A látható légió

 

Április 4-i díszszemlére gyakorlatozik a budapesti munkásőr díszzászlóalj

Nem kevesen voltak, akik még az 1989-es rendszerváltó évben is attól tartottak, hogy a Kádár-rendszer egyik szimbólumának tekintett munkásőrség erőszakkal akaszthatja meg a demokratizálódási folyamatot. A legújabban napvilágra került dokumentumok szerint azonban az 1957 februárjában felállított munkásőrség már alig néhány hónapos működése után elvesztette a hatalom kezdeti abszolút bizalmát.

"Magukat a legnagyobb, legigazságosabb kritika azzal érte, hogy létrehoztuk, létre kellett hoznunk a munkásőrséget" - jelentette ki 1957 februárjában a Honvédelmi Minisztérium pártaktíváján a Magyar Szocialista Munkáspárt második embere, Marosán György, aki akkor éppen a központi bizottság (kb) adminisztratív titkára volt. Ezt követően kifejtette, a pártvezetés "szinte örül" annak, hogy "az ellenség" a hírek szerint márciusban újabb akciókra készül, mert így - mondta a drasztikus megfogalmazásairól is ismert pártvezető - a gyakorlatban is bebizonyosodik majd, hogy "a katonasággal és a rendőrséggel ellentétben a munkásőrök nem fognak ingadozni".

Az 1957. január végén az MSZMP ideiglenes intézőbizottságának (iib) döntése nyomán "elsősorban 1919-es vöröskatonákból, volt partizánokból, 1944 előtti szervezett munkásokból, téesztagokból és szegényparasztokból" kellett volna megalakítani a párt (új) öklét.A rohamléptekben megszervezett munkásőrségben azonban majd ötvenszázalékos részvételükkel túlreprezentálták magukat az értelmiségiek, a párt-, az állami és a gazdasági vezetők, valamint az alkalmazottak (ezért a későbbről jól ismert "eredeti foglalkozás" rubrika bevezetésével közelítették a statisztikát az eredeti célkitűzéshez). Az új hatalom által felfegyverzettekben kezdettől magas lánggal égett a harci vágy. A pesti házfalakra mázolva és röpcédulákon ekkor tűnt fel a MUK (Márciusban Újra Kezdjük!) jelszó. Amire a pártseregben a HUKUK (vagyis: Ha Újra Kezditek, Újra Kaptok!) jelszóválasz fogalmazódott meg. Mindezt hangulatilag is alátámasztandó, március 21-én, a Tanácsköztársaság 38. évfordulóján mintegy tízezer, géppisztolyt szorongató egyenruhás munkásőr masírozott végig a főváros utcáin.

Más, nem mellékes kérdés, hogy az elmúlt években kutathatóvá lett pártdokumentumok tanúsága szerint a munkásőrséggel kapcsolatban korántsem volt olyan egységes a kommunista párt vezetése, mint azt az említett márciusi erőfitogtatás sugallta. Az 1956. november 4-én szovjet segítséggel hatalomra került Kádár János, úgy tűnik, már 1957 márciusában sem szavazott maradéktalan bizalmat a párt frissiben, egy hónappal korábban elnöki tanácsi rendelettel felállított hadseregének. Aminek csak az egyik - az akkori demonstrációban részt vevőket nem kevés háborgásra késztető - jele volt, hogy a félelmetesnek szánt szervezet a honvédség tartalékából kapott dobtáras géppisztolyaiba - a titkos parancs szerint ­- egyetlen éleslőszert sem tárazhatott be.

Pedig a munkásőrök korántsem operettkatonáknak gondolták magukat. "A munkáshatalom legelszántabb hívei szabadulni akartak a fegyvertelenséggel járó kiszolgáltatottság megalázó érzésétől, s ezért derékszíjukon még munka közben is sokáig ott lapult a pisztoly" - tudhatjuk meg a munkásőrség első országos parancsnokának, Halas Lajosnak 1986-ban közzétett emlékiratából.

A más szocialista országokban már 1956 előtt is létező - a második világháború utáni békeszerződések megkerülésének egyik kiskapuját jelentő - paramilitáris párthadsereg megalakításának gondolata egyébként már szinte a hatalomba kerülés pillanatában felmerült a pártvezetőségben. November 21-én, amikor a legfelsőbb pártvezetés a karhatalom szervezésének kérdéseiről tárgyalt, a legilletékesebbnek mondható Münnich Ferenc, a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek minisztere - 1956 őszén egy ideig Moszkva jelöltje Kádár szerepére - elsősorban "az ellenforradalmi eszmék által megfertőzött" rendőrség, míg az akkor fénykorát élő Marosán a hadsereg "megmételyezettségét" emlegette. Az iib nyolc tagja ennek megfelelően úgy határozott, hogy"gyors ütemben folytatni kell a szocializmushoz hű erők felfegyverzését" mindaddig, amíg a hivatásos fegyveres állományt nem sikerül megtisztítani az "ellenforradalmi elemektől". Ekként jutott az említett rendőrségnél és katonaságnál időlegesen fontosabb szerephez a pufajkásoknak nevezett karhatalom, illetve más, a népi demokratikus országok mintájára életre hívott népőrség. A perspektívákat illetően azonban még korántsem minden körvonalazódott. Kádár például 1956-ban, az említett novemberi tanácskozáson még úgy nyilatkozott, hogy "a honvédség és a munkásőrség az a két fő erő, amely a fegyveres testületek magvát adja" - ami például arra engedett következtetni, hogy a rendőrség akkoriban még egyáltalában nem tudta visszaszerezni a bizalmat. Szemben a honvédséggel, amely rövidesen már végzett is a munkás-paraszt kormány mellett tett hűségnyilatkozat aláíratásával.

1957 januárjában mindenesetre a kádári iránymutatás szellemében hoztak határozatot, hogy a "csehszlovák tapasztalatokat hasznosítva" "népőrséget" kell alakítani. Az ügyben több tervezet készült, a legfelsőbb grémium azonban csak a belügyi rendcsinálással megbízott belügyminiszter-helyettes, Földes László elképzelését tárgyalta meg. Talán ennek is köszönhető az, hogy az ugyancsak felmerült munkás­paraszt őrség, illetve munkásmilícia elnevezéseket megelőzve munkásőrségnek neveztetett testületet végül a - nem sokkal korábban még megbízhatatlanként emlegetett - rendőrség fennhatósága alá vonták. Persze nem minden kulisszák mögötti csatározás nélkül. A belügyminiszter másik, fontosabb ­ és emiatt az "első" jelzővel is felékesített - helyettese, Tömpe István például amellett kardoskodott, hogy "előbbrevaló lenne a párthoz hű belügyi és karhatalmi alakulatok felállítása". A döntő szót végül Kádár mondta ki, aki úgy tett igazságot, hogy az alakuló munkásőregységeket "szakmai téren" a kerületi, illetve megyei rendőrkapitányságok alá rendelte, ám a munkásőrseregbe való felvehetőségről - vagyis arról, hogy kik kaphassanak fegyvert - kizárólag a pártbizottságok vezetői dönthettek.