Rainer M. János: Döntés a Kremlben, 1956

 

1956. november 2-án Moszkvába érkezett Kádár János és Münnich Ferenc, akikhez a Kremlben - Kádár számára valószínűleg kellemetlen meglepetésként - Bata István volt honvédelmi miniszter is csatlakozott. Tanácskozásuk az Elnökség néhány tagjával (csupán nyolcan voltak jelen) a Malin-feljegyzések egyik legérdekesebb darabja.

Kádár hosszú és igen részletesen jegyzetelt beszámolójából úgy tűnik, hogy ha sejtelmei lehettek is arról, hogy miért "kéretik" Moszkvába, ekkor még biztosat nem tudott. Bizonyára arra kérték, ismertesse a helyzetet, fejtse ki véleményét. Vérbeli politikusként mondandóját úgy adta tehát elő, hogy bármifajta végkifejlet esetére "bebiztosítsa" magát. Adott helyzetelemzést mintegy a "kívülálló" szemszögéből, mint megfigyelő, csatlós, aki egyszerűen informálja a birodalom vezetőit. Magyarázta saját lépéseit, megvilágította azok motívumait, mintha afféle "igazoló jelentést" tenne. Máskor egyértelműen a Nagy Imre-kormány és a pártvezetés tényleges tagjaként lépett fel, vállalva a közös döntések felelősségét. Érintette a "megoldás" módozatait, felvázolt perspektívákat, s ebben elég határozottan állást is foglalt, de azt is érzékeltette, hogy mindkét megoldást el tudja képzelni. Közben nyilván figyelt minden mozzanatra, mondandója fogadtatására, megpróbálva kikövetkeztetni, hogy az SZKP vezetői vajon döntöttek-e már, s ha igen, hogyan. "Vendéglátói" azonban ez alkalommal némák maradtak; most őrá voltak kíváncsiak.

Bizonnyal ebből az összetett, szorongó lelkiállapotból is ered előadásának töredezettsége. Az világos, hogy időrendi sorrendben akarta ismertetni a történteket, de minduntalan megállt, részben hogy politikai elemzést adjon, részint, hogy saját benyomásaival illusztrálja a folyamatokat, s végül megmagyarázza, hogy az adott helyzetben ő vagy a kormány mit, és főleg miért tett. Nem kizárt, hogy a töredezettség másik oka abban keresendő, hogy a szovjetek kérdésekkel ostromolták, amelyeket Malin nem rögzített; egy ilyesfajta "kihallgatás" azonban nem igazán valószínű. A feljegyzés "ugrásai" leginkább abból a Malin számára szokatlan helyzetből adódhatnak, hogy az oroszul nem beszélő Kádár szavait tolmácsolták.

Kádár előadásmódjából érezhető az a törekvés, hogy a történteket differenciáltan mutassa be a szovjet vezetőknek. Valószínűleg tudta, hogy mi fontos elsősorban számukra: a hatalmi központ, a kormány, a pártvezetés, a hadsereg vezetőinek magatartása. Ezekről hosszasan beszélt is, de ugyanakkor rámutatott a megmozdulás tömeges jellegére, amelynek nem volt célja a népi demokratikus rendszer megdöntése. Ehhez a mozgalomhoz csatlakoztak, kis számban, ellenforradalmárok - Kádár még a felkelőkön belül is igyekezett különbséget tenni, hivatkozva a Tűzoltó utcai felkelőkkel történt találkozására. Értékelése tehát nagyjából az október 28-i fordulatot közvetlenül megelőző pártvita egyik, akkor Nagy Imréhez közelálló álláspontját tükrözte. Az október 28-a utáni politikai lépéseket alapjában véve mind taktikai okokkal magyarázta, vagyis politikai "fejlődése" itt, október 28-án "megállt", és elvált Nagy Imréétől. A tömegmozgalom elemzése során Kádár közvetve súlyosan bírálta a Gerő-vezetést, de a szovjeteket is, mivel a fegyveres beavatkozással a mozgalom más dimenziókat kapott.

