Oroszország-Magyarország 0-9
Oroszország- Magyarország 0-12
Bármilyen hihetetlenül hangzik mindkettő hivatalos, felnőtt válogatott labdarúgó-mérkőzés volt. Három napon belül. Az elsőt július 12-én, a másodikat július 14-én játszották Moszkvában.
A dolog értékéből az sem von le semmit, hogy 1912-ben vívták ezeket. Vagyis több mint 108 évvel ezelőtt.
Így élő tanúja nincs ezeknek a mérkőzéseknek, és olyan sem, aki meg tudná mondani, hogy miként keveredtek oda egy héttel a stockholmi olimpia után az FTC és az MTK legjobb focistái, továbbá a 33 FC kapusa, Zsák Károly.
Talán csak Moszkván keresztül lehetett vonatjegyet venni hazafelé? Vagy látták az oroszokat játszani az olimpián, akik 16-0-ra kaptak ki a magyarok által 3-1-re legyőzött németektől? Esetleg puszta kalandvágy vezérelte legjobb focistáinkat az akkor Szentpétervár árnyékában nem túl jelentős nagyvárosba, Moszkvába?
Az ok a múlt ködébe veszett, a történelemkönyvek viszont megőrizték, hogy a 21 moszkvai magyar gólból Schlosser összesen 7-et szerzett, Pataki és Kertész II. 6-6-ot, Tóth és Bródy 1-1-et.
A 0-9-es mérkőzésen nem sokkal a befejezés előtt az oroszok kapusának, Lev Farlovszkijnak eltörött a lába. A helyére egy angol játékos, Edward Thomas állt be, aki addig a mezőnyben futballozott. Az orosz csapatban amúgy nem ő volt az egyetlen angol, mert a kezdőben ott találjuk Newmant és Parkert is. Éppen ezért ezt a meccset hivatalosnak csak az MLSZ és a FIFA ismeri el, az orosz szövetség nem, pont az angol játékosok szerepeltetése miatt. A 0-12-es meccsen viszont már nem játszottak az orosz csapatban az angolok.
Két világrengető forradalmuk között valószínűleg nagyon nem rázta meg az oroszokat ez a 0-21. Mi viszont emlegessük büszkén, mert sem az orosz, sem a szovjet válogatott ellen nem túl fényes a mérlegünk történelmi távlatban. Az orosz nemzeti tizenegy ellen csak ez a két győzelmünk van nyolc randevúból. A szovjetek legjobbjai ellen meg összesen négy, 20 próbálkozásból. Idegenben pedig mindössze egy.
Azt viszont nem akármilyen csapat érte el, egészen különleges körülmények között és tragikus történelmi korban. 1956 őszén.
1956 augusztusában (szocialista) világraszóló ünnepségsorozat keretében adták át Moszkvában a szovjet nép áldozatos munkájának újabb gyöngyszemét, a százezernél több néző befogadására alkalmas Lenin Stadiont a Lenin-hegyen.
Nyáron a Szovjetunió népeinek 1. Szpartakiádját rendezték itt, majd szeptember 23-án került sor az első igazán rangos focimeccsre. Az általuk baráti országnak nevezett Magyarország labdarúgó-válogatottját látta vendégül a szovjet csapat.
A legutóbbi vb ezüstérmesét. Néhány nappal azután, hogy a szovjetek Hannoverben az uralkodó világbajnokot, az NSZK-t is legyőzték.
Diadalra készültek a magyarok ellen is, és arra, hogy ezzel bebizonyítsák azt, amit több magyar újságíró is leírt a találkozó előtt (talán inkább politikai nyomásra, mintsem önálló gondolatként), hogy a Szovjetunióé a világ legjobb csapata.
Állítólag egymilliónál is többen szerettek volna jegyet váltani erre a találkozóra,
ám az új szuperstadion befogadóképessége behatárolta a jelenlévők számát. Így a szombati jeges esőt követő vasárnap délután fagyponthoz közeli időben, 105 ezer néző lehetett szemtanúja, mikor a két csapat a következő összeállításban vonult ki a mérkőzésre:
Barátságos labdarúgó-mérkőzés: Szovjetunió-Magyarország 0-1 (0-1)
1956. szeptember 23.
Moszkva, Lenin-stadion, 105 ezer néző. Vezette: Devillers Jacques (Franciaország)
Szovjetunió: Jasin - Tyiscsenkov, Basaskin, Ogonykov – Paramanov, Netto – Tatusin (Mozer), Ivanov, Sztrelcov, Szalnyikov, Iljin.
