, izzadtam a kíntól, amikor kaptunk egy papírt a sajtófőnöktől, amelyen a következő információ állt: „Az UEFA Végrehajtó Bizottsága tanácskozik a döntő megrendezéséről." Slussz. Egy óra alatt ennyit tudtak összehozni, miközben - később megtudtuk - harminckilencen lelték halálukat. Közben Budapestről, a Szabadság térről folyamatosan kérdezték: lesz-e a meccs, de válaszolni nem tudtam sem igent, sem nemet, mert magunk sem hallottunk semmit. Vártunk, szörnyülködtünk, tehetetlenül vergődtünk, miközben engem nyomasztott, hogy megváltam a szótól. Pesten is érezték, hogy ez így nem mehet tovább, lekeverték a zenét és kiadták a szót újra Brüsszelnek.

(Megint egy kis kitérő. Most, hogy újra tudtam olvasni az akkori újságokat, több helyen láttam, a „Gulyás zenét kért" megjegyzést, amellyel a kollégák arra utaltak, hogy miközben emberek tucatjai haltak meg, én muzsikát rendeltem. Ez nem így történt. Amikor az utasítón a fülemre szóltak, hogy adjam vissza a szót, és ők megoldják zenével, akkor önkéntelenül azt mondtam, hogy most zene következik Budapestről.

A szó visszaadásának ténye mellett ez a mondat – ma már tudom – óriási hiba volt a részemről,

azonban egyes akkori újságok sugallatával ellentétben a zene bejátszásának fájdalmasan szerencsétlen ötlete korántsem tőlem származott. A közvetlenül előttünk zajló féktelen erőszak tombolása miatti ösztönösen felszínre törő félelmek, az információhiány és az oda nem illő események közepette is szükséges riporteri élőbeszéd eleve egy olyan beszűkült tudatállapotot eredményezett, hogy az ember bármilyen utasításnak ösztönösen eleget tett, amiről úgy tűnt, hogy kiutat jelent a szorult helyzetből. Ez persze rutin kérdése is, aminek az ember a pályája elején inkább híján van, mint később, másrészről talán az sem véletlen, hogy nem ugyanaz az újságíró tudósít egy sporteseményről, aki egy erőszakba torkolló tömegtüntetés, vagy egy hadmozdulat első vonalából.)

Hamarosan jött az újabb papír: megrendezik a döntőt. Kijöttek a csapatok, miközben az olasz drukkerek a belga rohamrendőrökre támadtak. A hatóságok visszakergették a Juve-drukkereket a romos lelátóra. Az olaszok egy hatalmas „Vörös állatok" feliratú molinót nyitottak ki a nekünk jobbra eső lelátón, és ezt mutatták az angoloknak.

A Juventus drukkerei Vörös állatok feliratot mutatnak a Liverpool szurkolóinak az 1985-ös labdarúgó BEK-döntőn Brüsszelben Forrás: AFP/Dominique Faget

Ez is olaj volt a tűzre, a rohamrendőrök ekkor már tették a dolgukat, megakadályozva a további bajt.

21 óra 40 perc

A svájci bíró, André Daina belefújt a sípjába, elkezdődött a döntő. Azt a hangulatot, amely akkor a stadionban volt, feledni, az emlékezetemből kitörölni nem tudom a mai napig sem. Hiába volt ott a pályán az angol csapatban Bruce Grobbelaar a kapuban, vagy Kenny Dalglish, Ian Rush a Liverpoolban, a másik oldalon pedig Gaetano Scirea, Michel Platini, Zbigniew Boniek, vagy az 1982-es vb gólkirálya, Paolo Rossi, mi, akik tudták és átélték ezt a borzalmat, a lelkünk, az idegeink nem voltak szinkronban azzal, ami a pályán történik.

