Látogatás a deszki délszláv iskolában

 

Szabad Nép:

Kívül-belül fehérre meszelt alacsony földszintes ház a deszki délszláv iskola. Alig nagyobb egy jómódú parasztgazda házánál, mely minden ablakával az utcára néz. Az iskola épülete nem hivalkodik, szerényen meghúzódik az egyik főút mentén a déli oldalon. Se eperfák, se jegenyék nem fogják fel előle a tűző napsugarakat. Csak a beugró kis ajtóbejárat egyik oldalán van némi árnyék. A kilincs is szinte süt, ahogy kezem rátéve lenyomom és benyitok.

Szegedtől mindössze 9 km-re található Deszk községet 1490-ben említik először (Dezk). Neve személynévi eredetű, talán a Desiderius régi magyar becéző alakja. A szőregi csata során, 1849. augusztus 5-én teljesen leégett, de hamarosan újjáépült. 1928-ban báró Gerliczy Félix birtokát fölparcellázta; a kastélyt szép parkjával a kincstár vásárolta meg. A déli Tisza vidéken a deszki szerbek voltak a búzáshajók, homokos dereglyék lovas vontatói. Még 1940-42-ben is ők vontatták föl a Maroson a szegedi hajósgazdák homokoshajóit megrakodni. A község lakosságának nyolc százaléka ma is szerb nemzetiségű.

Hűvös, pár méteres előtér fogad, melyből az egyelten tanterem ajtaja is nyílik. A rekkenő melegben sarkig tárva a kis osztály ajtaja, s tisztán hallani minden kiejtett szót az igazgató-tanító és a növendékek ajkáról. Csendre vigyázó lépteimet hamarosan észreveszik a teremben. A fiatal, hófehér köpenyes igazgató, Rádíty Veljmir beinvitál a tanítási órára. Beülök a nagyon öreg, kopott, nyekergő padok egyikébe a kis kopaszfejű Novkov Száva negyedikes fiú mellé, s csendben jegyezgetek.

Énekóra

Énekóra van. Elsőstől negyedikesig 9 lány és 13 fiú néz figyelmesen az igazgatóra, aki a táblára írt hangjegyeket előre szolmizálja az apróságoknak. Ám a következő pillanatban ceruzájuk végével ők is lekopogják a padon az ütemet, a ritmust, majd egy intésre együttesen nekieresztik csengő hangjukat: dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó. Pár perc múlva kibontakozik a hangjegyből egy frissen tanult szerb népdal. Adamov Rádinka, Rusz Szlobodánka, Krsztin Verica és Márkovlyev Biszérka ajkán.

- Pod prozoromj evetálá mi lálá (Ablakom alatt a tulipán virágzott) - éneklik az új dal után, majd egy másik s egy harmadik is következik: uránilá devajcsica golube dá ráni (Korán kelt a kislányka galambot etetni.).

Nyelvtan, irodalom

Déli 12 óra felé jár az idő. Lassan vége az órának. A gyermekek a padok mellett kettesével felállnak, s hangos köszöntéssel elhagyják a termet és az iskolát. Az igazgató az utcáig kíséri őket, s hosszan néz a hazafelé tartó gyermekek után. Aztán visszajön s leülünk az öreg padokra beszélgetni.

Újságolom, hogy a szomszédos magyar iskolában hallgattam a nyolcadikos Novkov Milica vizsgafeleletét magyar irodalomból és nyelvtanból. Vörösmarty élete és a Szép Ilonka volt a tétel. Szépen felelt.

- Fiaink és lányaink igyekeznek helytállni ott is. A felső tagozatot leginkább magyar iskolában végzik, s aztán Budapesten folytatják tanulmányaikat a szerb nyelvű gimnáziumban vagy a tanítóképzőben. A Kis Markovlyev Biszérka nővére, Jelena éppen most végez a tanítóképzőben - tájékoztat Rádity Velimir igazgató.

Ami nem ártana

Míg beszél én az öreg, nyekergő padokat és az egyetlen tanszeres vén szekrényt vizsgálgatom. Az igazgató elmosolyodik, mivel kitalálta gondolatomat.

- Nagyapám is ebben a padokban tanult, bizony nem ártana már egyszer felújítani őket. Azt a tanszeres vén szekrényt sem, mert az is kicsike és ósdi.

A teremben meglátszik a gondos kezek munkája: tiszta és rendezett, csak a bútorzat, a berendezés kopott már el az 1860-as évektől napjainkig, mert akkoriban épült az iskola.

- Talán menjünk át az óvodába és a napközibe is - mondja később az igazgató.
- Közel húsz emberpalánta nevelődik nálunk - mutat az éppen ebédelő gyermekekre Subity Vászika óvónő.
- Jövőre hatan jönnek még, akik az óvodás korig nőttek, mostani fiaim közül pedig hárman beülnek ősszel az iskola padjaiba - folytatja, majd sorra bemutatja a dundi apróságokat.

Óvodások gondjai

Egy idősebb asszony, a dajka készíti már az apróságok ebéd utáni álmának a "fektető"-t, mert a gyermekek közül többen megebédeltek, s a kis székek így felszabadultak. Ugyanis a közel húsz gyermeknek egyetlen igazi fektetője sincs. A kis székeket egymás mellé rakva vackol nekik a dajka néni. S ez sehogy se jó, mert a kis emberkéknek kemény és kényelmetlen ez a "fektető". Ezt látva jobban körülnézek, s magamban morgolódok a járási tanácsra, ahonnan ezt nem látják, sem azt, hogy pici ebédlő asztalka is csak kettő van, simafedelű rajzasztal pedig egy se. Annál inkább van homoktalan, játék és hinta nélküli száraz udvar egy födetlen mély kúttal, mely rémként leselkedik az apróságokra minden vigyázó szem mellett is.

Eszembe jut, amit útközben láttam, s ami nagyon tetszett: a deszkiek szorgalmasan foltoztatják három emberrel a községen áthúzódó aszfaltos utat. Minden kis lyukat, hasadékot azonnal orvosolnak a szurkos keverékkel. Valahol fel kell kelteni a lelkiismeretet és ki kell nyitni a bukszát, hogy többet kapjanak az út foltozgatásánál is. Deszk község legapróbb délszlávjai, akik már mélyen aludtak és szépeket álmodtak a meleg délutánon, mikor elköszöntem nevelőiktől.

Lődi Ferenc