Bibó István: A munkástanácsok és a többpártrendszer

 

http://www.law.klte.hu

Mialatt Magyarországon kísérlet történik a magyar forradalomnak ellenforradalomként való bemutatására és politikai és erkölcsi felszámolására, azalatt a szabadságjogoktól és nyilvánosságtól megfosztott magyar forradalmi közvéleményben eleven és termékeny eszmecsere folyik a kibontakozás politikai és elvi feltételeiről. Ennek során egyúttal egyetemes érdekű állam- és társadalomszervezési kérdések is szőnyegre kerülnek. A legfontosabb és legérdekesebb ilyen kérdés kétségtelenül az, hogy milyen szerepük lehet a munkástanácsoknak a forradalom biztosítása, a társadalom megszervezése és az alkotmányjogi újjárendezés során, és hogy viszonylik ez a szerep a többpártrendszeren alapuló általános választások rendszeréhez.

Ismeretes, hogy a magyar forradalom legelső napjaiban megfogalmazott követelmények között szerepelt már a többpártrendszeren alapuló szabad választások követelése, majd a győzelmes forradalom első intézkedései közé tartozott egyes nem kommunista politikusoknak a kormányba való bevétele, utóbb pedig az 1945-48 között létezett régi pártoknak politikai újjászerveződésre való felszólítása. Ezek azonnal szervezkedni is kezdtek, amit akkor és azóta többen kifogásoltak azzal, hogy a forradalomban kialakult nemzeti egységet felesleges azonnal pártversengéssel felváltani; úgyhogy vidéken sok helyütt a forradalmi bizottságok mindennemű pártjelleg vagy pártarány nélkül alakultak meg. Pártversengésre azonban úgysem került sor: a pártok egyetlen - egyébként nem jelentőség nélküli - szerepe az volt, hogy ők alakították meg november 3-án Nagy Imre vezetése alatt a nemzeti egységkormányt, melyet az országban komoly bizalom fogadott, s ma is az az általános vélemény, hogy ez a kormány képes lett volna a forradalom céljait megvalósítani, a szocialista vívmányokat megőrizni és az országot a konszolidáció útjára vezetni. E kormányt azonban félretette az 1956. nov. 4-i szovjet közbelépés, melynek következtében az előzőleg megalakult pártok működése is megbénult.

Ebben a következő, tragikus fázisban következett el a munkástanácsok történelmi pillanata, melynek során megmutatták a magyar munkásság erejét és egységét, s egyben a forradalom vívmányai mellett való kiállásukkal ország-világ előtt bebizonyították, mennyire komolytalan az az állítás, hogy itt földbirtokosok, kapitalisták és főpapok irányította ellenforradalomról lett volna szó.

Ugyanebben az időben mind szélesebb körben folytak kibontakozási tervek és járható kompromisszumos megoldások kialakítására irányuló eszmecserék. A kibontakozási tervek mindegyike fontos szerepet szánt a munkástanácsoknak, és sokan azoknak valamiféle országos csúcsszervezeten keresztül az alkotmány épületébe való beépítését is tervezték. Egyidejűleg a kompromisszumos javaslatok közül számosan ajánlották az általános választásoknak hosszabb-rövidebb időre való elhalasztását, elsősorban azért, mert tudták, hogy mind a kommunisták, mind a Szovjetunió szemében ez a követelés volt a legfőbb botránykő. Ezzel kapcsolatban felmerült az a vélemény is, hogy a forradalom által célul kitűzött szabad államszervezés lehetséges általános választások nélkül is, a munkástanácsokon és más érdekképviseleti szervezeteken alapuló valamiféle törvényhozó szerv létesítése révén. Ebből számos szemlélőnek az a benyomása támadt, hogy itt a választások követelésének az elodázása és a munkástanácsok szerepének a megnövekedése összefügg, és valamiféle szindikalista-korporatív alkotmány körvonalainak a kialakulását jelenti.