Hosszan beszélt a koalíciós kormányról. Itt véleményében gondolkodása még korábbi rétegei jelentek meg: a koalíciós periódus kommunista vezetőinek mélyenfekvő bizalmatlansága és lenézése partnereivel szemben. Ezt csak erősítette személyes benyomása az MDP szervezeteinek és kádereinek teljes széteséséről, noha a funkcionáriusok harci veszteségét alaposan túlbecsülte. (Érdekes, hogy egyetlen szót sem ejtett a Köztársaság téri ostromról.) A koalíció esélyeit Kádár borúlátóan ítélte meg, elsősorban a kormányon kívüli jobboldal nyomásától tartott. Hasonló "zsigeri" bizalmatlanságról tett Kádár tanúbizonyságot a forradalom által kulcspozícióba helyezett katonai vezetőkkel szemben, ami nyilván nem tévesztette el hatását az erre különlegesen érzékeny Elnökségben.

Részletesen és a valósághoz nagyjából híven számolt be a kabinet november 1-jei döntéseiről, a Varsói Szerződésből való kilépés és a semlegességi deklaráció "válaszjellegéről", hosszasan ecsetelve a szovjet vezetés kétszínű magatartását és különösen Andropov hazug manővereit. De érzékeltette, talán kissé el is túlozta fenntartásait e döntéssel kapcsolatban. A "jövőről" szólva mégis ebből indult ki: "Én tegnap megszavaztam a kormánynak ezt a két döntését."

A megoldás két útját illetően elsősorban a nehézségeket hangsúlyozta, s tartózkodott attól, hogy egyértelműen elkötelezze magát a politikai vagy a katonai megoldás mellett. A feljegyzés egyértelműen arról árulkodik, hogy sokkal jobban tartott a katonai beavatkozástól, mint a szovjet csapatok esetleges kivonása esetén a kommunistákra váró politikai harctól. Ez utóbbiban a nehézségek és a bizonytalanság mellett is látott esélyeket: "Ha rövid időn (két-három hónapon) belül kivonják a szovjet csapatokat - az a fontos, hogy legyen döntés a csapatok kivonásáról - pártunk és a többi párt fel tudná venni a harcot az ellenforradalom ellen." Tartott elsősorban az "ellenforradalom" szociológiai és politikai szempontból egyáltalán nem körvonalazott erőitől, amellyel szemben még a koalíció is elfogadhatónak tűnt ("A reális veszély: az ellenforradalom netán elsöpri ezeket a koalíciós pártokat"), másodsorban egy koalíciós kormányzás konfliktusaitól ("A koalíción belül nincs egység."). De mindezt "harc kérdésének" tekintette. Ellenben a másik, az intervenciós megoldás esetére semmiféle kiutat nem látott, inkább egy ilyen döntés veszélyeire próbált figyelmeztetni ("A szocialista országoknak kárt fog okozni. Van-e biztosíték arra, hogy ebben az esetben más országokban nem alakul ki ilyen helyzet?") Abban nem kételkedett, hogy a fegyveres erő szétzúzza mindazokat, akikkel szemben a politikai harcot nagyon bizonytalan kilátásokkal, de kész lett volna felvenni. Ám "Mi lesz azután? A kommunisták erkölcsi pozíciója a nullával lesz egyenlő."

A másik két jelenlévő magyar sokkal kevesebbet szólt, amiből egyértelműnek tűnik Kádár vezető szerepe, a szovjetek szemében is. Münnich hozzászólásában ugyancsak szerepeltek kritikai elemek, de csak Rákosiékra vonatkozólag, akiket egyebek mellett a szovjetellenes hangulat kialakulásáért is felelőssé tett. Münnich óvott a csapatkivonástól, s hozzászólása végén azt a következtetést vonta le, hogy a politikai harc eredményességében (ezzel a harccal zárta Kádár a beszédét) "nemigen lehet bízni". Javaslatot érdekes módon azonban még annyira sem tett, mint Kádár, bár álláspontja felől kevés kétséget hagyott. Kádár ezt követő egyetlen feljegyzett mondata ("Konkrét kérés: a párt kádereit megőrizni.") esetleg utalhat arra, hogy ebben a pillanatban, talán a Münnich szavait kísérő helyeslő bólogatásokból jött rá, hogy a kérdés eldőlt, s felsejlett előtte egy általános tisztogatás rémképe. De ez csak bizonytalan feltételezés.

Az utolsónak szóló Bata István már egyértelműen a katonai beavatkozás mellé állt, de a szovjetek pontos szándékait illetően ő is tájékozatlan volt: "katonai diktatúra" bevezetését javasolta.

Rainer M. János: Döntés a Kremlben, 1956 (részlet)