Az 1995-96-os bajnokságban viszont a harmadik helyen végzett és ezzel indulhatott az UEFA Kupában. Akkor ott 64 csapat került a főtáblára, és végig egyenes kieséses rendszerben zajlottak a küzdelmek. A komolyabb bajnokságok 3-4 csapatot nevezhettek ide.
Németország ötöt, mert a Bayern nyerte az előző kiírást, így rajta kívül a Schalke, a Hamburg, a Mönchengladbach , és a Karlsruhe is itt játszhatott. Olaszországból a Roma, a Lazio, az Inter, a Parma, Angliából az Aston Villa, a Newcastle, az Arsenal, Spanyolországból a Valencia, az Espanyol, a Tenerife érkezett. Ilyen mezőnyben a Schalke túl jó szereplésben nem reménykedhetett.
Ráadásul az előző évben a bajnokságban remeklő csapat rosszul indította a szezont.
A Bundesligában az első négy meccséből egyet sem tudott megnyerni. Ilyen nyitány után kezdett az UEFA Kupában.
Az első ellenfél a holland Roda volt, és azért tűnt nehéznek az a párharc, mert az ellenfelet az a Huub Stevens irányította, aki mindig szervezett, masszív, kellemetlen gárdákat rakott össze. Ennek tudatában kicsit meglepő volt, hogy a Schalke 3-0-ra nyert az első mérkőzésen, ezzel gyakorlatilag eldöntötte a továbbjutást. Aki esetleg kételkedett volna, azt a visszavágón Kerkradeben egy gyors góllal megnyugtatta David Wagner.
Igen, ő az az ember, aki az idén kieséssel végződő mélyrepülést edzőként elindította a Schalkénál. Akkor viszont még játszott, és neki is köszönhetően jutott a csapat a legjobb 32 közé. Ez volt szeptember 24-én, kedden, majd négy nappal később szombaton kikapott otthon a Leverkusentől bajnokin, a következő kedden pedig hazai pályán vett búcsút a Német Kupától a Bochum elleni vereség miatt. Ekkor, vagyis egy héttel az UEFA Kupa-továbbjutás után kirúgták Jörg Berger edzőt.
Kritikus helyzetben kellett új trénert hozni, hisz' a kupa elúszott, a bajnokságban a kiesőhelyek közelébe csúszott a gárda. Ki vesz át egy ilyen csapatot? Maximum egy olyan edző, akinek egy ideje már nincs munkája, és elfogyott a konyhapénze. Nem így történt.
A csapat legendás menedzsere, Rudi Assauer elszívott néhányat a védjegyévé vált szivarok közül, és közben merész döntésre szánta el magát. Egy hét után újra elutazott a gyakorlatilag a német határon fekvő holland kisvárosba, Kerkradébe, és hazavitte magával a legyőzött Roda mesterét.
A focisták csöbörből vödörbe kerültek, mert a szigorú Berger helyére jött a jólfésült, nagyon merev, vonalas, Huub Stevens.
Akit megelőzött a híre Gelsenkirchenben.
Tudták a focisták, hogy a Rodánál úgy kezdte a ténykedését, hogy egyebek mellett megtiltotta a fülbevalót a játékosoknak, és közölte, hogy nem tűri a hosszú hajat sem. A csapat kapusa, Jens Lehmann évekkel később (már nem Stevens beosztottjaként) gúnyosan emlékezett az új edző érkezésére:
Ez az ember még a haját is körzővel és vonalzóval állította be. Ám akkor nekünk pont ő kellett! Egy picivel több szervezettség, fegyelem, technika.
Stevens a rendcsinálást hátul kezdte, mondván a szilárd védelem az alapja mindennek. Nem biztos, hogy nézőbarát elképzelés, de hatékony.
Ráadásul igazán jó focisták ott voltak, elég csak a már említett Lehmann kapust említeni, továbbá a '90-ben világbajnok Olaf Thont, vagy Thomas Linket. Előrébb becsületes munkásemberek voltak.
Jellemző, hogy a középpálya motorját, a belga Marc Wilmotsot harcos malacnak becézték a szurkolók.