Ez a vélemény azonban téves. 1956 decemberében a forradalmi szervek és a demokratikus pártok egymás között egyeztették eddigi kibontakozási terveiket és kompromisszumos javaslataikat, s ebből az egyeztetésből világosan kirajzolódik a magyar forradalmi közvélemény álláspontja az általános választásokon alapuló parlamentarizmus és az alkotmány esetleges szindikalista felépítésével kapcsolatban. Ezt az álláspontot a következőkben lehet összefoglalni.

Egyetértés van a tekintetben, hogy csak a választások elhalasztásáról van szó, ami nem jelenti a választások eltörlését és az általános választáson alapuló parlamenti rendszer feladását. Csupán annyi történt, hogy a forradalmi szervek és a demokratikus pártok számot vetettek azzal, hogy az azonnali választások túlzottan a kommunistaellenesség központi kérdése körül forognának, s az a veszély is fennállana, hogy a magyar ifjúság és munkásság vérével megszerzett függetlenség haszonélvezetébe túlzott arányban lépnének kapitalista és konzervatív restaurációra törő erők az idősebb korosztályok szavazatai révén. A forradalom tehát jogot formál arra, hogy az új magyar demokrácia és parlamentarizmus közös platformját még az általános választások előtt bizonyos kérdésekben megszabja.

Egyetértés van a tekintetben, hogy ennek érdekében valamiféle forradalmi alkotmányozó gyűlést kell összehívni, mely alkotmánytörvény hatályával leszögezze a forradalom közös alapelveit, amilyenek a köztársasági államforma, a parlamentáris demokrácia, a szocialista vívmányok fenntartása, így a földreform, a nagyüzemek társadalmi - nem szükségképpen állami - tulajdonban maradása stb. A magyar forradalom ezzel a megkötéssel nem tenne mást, mint követné a nagy történelmi forradalmak példáját, amelyek szintén kizárták - sokszor a fentieknél sokkal szűkkeblűbben - a demokratikus szabadság platformjáról azokat az álláspontokat, amelyek a győzelmes forradalom ideáljait egyáltalán kétségbe vonták, így pl. a holland és angol forradalom a katolikus abszolutizmus álláspontját, az amerikai és francia forradalom a monarchista álláspontot stb. Ahhoz, hogy egy ilyen megkötés ne legyen a szabadság megölője, az a fontos, hogy a közös platformon az ország túlnyomó többsége elférjen, a felnövő következő generáció pedig teljességgel magáévá tegye. A magyar forradalom esetében ez biztosítva van.

Egyetértés van a tekintetben, hogy e forradalmi gyűlés összeállításában, ha lehetőség nyílna rá, döntő szerepe kell hogy legyen a munkástanácsoknak és más érdekképviseleti szerveknek. Nincs formális megállapodás, de alig vitás, hogy ez a szerep nagyobb lesz, mint a pártoké, mert ezek az érdekképviseleti szervek könnyebben képesek a maguk szakmai kereteiben gyors és demokratikus választásokat végrehajtani, mint a pártok.

Egyetértés van a tekintetben, hogy a később - háromnegyed-egy év múlva - megtartandó általános választásokon azok a pártok indulhassanak, melyek a forradalom közös platformját elfogadják. Egyetértés van a tekintetben is, hogy addig a pártok az alapvető szervezkedéstől eltekintve nagyobb méretű agitációba vagy pártversengésbe egyáltalán nem mennek bele.

