Caprine-maraton 2003.

Magyarország egyik legszebb és leginkább hegyvidéki jellegű tája a Bükk-hegység. Gyönyörű, hatalmas erdők, mély, hideg szurdokvölgyek, lankás, füves lejtők és nyugodt kis falvak váltakoznak a magas csúcsok között. Szerencsére van néhány lelkes ember, aki minden évben veszi a fáradságot, hogy hegyikerékpáros maratont szervezzen.

Aztán megérkeztünk az aszfaltút végéhez, és elkezdődött az igazi maraton, az emelkedés felfelé, először egy rövid erdészeti aszfaltúton, majd tovább be az erdőbe a földutakon. Itt már látszott az eső hatása, a mélyebb részeken megállt a víz, hatalmas pocsolyákon és cuppogós, sáros részeken kellett átkelni. Sok helyen a jellemzően köves út miatt szinte lehetetlen volt felmászni, a kerék kipörgött a vizes, csúszós köveken.

Az út egyre emelkedett, és végül belefutott az Ördög-oldal nevű emelkedőbe, ami nevéhez méltóan meredek, hosszú, nedves, csúszós és köves. Így aztán a többség tolta, hosszú sorokban meneteltünk felfelé. Az Ördög-oldal olyan hosszú, hogy a tetejétől alig kellett tekerni fel a pálya legfelső pontjáig, a népszerű bánkúti sípálya majdnem 1000 m magasan fekvő tetejéig. Itt volt az első ellenőrző- és etetőpont, ahol kétféle csokit, energiaitalt, sima és ásványvizet kaptunk.

A maraton útvonala jól ki volt jelölve (sokszor 10 méterenként követték egymást a fákra ragasztott, nagyon feltűnő és messziről látható sárga jelek és az eltévedési lehetőségeknél szalaggal mutatták az útvonalat), minden komolyabb kereszteződésnél rendezők álldogáltak. Az etetés-itatás pedig olyan jó volt, hogy a magammal vitt biztonsági tartalékokból semmi sem fogyott, sőt, az utolsó pontnál még annyi minden volt nálam, hogy egy pohár itókán kívül semmire sem volt szükségem.