Magyarország: Grosics - Kárpáti, Börzsei, Kotász – Bozsik, Berendi (Bundzsák) – Sándor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor.
Gól: Czibor (16.)
Az időnként napsütésben, időnként szállingózó hóban lejátszott találkozó remek szórakozást hozott a jelenlévőknek. És komoly fejtörést az arról tudósítóknak.
Ugyanis a szovjet csapat kimondottan ellenszenvesen, durván játszott, de ezeket ilyen formában nem lehetett megemlíteni.
Ám az nem maradhatott ki a tudósításokból, hogy Börzseit, Sándor Károlyt, és Berendit is csúnyán lerúgták az agresszív hazaiak. Utóbbit emiatt le is kellett cserélni. Még a buszhoz is ölben vitték társai. Több játékost azért nem lehetett lecserélni, mert a két kapitány csak egy kapus és egy mezőnyjátékos változtatásban állapodott meg a mérkőzés előtt. Grosicsot is folyamatosan lökdösték, vagyis a két baráti ország jó iramú, látványos, hivatalosan tét nélküli találkozójának jócskán voltak negatív momentumai is. A találkozó egyetlen gólja viszont gyönyörű volt. Az első negyedóra végén Czibor szerezte. Ezzel nyert válogatottunk 1-0-ra.
Gavriil Kacsalin, a szovjetek szövetségi kapitánya a találkozó után sportszerűbb volt, mint játékosai a gyepen, és bement a magyar öltözőbe gratulálni:
Azt tudtuk, hogy a magyarok technikailag jobbak nálunk, de az váratlan volt, hogy az erőnlétük is remek. Ezúttal is sokat tanultunk tőlük."
Sós Károly, Bukovi Márton szövetségi kapitány segítője is dicsérte az ellenfelet, de egy finom kritikát is megengedett magának:
A szovjet csapat kiváló együttes, megérdemli a hírét, de még jobb lenne, ha egyes játékosai nem csak erőből játszanának."
Szergej Szalnyikov, aki az ott is legendaként számontartott csatárainkra szeretett volna hasonlítani, a következőket mondta:
Rendkívül sokat tanultam Puskástól és Kocsistól. 27 éves koromban kezdtem el alkalmazni azokat a dolgokat, amiket tőlük láttam. A legnagyobb örömöm pedig az volt, amikor tavaly Budapesten azt a dicséretet kaptam, hogy a szovjet csatárok közül az én játékom közelíti meg legjobban a magyar sztárok játékát"
A találkozót a helyszínen megtekintette a francia szövetségi kapitány, Pierre Pibarot is, aki a mérkőzésen nyújtott teljesítménye alapján
a szovjetektől Nettot és Tatusint, tőlünk pedig Grosicsot, Kocsist és Czibort ajánlotta az Európa-válogatottba.
A találkozó után valószínűnek tűnt, hogy abban az évben még egy komoly tétmérkőzésen is találkozik majd ez a két csapat. Ugyanis két hónappal később, november 22-én kezdődött a melbourne-i olimpia, és annak első számú esélyese a címvédő magyar válogatott volt. A legkomolyabb kihívó pedig a szovjet csapat. Izgalmas döntő lehetett volna.
A történelem azonban meggátolta, hogy az a találkozó létrejöjjön. Egy hónappal később kitört a forradalom Magyarországon, majd miután azt leverte a szovjet hadsereg, a fociválogatottunk nem utazott el az olimpiára.
Így a Szovjetunió kis túlzással ellenfél nélkül lett aranyérmes ott. A magyarok elleni moszkvai vereség alkalmával pályán lévő összes játékos olimpiai bajnok lett. Ki tudja, hogyan alakul az a torna, ha a vízilabdázókhoz hasonlóan a focisták is összemérik erejüket a szovjetekkel?
Az a találkozás ott, Melbourne-ben elmaradt, és a későbbiek során nagyon kevés sikerünk volt labdarúgásban a Szovjetunió, illetve annak széthullása után Oroszország ellen is.
Az tény, hogy a '60-as és a '68-as Eb-, valamint a '78-as vb-kvalifikáció során is kikaptunk a Szovjetunióban. Semleges pályán is kiütött minket a „Nagy Testvér" válogatottja a '66-os vb negyeddöntőjében, és a '72-es Eb elődöntőjében.
És akkor ne is kerüljön szóba a mexikói vb 0-6-ja!
Aztán a '94-es vb selejtezői során már a jogutód Oroszországtól kaptunk ki kétszer, míg a legutóbbi, Nemzetek Ligájában elszenvedett pesti vereségre még mindenki élénken emlékezhet.