Nincs formális megállapodás, de nincs döntő nézeteltérés abban sem, hogy a munkástanácsoknak, parasztszervezeteknek, értelmiségi és egyéb szervezeteknek a forradalmi alkotmányozó gyűlés megszűnése és az általános választások megtörténte után is valamilyen módon országos szervezetekké kell válniok, és valamilyen formában - feltehetően egy második kamara formájában - az állam szervezetébe is bele kell épülniök. Itt azután rengeteg részletkérdés merül fel, mely a munkástanácsok hősi, forradalmi korszakában nem zavart senkit; konszolidált állapotban azonban tisztázni kell, hogy mennyiben lépnek a munkástanácsok a munkaadó helyébe, és mennyiben válnak a szakszervezetek is abszorbeáló alapvető munkás-érdekképviseleti formává; mi lesz a munkástanács szerepe az állami vállalatnál, mi a munkásigazgatás alatt álló vállalatokban, mi a szövetkezetekben és mi a korlátozott, de ki nem zárt magánvállalatoknál. Mindezeknek a kérdéseknek a megoldására csak egy kikísérletezési folyamat után kerülhet sor: azok a magyarok, akik ma is reménykednek forradalmunk végső sikerében, azt szeretnék, hogy országuk kísérleti műhelye legyen mindezeknek a kérdéseknek, melyek Angliától Indiáig és Jugoszláviától Kínáig számos országot foglalkoztatnak.

Nem vitás a magyar forradalom gondolkodó fői előtt, hogy a munkástanácsokkal kapcsolatos kérdések sokkal izgalmasabbak, színesebbek, mint a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia kérdései, amelynek alapvető értékei és többé-kevésbé orvosolható hátrányai rég végiggondolt és ismert témái az államelméletnek. E kérdésekkel kapcsolatban azonban a magyar forradalmi tömegek olyan tapasztalatok birtokában vannak, melyek az élmény erejével világosítanak meg alapvető államelméleti igazságokat. Ilyen alapvető élmény az, hogy az egységes és hivatalos listákon alapuló választás üres cirkusz még akkor is, ha van lehetőség nemmel szavazni, vagy akár egyes neveket kihúzni: az eredményes szabad választásnak előfeltétele, hogy lehessen ellenlistákat felállítani, vagy legalábbis előzőleg megszervezni azt, hogy kiket akarunk a hivatalos listából kihúzni és kiket a helyükbe írni. Ha pedig erre van lehetőség, akkor már a pártoknál tartunk, akárminek nevezzük is ezt. Ezzel egyúttal kiderült annak a marxista-leninista tételnek a haszontalansága is, hogy az egypártrendszer szükségszerű velejárója az osztály nélküli társadalomnak, mert ahol nincsenek osztályok, ott nem lehet egynél több párt sem: valójában a pártokat nemcsak osztályellentétek tehetik szükségessé, hanem bármiféle nézeteltérés, mely egy demokratikus választásnál szőnyegre kerül, ilyen pedig teljességgel osztály nélküli és szocialista társadalomban éppen úgy van, mint másutt.

De a közvetlen élmények erejével tudják a magyar tömegek azt is, hogy semmiféle szakmai, szakszervezeti, érdekképviseleti demokrácia nem pótolhatja a közösség egyetemes demokráciáját, azt az alapvető modern követelményt, hogy minden felnőtt ember igenis illetékes, jogosult és köteles a közösségi élet legfontosabb ügyeiben véleménnyel bírni és véleményt nyilvánítani. S ha ennek megfelelő fóruma nincsen, akkor az országos politikában óhatatlanul egy szűkkörű oligarchia kerül uralomra, mely a tömegeket politikailag "éretlen", zavaró elemnek tekinti. Úgy, mint a Szent Szövetség idején, mikor az alkotmányos intézményeket kérő göttingai professzoroknak azt felelte Isten kegyelméből való uralkodójuk, hogy ne szóljanak bele olyan dolgokba, mihez "korlátolt alattvalói értelmükkel" ("mit ihrem beschränkten Unterthänen-Verstand") nem érthetnek.

Ezekből az élményekből táplálkoznak a magyar forradalom politikai eszményei. A magyar munkástanácsok nagy erkölcsi győzelmet arattak, mellyel a magyar forradalom hitelét megóvták. E harcban azonban ellenfelük nem a többpártrendszer vagy a parlamentáris demokrácia volt. Ellenfelük az volt, ami közös ellenfele mind a parlamentáris, mind a szindikalista szabadságnak: a zsarnokság.

1957 eleje

Ajánlat:

Bibó István