A meccsen viszont a két csapat mintha nem is tudta volna, hogy mi történt az előző két órában, úgy játszott. Helyzet itt, lövés ott, gól nélküli döntetlent hozott az első félidő. Majd következett az 56. perc. Ekkor Platini a saját térfelén szerzett egy labdát, majd hosszú indítással szöktette a lengyel Bonieket. A lengyel játékos könnyen futotta le Gary Gillespie-t, aki felvágta. Daina azonnal a tizenegyespontra mutatott, holott méterekkel le volt maradva. Az ismétlésből jól látszott, hogy a szabálytalanság a tizenhatos vonala előtt történt, tehát szabadrúgást kellett volna ítélni. Platini belőtte a tizenegyest, és ez a gól döntötte el a kupa sorsát.

Összenéztünk Őri B. Péterrel meg a többi kollégával, egyből arra gondoltunk: mintha elégtételt akart volna adni a sors az olaszoknak. Mert 1-0 után Massimo Bonini a tizenhatoson belül felvágta Ronnie Whelant, de a svájci bíró ekkor másfelé nézett. Pedig ez tiszta tizenegyes volt. Majd a világ egyik legjobb bírójának tartott svájci lefújta a döntőt. Az olaszok átvették a kupát, minket meg hosszú ideig nem engedtek ki a helyünkről.

Éjjel fél kettőkor álltunk Lukács Lászlóval Brüsszelben az addigra már néptelen utcán, de nem akadt taxi, ami megállt volna az intésünkre. Másfél órát gyalogoltunk, mire elértük a szállodánkat. Zaklatott voltam, marcangoltam magam. Éreztem: lehet, hogy sordöntő hibát követtem el azzal, hogy és ahogy visszaadtam a szót. Így indultam másnap, csütörtökön haza. Nem tagadom: az is megfordult a fejemben, hogy ezzel vége a tévés pályafutásomnak.

Amikor hazaértem, felhívott a TV-Híradó aznapi szerkesztője, bementem a stúdióba, ott elmondhattam egy, vagy két percben, hogy mi is történt velem az előző nap Brüsszelben.

Természetesen ez a pár perc nem adott lehetőséget arra, hogy az események és a saját cselekedetem belső, lelki összefüggéseire legalább egy csekély magyarázatot adhassak.

Mindemellett egyetlen – nem telesportos – kolléga volt, aki a folyosón szembejőve gúnyos hangon mondta el véleményét a hangvisszaadásról, meg a zenéről. Hangsúlya mind a mai napig itt zúg a fülemben. Néhány újságban „kiszerkesztettek", bíráltak, a Ludas Matyiban gúnyolódtak.

Radnai János, a Telesport akkori főszerkesztője behívott a szobájába, a következőket mondta:

Tudom, hogy nem magadtól adtad vissza a szót!"

Ezzel részéről az ügy be volt fejezve. A szerkesztőségben nem beszéltünk többet erről – azokkal a tévésekkel sem, akik a döntő napjának estéjén ügyeletesek voltak, akik a brüsszeli közvetítés megszakítására felszólítottak.

A hibát azonban végső soron én követtem el: nem kellett volna visszaadni a hangot,

de abban az időben egy négy éve kommentátorként dolgozó fiatal nem mondhatott nemet az idősebbeknek, a tapasztaltabbaknak, pláne – ahogy utaltam rá korábban - az adásvezetőnek. Ettől még persze engem három és fél évtizede kísért a Heysel Stadion, a halottak, a közvetítés, a szakmai hiba. Ma már biztos, hogy magamnál tartanám a szót, ma már egyetlen „enterrel" ott lenne a világ előttem, mindent tudnék az eseményekről, bátran vállalnám a képet és a hangot is.

Most, újra végigolvasva ezt a visszaemlékezést, talán eljutottam oda, hogy az elején említett hátizsákot, azt a borzalmasan nehéz terhet letehetem egy sarokba. Leteszem, de olykor, a pályám végéig rá fogok nézni. Emlékezve arra, hogy annak az 1985. május 29-i közvetítésnek súlya van.

Egy életen át.