Spanyol mezben könnyebb csajozni

A labdarúgó-világbajnokság legkellemesebb időjárással megáldott helyszíne Durban, ahol sikerült megtapasztalni, milyen az Indiai-óceán a téli időszakban, és megtudni, mennyivel könnyebb dolga van az ismerkedésnél a győztes csapat mezét viselő szurkolóknak.

Durbanben a spanyol-német elődöntő után sem állt meg az élet, sőt, akkor kezdődött igazán, az óceánparti éttermekben és szórakozóhelyeken legalábbis órákkal a meccs után is óriási volt a tömeg. Érthető módon a spanyolok buliztak felszabadultabban, a piros mezben táncolgató európaiak a lányoknál is több figyelmet kaptak, úgyhogy a rafkósabb dél-afrikaiak közül páran szintén spanyolnak öltöztek, hátha úgy jobb eséllyel indulnak. Bár a stadionban még voltak könnyeiket törölgető németek, a parton ők is buliba fojtották bánatukat, a helyi férfiak pedig mindent bevetettek, hogy felvidítsák a szomorkásabb német lányokat.

Egy nem igazán szomjas angol brigád is előkerült, amelynek tagjai a spanyolokat szidták, de igazán senki nem foglalkozott velük, ha balhét próbáltak volna összehozni, arra semmi esélyük sem volt, mivel a parton hemzsegtek a rendőrök. Bár a helyiek szerint a futball csak a harmadik helyen áll a népszerűségi listán, még hajnalban is sokan fociztak a parton, egyikük, Joshua megpróbált minket is beszervezni, de fáradtságra hivatkozva nem éltünk a lehetőséggel, inkább megtanítottunk neki pár magyar mondatot.

Az éjjeli nyüzsgés után délelőtt még a töltőn lehettek a drukkerek, mert sokkal kisebb volt a forgalom a parton, egyedül a hivatalos szurkolói boltban volt jelentős torlódás, ahol a spanyol mez még mindig kelendő árunak bizonyult. A napsütéses, 25 fokos időjárás mellé komoly szél is társult, de azért sikerült megtapasztalni, milyen az Indiai-óceán a téli évszakban, a 20 fokos víz pár perc után már nem is tűnt hidegnek. Durbanbe még az angolok hoztak be rengeteg indiait a 19. század második felében, napjainkban pedig nagyjából egymillió indiai származású ember él a környéken, ami azt eredményezi, hogy aki curryt akar enni, minden sarkon találhat kedvére valót. A rengeteg riksa is Ázsiát idézi, az egy-, illetve kétüléses taxik 200 randért (6000 forint) könnyítik meg a gyaloglásban elfáradt turisták dolgát.

A vébétől az elődöntővel búcsúzó Durban utcai karnevállal köszönt el tőlünk, ami azt eredményezte, hogy a búcsú jócskán elnyúlt, mivel az állandó elterelések és lezárások miatt nem győzött percenként új útvonalat tervezni a GPS. Ráadásul azt sem sikerült megtudni, elindultunk-e a világhírnév felé Norbival, a sofőrrel és Szilágyi kollégával, ugyanis nem találtuk meg azt a helyi újságot, amelybe bekerült a két fotós által készített fotónk.

A visszaút az eggyel kevesebb megállás miatt rövidebbre, hétórásra sikerült, de azért nem volt unalmas, amiről főleg azok a kamionsofőrök gondoskodtak, akik imádnak az utolsó pillanatban kivágni az ember elé, és mivel csak 2 km/h-val mennek gyorsabban, mint az előzni kívánt másik teherautó, így percekig tart egy-egy ilyen manőver. Az autópálya mellett is vannak meleg helyzetek, a helyiek ugyanis - még nem sikerült kideríteni, milyen megfontolásból - rendszeresen felégetik a mezőket, amelyek elég siralmas látványt nyújtanak koromfeketén. Az eddigi legésszerűbb magyarázat szerint a megelőzés az égetés célja, mivel az autóból kidobott csikkek amúgy is felgyújtanák a száraz földeket, így viszont tudatosan csinálják, és odafigyelnek rá, hogy ne terjedjen tovább a tűz.

Némi izgalmat Norbi is csempészett az útba, amikor a forgalommal szemben tolatott egy benzinkút kihajtójánál, errefelé ugyanis viszonylag messze vannak egymástól a kutak az országút mellett, és kevésbé gondolta cikinek a kamionosok anyázásától kísért tolatást, mint az esetleges üres tank okozta stoppolást. Bár a hétórás túra végén az "otthon, édes otthon" nem jutott eszünkbe, mégis sikerült hazai hangulatba kerülni, amiről Norbi édesanyja gondoskodott, aki elsőrangú sült csülökkel és gombás hússal kerített remek befejezést a durbani túrának.