Háromhetes karantén várt az első sikeres holdra szállás résztvevőire

Az Apollo-11 személyzete, balról jobbra haladva: Neil Armstrong, Michael Collins, és Buzz Aldrin

Fotó: Wikimedia Commons/NASA

A második világháborút követően a korábbi szövetségesekből ellenségek lettek, és megkezdődött a hidegháború. A fegyverkezési verseny fő presztízstevékenysége az űrkutatás volt, amiben ugyan a Szovjetunió aratta le az első babérokat, de a holdra szállással végül az Egyesült Államok került ki győztesen a küzdelemből.

Lépéselőny keleten

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió hidegháborús versengése nemcsak a Földre, hanem azon túlra is kiterjedt. Kezdetben a keleti szuperhatalomnál volt az előny. Az USA közvéleménye még fel sem fogta a Szputnyik kozmoszba bocsátását, riválisa nem sokkal később bejelentette Jurij Gagarin sikeres űrutazását is. Erre válaszul 1961. május 25-én John F. Kennedy amerikai elnök bejelentette, hogy az évtized végéig embert küldenek a Holdra. 

John F. Kennedy amerikai elnök 1961 május 25-én megtartott kongresszusi beszédében jelentette be, hogy az évtized végéig Amerika embert küld a Holdra
Fotó: Wikimedia Commons/NASA

Ehhez létrehozták az Apollo- és az alárendelt Gemini-programot. Utóbbinak egyrészt az volt a célja, hogy behozzák a szovjetek előnyét az űrversenyben, másrészt a technológiai innovációkat és tapasztalatokat szolgáltatta az Apollo-program számára. Az előbbi feladata pedig az volt, hogy a holdra szálláshoz szükséges keretrendszert biztosítsa.

Versenyfutás a Holdig

Az évtized közepétől a kommunista ország előnye egyre apadt. Az USA több tőkét fordított a technológiai fejlesztésre, de a Szovjetuniónak probléma volt az űrprogramért felelős személyének, Szergej Koroljovnak a halála, akinek a helyére nem találtak megfelelő utódot. 

Az Apollo–1 balesete – ekkor az indítás közben tűz ütött ki a kabinban, melynek során a három asztronauta életét vesztette – majdnem semmissé tette az amerikai reményeket. 

Azonban az itt felderített hibák hozzájárultak a két évvel későbbi sikerhez. Az Apollo-program eredményes küldetései már szinte biztosítékot jelentettek arra, hogy Kennedy elnök 1961-es ígérete megvalósul. 

Az Apollo-11 startja 1969. július 16-án
Fotó:  AFP/Nasa

Az Apollo–11 1969. július 16-án indult útjára Neil Armstronggal, Edwin „Buzz” Aldrinnal és Mike Collins-szal a fedélzetén. Négy nappal később, július 20-án Armstrong és Aldrin az Eagle (Sas) nevű holdkomppal sikeresen landolt a Nyugalom Bázison (Collins a parancsnoki egység pilótájaként az űrhajóban maradt hold körüli pályán, és nem lépett az égitest felszínére).

Kis lépés az embernek

Miután mindent előkészítettek a visszaúthoz, a Hold felszíne felé vették az irányt. Armstrong híres mondása – mely úgy szól, hogy 

Kis lépés az embernek, de hatalmas lépés az emberiségnek

– valójában egy kisebb ugrásnak is felfogható, hiszen 110 centiméteres magasságból érkezett végül a felszínre. Az égitesten történő séta természetesen kíváncsivá tette a két űrutazót. Kipróbálták a mozgás különböző formáit, ennek során Aldrin még futott is. 

Armstrong a Hold felszínére lép
Fotó: NASA

Azonban sok időt nem tölthettek el ezzel, ugyanis az ismeretlen körülmények miatt a szakemberek nem tudták, hogy mekkora terhelést bír ki a szkafander. Így pusztán két órában határozták meg a Holdon való tartózkodás biztonságos időtartamát. Az űrhajósok több holdmintát is vettek. A ruhájukra tapadt némi holdpor – amire Aldrin azt mondta utólag, hogy olyan a szaga, mint a puskapornak –, illetve vittek magukkal egy újonnan felfedezett ásványt, az armalcolitot – ami a három férfi nevéből ered –, és felvonták az amerikai zászlót, mely nem állhatott sokáig, ugyanis a felemelkedő holdkomp nyomáshulláma feldöntötte.

Az amerikai zászló a Hold felszínén, Aldrin tiszteleg előtte
Fotó: Wikimedia Commons/NASA

A visszaút azonban korántsem volt egyszerű. 

Egy letört kapcsoló miatt a két űrhajós majdnem a Holdon ragadt, de egy golyóstollal sikerült megoldaniuk a problémát. 

Az Apollo-11 végül július 24-én landolt a Csendes-óceánon. A hősként ünnepelt űrhajósoknak mindenekelőtt egy háromhetes karanténon is túl kellett esniük, mielőtt újra emberek közé mehettek volna. Ezután számos kérdésre kellett válaszolniuk, de a legemlékezetesebb talán a kínai nagy falhoz kötődő legenda – mely szerint a Holdról is látszik – Aldrin által történt megcáfolása. Mikor az egyik újságíró megkérdezte tőle, hogy valóban látta-e, ő egyértelmű nemleges választ adott.

További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.