Filmajánló

 

Népszava:

Holnap már késő

Ismét egy film a serdülő fiatalok problémáiról és - tegyük hozzá - ismét haladó (olasz) filmművészek azok, akik megszólaltatják e problémákat. Ez a film elsősorban a szülőkhöz és a nevelőköz szól, őket inti, óvja a vaskalapos, ósdi szemlélettől, mely a 15 éves fiatalokat gyermekeknek tekinti, felvilágosításukra nem gondol, vagy legalábbis fél attól, viszont az ébredő természetes ösztönök legkisebb és legártalmatlanabb jelentkezését is elvetemültségnek, erkölcstelenségnek bélyegzi. Ez a szemlélet képtelen belátni, hogy merev és oktalan - szigorúságával - nemhogy visszatartaná, hanem éppen maga taszítja tévutakra és tartja rettegésben a megértésre, baráti tanácsra vágyó fiatalokat.

Erről szól tehát a film, a meséje egyszerű: két fiatal (Anna Pierangeli és Gino Leurini) megszereti egymást, de félelmük a szülőktől és az elvakult nevelők bornirtsága majdnem tragédiába fordítja bontakozó vonzalmukat. Vittorio de Sica és Lois Maxwell játsszák azt a két pedagógust, akik kiállanak a fiatalok mellett és akik hirdetői egyben a felvilágosult nevelésnek. Az ő alakjukban különösen, de a film egészében is (Alfred Machard és Leonide Moguy forgatókönyve és az utóbbi rendezése) helyenként a szükségesnél is jobban hangsúlyozza az oktató szándékot, pedig a történet anélkül is világos. E némileg túlzott megmagyarázást viszont ellensúlyozzák az élet apró jelenségeinek az olasz filmekre oly jellemző meglátása, a kitűnő színészi alakítások és végül a film eléggé nem hangsúlyozható hasznossága, szükségessége.

És ez utóbbihoz még egy megjegyzés. A film határozottan azokhoz is szól, akikről beszél: a fiatalokhoz. Érthetetlen, hogy miért tiltják el a hovatovább mind kétesebb értékű - csak 16 éven felülieknek! - sorompóval őket a megtekintéstől!

A kis szökevény

Nem nagy igényű, de igazán kedves, bájos film. Amerikában készült, alkotói azonban nem a filmnagyipar emberel. Néhány független, haladó gondolkodású művész készítette azzal a szándékkal, hogy bemutassa, miként hatnak az amerikai ifjúságra a romantika örvén tálalt képes rémhistóriák és televíziós cowboy-történetek e szándék lólába ugyan nem lóg ki a filmből, sőt eléggé el is bújik benne.

A történet hőse a hétesztendős Joey, akivel a nagyobb fiúk ponyvából ellesett módszerekkel - játékból - elhitetik, hogy lelőtte bátyját. A megriadt kis kölyök derekára csatolja játékkoltját, elemel hat dollárt és megszökik - egyenesen a New Yorki - vurstliba. A film nagy része ezután Joey csatangolásáról, apró kalandjairól szól - míg végül megtalálják és minden rendbejön. Két dolog emeli ki a filmet a naivitás és cselekménytelenség kátyújából. Elsősorban az az éleslátás, mellyel az írók akik egyben rendezők is (Ray Ashley, Morris Engel, Ruth Orkin) a gyermeki lélek számtalan jellemző megnyilvánulását megfigyelték és bájos, derűs epizódok sorozatába visszaadták. A film másik erősítője Joey "alakítója", Richie Andursco. Azért tettük idézőjelbe az alakítóját szót, mert valójában a bumfordi kisfiú nem játszik, hanem - játszik. Azaz nem színészként, hanem, úgy mozog előttünk, mint aki - akár a felvevőgép ott, se volna - végigjátszik egy napot a vurstliban, kiéli és végigpróbálja hét éve minden vágyát, álmát.

Hanem egyre figyelmeztetjük az olvasót: nézze meg a filmet, de kisgyermekét ne vigye el hozzá. Mert az csak egyet tanulna belőle: hogyan lehet büntetlenül megszökni hazulról és baj nélkül elcsavarogva szórakozni. Nem a gyerekek, a szülők okulására készült ez a film.