"Szerettétek a népet, és meghaltatok..."

 

Nők Lapja

Rajk László felesége és fia Rajk László temetésén

Harmadszor, tizedszer, századszor támadt fel a dallam, a munkásgyászinduló dallama, s végig hömpölygött a levegőben, az úton, a lelkekben. Hulló levelekkel, csapdosó esővel, harmadszor, tizedszer, századszor sodorta a szél a dallamot; s mi, akik álltunk már mártírok jelképes vagy valódi sírjánál, s mélységes és felemelő gyászban együtt énekeltük: "Szerettétek a népet, és meghaltatok..." - most mindnyájan némák maradtunk. Nem tudtunk megkönnyebbülni, nem tudtunk felengedni a gyászban. Mert nekik nem a szabadságharcosok hősi halála jutott osztályrészül, őket a zsarnoki önkény rabolta el közülünk. S akik megölték őket, azt hitték, kétszeres halált mértek rájuk, a börtönudvaron és a nép lelkében. Meghaltak, és mégis örökké élnek, mint egy lezárt kor vértanúi, emlékezetünkben.

Hideg, iszonyú hideg volt október hatodikán. Süvített a szél a Kerepesi temetőben, földig görnyedtek a fák, s a gyászlobogók úgy csapdostak, mintha az ég zengene. Tenyérnyi napfényt kívántunk, s nem sütött ránk a nap. Fogvacogva dideregtünk a hidegtől, fölöttünk sötét felhők száguldoztak az égen, mint bűnök súlyos emlékeztetői.

Bűnöket, iszonyú bűnöket követtek el azok, akik legjobb harcosaink, példaképeink életét bemocskolták és elrabolták. Bűnösök ártatlanul kivégzett elvtársaink halálában, s ezerszerte bűnösök abban, hogy egy nép hitével csúfot űztek.

Az erőszak, mely előtt nem csaptuk be idejekorán az ajtót, szedte áldozatait. Nemcsak emberéletben, de lelkekben, erkölcsökben is. Megkísérelte arra nevelni az embert, tegyen engedményeket saját hitéből, tagadja meg elvtársát, barátját, tulajdon anyját vagy legalábbis mindezt hallgatólagosan nézze el, mert "csak így lehet előre haladni az úton".

De friss szél kezdett fújni a világban. Nálunk is... A megújhodás első jelei, hogy megkezdtük a leszámolást az erőszakkal. És most a gyász órái után vessünk újra, meg újra önmagunkkal számot. Tanuljuk meg ismét, hogy a szem látásra való. Tanuljuk meg ismét, hogy emberséges igazságos világot csak emberséges és igazságos módon építhetünk. Tanuljuk meg ismét mindnyájan, akiket leszoktattak a felelősségérzetről: minden egyes emberen is múlik, hogy soha többé... Tanuljuk meg ismét, hogy bűnös mindenki, aki bűnről, hibákról hallgat...

Így lesz? Igen! S zavartalan lesz halottaink álma. S áttörve felhőkön, viharokon bizton zenghet a gyászinduló végső sora. Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor, Szalai András - mártírjaink, neves és névtelen sírhantjai felett "... testetek már szabad földben pihen, ahová a zsarnok keze már nem érhet el".

Rettenetes volt. Ott láttam először viszont Rajk Júliát. Nem mentem oda hozzá, nem mentem oda senkihez. Ott láttam a kis Lacikát állni, fogta Júlia kezét. Aztán megjelent Nagy Imre, és odament Júliához. Ronda októberi nap volt, kegyetlenül fújt a szél. Nagy, felül és alul kifeszített zászlók csapkodtak, mint a viharba került hajó vitorlái. Aztán elkezdett zuhogni az eső, nem úgy, mintha dézsából öntötték volna, de éppen eléggé ahhoz, hogy mindannyian jó alaposan átázzunk. És még előzőleg, ahogy özönlöttek a komor arcú emberek óriási tömegben. Valami olyanfajta dolog volt, ami Budapesten nagyon ritkán van, hogy jönnek az emberek, egymásra néznek az ismerősök, üdvözlik egymást, de nem alakulnak ki traccsoló tömegek, nem úgy, mint ma egy protokolltemetésen. Mert ma egy protokolltemetés társadalmi megnyilvánulás, megfelelően felöltözik az ember, felveszi a megfelelő ünnepélyes álarcát, amely azonban leolvad, ha valamelyik haverral találkozik, és egy viccet súg a fülébe vagy elkezd beszélni valamiről. Mindenki nézett körbe és azt kereste, hogy ezután kié lesz a vezetés. Végighallgattuk a beszédeket. Ott hangzott el az "elvtársak, soha többé", amely ma már torz viccnek hat, de akkor ahogy ott álltunk és hallottuk ezt, hosszú évek után először kaptam sírógörcsöt. De nem én voltam az egyetlen, aki ilyen állapotba került. Álltam, és nem bírtam magamhoz térni, csak zokogtam, hullottak a könnyeim. Münnich beszédéből az a rész maradt meg bennem, hogy "...a személyi kultusz mocsarából napfényre kúszott szadista bűnözők...". Még a hangsúlyra is emlékszem, föl volt fűtve. Szász Béla beszéde nagyon szép volt. Egy szenvedő társ állt ott. Stílusa volt, nagyon szép volt! Én ott, ahogy ma mondják, teljesen kiborultam. (Széll Jenő: Rajk László temetése. Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 4. számú interjú, készült 1981-1982-ben.)

Széll Jenő (1912-1994), népművelő, illegális kommunista, politikus, műfordító, publicista. 1932-ben belépett a KIMSZ-be, az egyetemi diákmozgalom titkára. 1933-ban másfél év börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után Párizsban és Bécsben textilvegyészetet tanult. 1945-ben az MKP VIII. kerületi titkára, majd a pártközpont Közigazgatási Osztályának munkatársa. 1948-1950 között bukaresti magyar követ, 1951-ben az MDP KV Agitációs és Propagandaosztályának helyettes vezetője. 1951-1957 között a Népművészeti Intézet alapító igazgatója. A Nagy Imre körül kialakult pártellenzék aktív tagja. 1956-ban a Magyar Rádió kormánybiztosa. A forradalom leverése után az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársa, valamint műfordító. 1959-ben öt év börtönbüntetésre ítélték. 1962-ben szabadult. 1964-től a Zeneműkiadó lektora, 1970-től a Könyvvilág szerkesztője.

Rajkék temetése a Szabad Neten:

Az ország népének néma, fájdalmas búcsúja nagy halottainktól

Soha többé!

Visszaemlékezések

Utolsó őszinte beszélgetés Rajk Lászlóval

Emlékül örök figyelmeztető

Háy Gyula: Miért nem szeretem?