A Bajnokcsapatok Európa-kupájának 1965-ös döntője előtt nehéz volt egyértelmű esélyesről beszélni. Hiszen a címvédő, Inter azt a csapatot, a Benficát fogadta, mely 1961-ben és 1962-ben is a legjobbnak bizonyult a sorozatban. Vagyis, amely megszakította a Real Madrid nagy sorozatát, mert ne feledjük, hogy a spanyol csapat nyerte az első öt kiírást a legrangosabb európai sorozatban.
Az 1960-61-es idényben azonban a magyar
Guttmann Béla olyan szenzációs csapatot rakott össze Lisszabonban, mely előtt kénytelen volt fejet hajtani a mezőny.
Igaz, a Realt a Barcelona ütötte ki, ám a Benfica a döntőben a katalán gárdánál bizonyult jobbnak,
hiába talált be a kapujába Kocsis Sándor és Czibor Zoltán.
Aztán egy évvel később már a Realt győzte le a döntőben a Benfica, ekkor Puskás Ferenc mesterhármasa volt kevés az öt lisszaboni találattal szemben.
Igazi világverő csapatot rakott össze Guttmann!
A magyar szakember még játékoskorában négyszer szerepelt a
magyar válogatottban, de ezek a meccsek csak azért nem sorolandóak az elfeledett kategóriába, mert
köztük volt az a bizonyos „egyiptomi csapás".
Akik esetleg nem tudják ez mit jelent: az 1924-es olimpián az egyenes kieséses rendszerben lebonyolított focitorna második fordulójában Magyarország képviselői 3-0-ra kikaptak a világ futballtérképén gyakorlatilag fehér foltként jelzett Egyiptomtól, így az egész olimpia 180 percig tartott számukra.
Ezen a találkozón játszott Guttmann is,
de majdnem 100 év távlatából nehéz eldönteni, hogy a megalázó vereségben való tevékeny részvétel, vagy a meccs előtti apró „csínytette" miatt nem hívták többet. Ugyanis a focista tiltakozásként a szerinte nem megfelelő szállás miatt
néhány döglött patkányt lógatott a vezetők ajtajára.
Ha ezeket a szálláson fogta, akkor bizony igaza volt, de a megsértett főnökei ezt kicsit sem tolerálták.
Guttmann ezt követően „fogott vándorbotot", és előbb játékosként, később edzőként járta a világot.
Történelmet ez utóbbi szerepében írt. Több helyen is. Az '50-es évek közepén már a Milant irányította, majd a Sao Paulót. Utóbbi állomáshelyén
ő ismertette meg a brazilokkal azt a 4-2-4-es hadrendet,
mellyel a válogatottjuk első világbajnoki címét szerezte 1958-ban. Az évtized végén mégis újra Európában dolgozott, és
az általa összerakott, fiatalokból álló Benficával nyerte meg kétszer a BEK-et.
A második siker alkalmával már az az Eusébio volt a csapat kulcsembere, akit a magyar edző (a legenda szerint!) meglehetősen furcsa körülmények között ismert meg, és szerződtetett.
Egy portugáliai fodrásznál a sorára várva beszélgetett a brazil edzővel, José Carlos Bauerrel, aki kései utódja volt a Sao Paulónál. A kolléga beszélt neki egy tehetséges mozambiki fiúról, akit egyszer látott focizni, erre Guttmann ott hagyta őt is, az üzletet is, és
azonnal elrepült Mozambikba.
Két nap múlva a reményteljes ifjúval, Eusébioval tért vissza Portugáliába, akit addigra meggyőzött, hogy igazoljon a Benficához.
Így is lehetett, és lehetett másként is, de az tény, hogy Guttmann kétszer is BEK-et nyert a Benficával, és a második siker után – érthetően! – pluszpénzt kért a klub elnökétől, António Mundrungától, aki nem teljesítette a kérését. Szó szót követett, majd mielőtt Guttmann „ráborította az asztalt" az elöljáróra, közölte:
megátkozza a Benficát, és a következő 100 évben nem fog európai kupát nyerni.
Arról nincs hír, hogy az elnök, továbbá a klub vezetői mosolyogtak Guttmann szavain, vagy kicsit bosszankodtak azokon, de természetesen nem oszlatták fel a klubot.
Ám az átok már a következő évben megfogant.
A kétszeres BEK-győztes az 1963-as döntőben kikapott a Milantól. Egy évvel később pedig már a nyolcaddöntőben kiütötte a Borussia Dortmund. Azt a sorozatot az Inter nyerte.
Ám ezzel nem tűnt el a Benfica a világ élvonalából.
Az 1964-65-ös sorozatban a negyeddöntőben 6-3-as összesítéssel búcsúztatta a Realt, majd az elődöntőben 5-0-al a Győrt.
Így a címvédő Interrel találkozott az álomdöntőben.