A stevensi filozófiának tökéletesen megfelelt itt Mike Büskens, Radoslav Latal, Yves Eigenrauch vagy Andreas Müller (aki nem cserélendő össze a világklasszis Andreas Möllerrel). Elöl Youri Mulder és Martin Max próbált színt vinni a játékba. Méltó volt a csapat a nekik szurkoló bányászok többségéhez: sáros térddel, koszos ruhában, csúszva-mászva tisztességgel gürizett.
Az UEFA Kupában a Roda után a török Trabzonspor, majd a belga Bruges hajtott előtte fejet. Mindkettőnél összesítésben 1-1 góllal bizonyult jobbnak, de a győzelmet nem kell magyarázni. A Schalke ott volt a tavaszi folytatásban, ez akkor a legjobb nyolc mezőnyét jelentette. Az esélyesebb Valenciát 2-0-ra legyőzte, és az idegenbeli 1-1 már elődöntőt ért.
Ott a Jupp Heynckes irányította CD Tenerifével óriási párharcot vívott. Érthető, hisz' mindkét esélytelenül induló csapat szerette volna élete legnagyobb sikerét véghezvinni. A Kanári-szigeteken 1-0-ra nyertek a spanyol bajnokságot képviselők, míg Gelsenkirchenben 90 perc után 1-0 volt a Schalkénak.
Jött a hosszabbítás, és a sokadik Olaf Thon-beívelés után Marc Wilmots döntőt érő fejese. Minden úgy történt, ahogy Stevens elképzelte, és ezt el is mondta a meccs után:
Megmondtam a játékosaimnak, hogy 120 perces csatára számítsanak. Tudtam, hogy a végén erőnlétileg felül fogjuk múlni a spanyolokat. Úgy történt minden, ahogy elterveztem, ahogy megjósoltam.
A döntőben a sokkal esélyesebb olasz Interrel találkozott a királykék alakulat, és ez volt az utolsó kétmeccses finálé a sorozat történetében. Az első találkozóra Gelsenkirchenben került sor, és
a jegyüzérek a feketepiacon háromezer márkát is kértek egy jegyért, ami több volt egy kétkezi munkás havi fizetésénél.
Viszont, akinek nem jelentett gondot ennek kifizetése az örülhetett, ugyanis Wilmots góljával 1-0-ra nyert a Schalke. Két ilyen stílusú csapat randevúján ez komoly előny volt, ezt alátámasztotta a gólszerző is a mérkőzés után:
A gólnélküli döntetlen is jól jött volna, az 1-0 pedig tökéletes eredmény.
A Parkstadion (akkor még ott játszott a csapat) eredményjelzőjére a lefújás után kiírták: „Az egyik kezünket már rátettük a kupára."
Ennek megfelelően óriási ünneplés kezdődött a Ruhr-vidéki bányásztelepülésen, majd a drukkerek kezdték szervezni az utat a két hét múlva esedékes visszavágóra. Május 21-én 25 ezer német szállta meg Milánót. Királykékbe öltözött az olasz város. Este a gelsenkircheni Parkstadion is, ugyanis több tízezer otthon maradt drukker együtt nézte a találkozót ott, a nagy kivetítőn.
A Schalke még a Bundesligát sem nyerte meg soha, viszont most 43. nemzetközi kupatalálkozóján pezsgőzésre készültek játékosai és szurkolói.
Nem nagyon akarták tudomásul venni, hogy a túloldalon olyan sztárok szerepelnek, mint Pagliuca, Bergomi, Zanetti, Sforza, Djorkaeff, Zamorano.
Sokáig azt történt a pályán, amit a németek akartak, ám a 85. percben a hazaiak amolyan olaszos hajrával eltüntették a hátrányukat. Egy chileinek, Ivan Zamoranónak köszönhetően. Ez a párharc is hosszabbításba torkolt. Itt az Inter végig emberhátrányban játszott, Fresi a 89.percben kapott második sárga lapja miatt. A milánóiak így is közelebb voltak a győztes gólhoz, ám a gelsenkircheniek történetük legnagyobb sikerének küszöbén már nem akartak elbukni.
Noha a kétszer 15 perc során érezhető volt, hogy senki nem kívánja a büntetőpárbajt, mégis az döntött a kupa sorsáról. Itt - mint tudjuk - már nem feltétlenül a jobb csapat nyer.
Győzelemhez segíthette a Schalkét az a tény, hogy az akkori pápa, II. János Pál, 1982 óta a klub tiszteletbeli tagja volt.
