Őrjárat a kenyérfronton

 

Le a bürokráciával!

Mielőtt a kenyérfront egyik nyúlfarknyi szakaszán összegyűjtött észrevételeimet elmondanám, megkérem az élelmiszeripari minisztérium kenyérfelelőseit, hogy amit kenyerünk ügyében elmondandó leszek, úgy vegyék, mintha saját szemükkel látták volna azt, amit én láttam és tapasztaltam. Kérem továbbá, hogy az általam szemrevételezett "kenyértámaszpontokra" ne küldjenek ki ellenőröket, mert az eddigi tapasztalatok szerint az ellenőrök hadától sem a kemencék ókori állapota, sem pedig a kenyér újkori "minősége" nem fog megjavulni.

Nem ellenőrökre várnak ezek a megrokkant kemencék és a kemencékben tönkrenyomorított kenyerek, hanem azonnali intézkedésre. Tűrhetetlen állapot, hogy a kenyér, ez a legaktívabb népnevelő, sok helyen a gondatlan kezelés miatt úgy kerül forgalomba, mint a zsákbamacska: sohasem tehet tudni, mit rejteget a belseje. Azokban a kenyerekben, amelyeket a vidéki fogyasztók az ország különböző részeiből küldözgetnek bürokrácia rovatunkhoz jancsiszegtől a Juliska hajtincséig minden megtalálható. Ennek nemcsak a sütőipari dolgozók hanyagsága az oka, hanem a vidéki sütőipar mostoha helyzete is.

Négyen szemléljük a 42/13-as galgamácsai telepét: a megyei tanács instruktora, a járás sütőipari igazgattatója, a helyi tanács elnöke és jómagam. Az épületét, melyben a 42/13-as sütőrészleg működik, roggyant vályogfalaival alig bírja már a ránehezedő födémet. A műhely belseje szűk és korszerűtlen. Kettős kemencéje régen megette már a kenyere javát. A szűk helyiségben tótágast áll minden. A kerítésnélküli udvaron szén és salakhegyek ejtik bámulatba a kíváncsi nézelődőt. Ezekből az országszerte szabadon tárolt szénhegyekből az idő vasfoga és a szomszédok leleményessége kalóriában majdnem annyit megemészt, mint az üzembe levő kemencék.

Azalatt az idő alatt, amíg én a széntárolás ilyen megoldásában gyönyörködtem, a megyei instruktor megállapította a következőt:

1. A szita ugyanúgy, mint sok más vidéki kis pékségben, használhatatlan.
2. A "ster-kenyér'' sütésdíjának jelentős részét a pékségben eltulajdonították.

A másik galgamácsi sütőüzemben már nem ért bennünket meglepetés. Minden ugyanágy volt, mint az előzőben. Még a ster-csalás is pontosan "klappolt". Nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni, ezért csak annyit mondok el, hogy az ikladi és püspökhatvani péküzemekben ugyanilyen körülmények között nyomorítják meg a vidéki dolgozók mindennapi kenyerét. Ezekkel a főként házikenyérsütésekre berendezett és ma már korszerűtlenné vált apró sütödékkel nem lehet "nagyüzemisdit" játszani. Nem lehet, mert ennek a játéknak elsőfokon a kenyér, végső fokon pedig a fogyasztó issza a levét. Korszerű kisüzemek létesítése nélkül ugyancsak hiába püföljük a sütőipart.

Bernáth Ede