A finálé helyszínének az UEFA az Inter otthonát, a San Sirót jelölte. Ez annyira nem tetszett a portugáloknak, hogy kilátásba helyezték, ha ez tényleg így lesz, akkor
ők az ificsapatukat küldik erre a találkozóra.
Végül sikerült meggyőzni a Benficát, hogy vegye komolyan a dolgot. Ennek köszönhetően nyolc olyan focista került a kezdőcsapatba, aki tagja volt három évvel korábban a Real elleni legendás döntőnek.
Valaki azonban nagyon hiányzott az ott diadalmaskodók közül: az edző, aki nem sokkal a diadal után megátkozta a klubot.
INTER-BENFICA 1-0 (1-0)
Milánó, 1965.május 27.INTER : Sarti -- Burgnich, Guarneri, Picchi, Facchetti -- Bedin, Suárez, Corso -- Jair, Peiró, Mazzola.
Edző: Helenio Herrera.
BENFICA : Pereira -- Cavém, Cruz, Germano, Machado -- Neto, Augusto, Coluna -- Torres, Eusébio, Simões .
Edző: Schwartz Elek
Gólszerző: Jair (42′)
1965. május 27-én került sor az Inter stadionjában a döntőre. Futballra szinte teljesen alkalmatlan, irreális körülmények között. A meccs előtti napokban, és a döntő idején is szakadatlanul ömlött az eső.
Gyakorlatilag víz alatt állt a pálya.
A hazaiak egyik sztárja, Sandro Mazzola így emlékezett a stadionra:
Gyakorlatilag egy uszodában játszottuk a meccset."
Játékostársa, Luís Suárez is hasonlót mondott:
Játékra alkalmatlan volt a pálya, de ez egy döntő volt, és ezt nem lehetett elhalasztani."
Irreális talaj ide, irreális talaj oda, Helenio Herrera, aki forradalmasította a futballt a catenaccio feltalálásával, és tökélyre fejlesztésével bizakodva várta a hazai finálét:
Tavaly nem voltunk olyan magabiztosak, mint idén, most már jobban tisztában vagyunk a képességeinkkel. Reméljük, még sok éven keresztül Európa csúcsán lehetünk."
A szörnyű körülmények ellenére 89.000 néző ázott a lelátókon, mert akkoriban még tető nélküliek voltak azok. A pályán a játékosok gyakorlatilag nem tudtak laposan passzolni, mert a labda gyakran megállt a vízben.
Ám a show-nak mennie kellett már akkor is.
Aligha meglepő, hogy az egyetlen gól is a talaj számlájára írható, száraz körülmények között aligha megy be Jair lövése. Jobbról keveredett be a 16-oson belülre, a kapu irányába küldte a labdát, majd elesve, a futballpályaméretű pocsolyából szemlélte annak útját. Costa Pereira, a Benfica kapusa lehajolt érte, ám a kezei közül a lábai közé csúszott az, majd „bevizisízett" a kapuba. Ez az első félidő hajrájában történt.
Egy félideje maradt a Benficának az egyenlítésre, ám a borzalmas talaj által is segített bunkertaktika, a catenaccio ellen szinte esélytelen volt. Az egész sorozatban hazai pályán addig csak egy gólt kapott az Inter, és ezt a számot nem tudta megduplázni a Benfica.
A Grande Inter megvédte a címét.
Lisszabonban pedig kezdtek elgondolkozni azon, lehet, hogy tényleg fog Guttmann átka?
Azóta is ezen gondolkoznak, ugyanis
az 1962 óta eltelt 61 évben tényleg nem nyert újabb nemzetközi kupát a Benfica.
A '63-as és '65-ös döntőbeli vereség után 1968-ban, 1988-ban és 1990-ben is bekerült a fináléba, ám mindegyik alkalommal veszített. Sorban a Manchester United, a PSV Eindhoven és a Milan győzte le. A BEK-döntőkben elszenvedett kudarcokon túl még 1983-ban kikapott az UEFA Kupa döntőjében, továbbá 2013-ban és 2014-ben az Európa-liga utolsó meccsén is.
Nem kellett volna összeveszni Guttmann Bélával!
Azóta már mindenki komolyan veszi ezt az átkot.
Eusébio annyira, hogy a négy elveszített döntő után
az 1990-es, bécsi finálé előtt elment Guttmann Béla osztrák fővárosban lévő sírjához,
és ott könyörgött felfedezőjének, hogy oldja fel az átkot.
Az eredmény ismert: Milan-Benfica 1-0.
Kedd este BL-csoportmeccset játszott az 1965-ös döntő helyszínén a Benfica az akkori legyőzőjével az Interrel. Ezúttal is az olaszok nyertek 1-0-ra. Messze még az idei sorozat vége, de egyvalamit biztosan állíthatunk 1962 óta: a döntő után biztosan nem a Benfica játékosai ünnepelnek majd a „nagyfülű serleggel".