Ám akik nem gondolják, hogy ez hatással volt az eseményekre, azok számára van egy materiálisabb megközelítése is a királykék diadalnak. Nyilván mindenki emlékszik a 2006-os vb negyeddöntőjében a német-argentin meccs hasonló befejezésére. Amikor Lehmann, a válogatott kapusaként minden lövés előtt elővett egy cetlit a sportszárából. Utólag elárulta,
hogy egy volt edzőjét hívta fel a mérkőzés napján, akinek feljegyzése volt a világ szinte minden minőségi focistájának büntetőrúgó-szokásáról.
Akkor annak a telefonnak köszönhetően jutott Németország az elődöntőbe.
Kilenc évvel korábban valami hasonló eset történt, csak akkor erre nem figyelt fel a világ. Ekkor a Schalke kapusának, Lehmannak nem kellett telefonálnia, ugyanis akit 2006-ban hívott, az ott volt mellette a 120 perc után.
Ugyanis Huub Stevens az, aki ötezernél több játékosról vezeti ezt a bizonyos statisztikát.
Míg készültek a játékosok a sorsdöntő párbajra, addig Stevens segítője, Hubert Neu gyorsan felírta a kapusnak, hová szeretik rúgni a büntetőt az ellenfél játékosai. Így védte ki Jens Lehmann az elsőként próbálkozó Zamorano 11-esét. Ez döntött. Ugyanis a harmadik párban Aron Winter mellérúgta a labdát, míg a királykékektől Anderbrügge, Thon, Max és Wilmots sem hibázott. Az utóbbi lövésével nyerte meg a Schalke az UEFA Kupát.
Már majdnem éjfél volt, amikor Milánóban a Schalke kapitánya, Olaf Thon átvette a kupát. A BL-serlegnél kétszer nagyobb súlyú, 15 kg-os trófeát a csapat leggyengébbnek tűnő, ám legsikeresebb játékosa egy kézzel emelte fel, majd így értékelte a győzelmet:
Már az is beteljesedett álomnak számított, hogy a döntőbe jutottunk. A végső sikert itt, Milánóban majdnem kiengedtük a kezünkből. A sors azonban végül mégiscsak mellénk állt. Az UEFA Kupát többre értékelem, mint az 1990-ben nyert világbajnoki címet!
Az ünneplés során Huub Stevens, a sikeredző (aki az első fordulóban ugyebár már kiesett ebből a sorozatból) ismerősként vette kézbe a trófeát. Ugyanis 1978-ban már magasba emelhette a PSV Eindhoven játékosaként. 19 évvel később edzőként ismételhette meg azt a mozdulatot.
Gelsenkirchenben azon az éjszakán senki nem aludt. Igazi olaszos buli volt a Ruhr-vidéki településen. Most már tényleg volt mit ünnepelni. Ott nemcsak Németország, hanem a világ egyik legfanatikusabb szurkolótábora él. Nem véletlenül mondta a csatár, Martin Max a győzelem után:
Elsősorban a szurkolók boldogságának örülök. Ők igazán kiérdemelték ezt a sikert, hiszen akkor is mellettünk álltak, amikor nehéz időket éltünk át.
A siker egyik főszereplője, az akkor 27 éves kapus, Jens Lehmann pedig egy mondatban fogalmazta meg az ottani emberek klubhoz való viszonyát:
Sok rajongónk számára a focicsapat jelenti az élet értelmét.
A legfanatikusabb drukkerek az éjszakai gelsenkircheni őrület után kocsiba ültek és Kölnbe utaztak, ugyanis a csapat különgépe ott szállt le hajnali fél négykor.
2500 szurkoló köszöntötte a reptéren a hősöket.
Köztük azt a David Wagnert, aki öt mérkőzésen (köztük a két elődöntőn) játszott a sorozatban.
A Schalke drukkerei az UEFA-kupa győzelem 20 éves évfordulóját ünneplik a gelsenkircheni stadionban:
És aki az idei szezonra edzőként felkészítette a Schalkét, mely története egyik legrosszabb teljesítményét nyújtva már öt fordulóval a bajnokság vége előtt kiesett a Bundesliga1-ből. Az 1997-es UEFA Kupa-győzelem tényleg régen volt, de jogosan kérdezik a gelsenkircheni fanatikusok: ennyire régen?