Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Amikor Costa Rica kétfelé csapkodta Uruguayt és Olaszországot, Chile meg hazakergette a spanyol válogatottat, azt lehetett hinni, hogy ez tényleg a meglepetések világbajnoksága lesz. De több igazán megdöbbentő eset azóta nem akadt, hacsak ide nem számítjuk Portugália kiesését, illetve azt a tényt, hogy a házigazda brazilok és az argentinok egyformán elfelejtettek futballozni.
Costa Rica mellett a negyeddöntőbe – a hagyományosan a (felső) középosztályba sorolható Kolumbiát leszámítva – már tényleg csak fajsúlyos csapatok jutottak be, ráadásul a legjobb 16 minden párharcában a csoportelső ment tovább. Úgy tűnik tehát, hogy a kiscsapatoknak csak fellángolásaik voltak a vébén, aztán egy kivétellel megtalálták a helyüket.
A nyolcaddöntő eredményei azonban azt mutatják, hogy sohasem volt ilyen kicsi a különbség a vb mezőnyét uraló, hagyományosan sikeres és a feltörekvő válogatottak között. A nyolc meccsből egy volt csak sima, ironikus módon éppen az, ahol a papíron esélytelenebb fél (Kolumbia) győzte le a kétszeres világbajnok Uruguayt.
A franciák ugyan szintén 2-0-ra nyertek, de a Nigéria elleni meccsre a legelvakultabb frankofónok sem mondhatják, hogy problémamentes lett volna: Franciaország a 79. percben szerezte az első gólt, és Matuidit a második félidő elején ki kellett volna állítani. A hollandok az utolsó pillanatokban fordították meg a Mexikó elleni mérkőzést.
A maradék öt találkozó a hosszabbításban vagy tizenegyesrúgásokkal dőlt el - még az olyan, esélyek szempontjából egyértelműnek tűnő párosítások esetében is, mint a német-algériai vagy az argentin-svájci. A brazilok meg ugye néhány centire voltak csak a kieséstől, és végül a kapusuk büntetőbravúrjaira volt szükségük Chile legyűréséhez.
Ennyire talán még egyik vb-n sem voltak szorosak a nyolcaddöntők, ami még úgy is beszédes, hogy a torna ezen fázisában nyilván nem mindig nyolc nagycsapat kerül össze nyolc kicsivel. Négy éve összesen két hosszabbítás akadt, ebből az egyik tizenegyesrúgásokig jutott, de amúgy volt 4-1, 3-0, 3-1, és a hollandok Szlovákia elleni győzelme sem forgott komoly veszélyben (2-1). 2006-ban a brazilok könnyedén verték 3-0-ra Ghánát, a németek erőlködés nélkül a svédeket (2-0), hosszabbításig két meccs jutott el, büntetőkig egy. 1990-ig kell visszamenni az időben ahhoz, hogy a mostanihoz hasonlóan szoros nyolcaddöntőket találjunk, de akkor is csak négy találkozón volt hosszabbítás.
Mondhatná erre bárki, hogy az eredmények talán kis különbségeket mutatnak, a játéktudás viszont sokkal nagyobbat, hiszen a németek, az argentinok és a belgák is végigtámadták a saját meccsüket, valamint a franciák is sokkal aktívabbak voltak a magukén, mint az ellenfél. A játéktudás azonban nemcsak a támadást jelenti, sőt az utóbbi évtizedek világbajnokságain végigtekintve nyilvánvaló, hogy a címeket a védelmek nyerik meg.
Teljesen természetes, hogy egy erősebb riválissal szembekerülő kiscsapat a védekezést teszi az első helyre, és még csak nem is feltétlenül gyávaságból. Nem mondunk újat azzal, hogy a kontrafutballt számos olyan csapat alkalmazza, amelynek a játékosai kvalitásaik alapján akár sokpasszos, látványos támadójátékra is képesek lehetnének. Ez a stratégia ugyanis jól alkalmazva tud sikeres lenni – hogy mást ne mondjunk, a csoportkörben a két legkevesebb támadást vezető válogatott (Costa Rica, Egyesült Államok) egyaránt gond nélkül bejutott a legjobb 16 közé.
Jól látható tehát, hogy a különbség egyre szűkül a mezőny első és második fele között, nyilván nem függetlenül attól, hogy most már mondjuk az afrikai válogatottakban is bőven találni topcsapatokban játszó labdarúgókat. Viszont ettől még igaz, hogy az esetek többségében egyelőre az esélyesebb győzött.
Costa Ricán a sor, hogy megmutassa, van még egy-két meglepetés ebben a vb-ben.
