A jugoszláv nagykövetségtől Snagovig

 

Fazekas György:

A jugoszláv nagykövetségtől Snagovig

(Részletek)

Azt hiszem, Nagy Imrével közölték, hogy az egyik jugoszláv külügyminiszter-helyettes, úgy emlékszem, Vidicnek hívták, Budapestre jön, és a magyar kormánnyal tárgyal a mi státusunk rendezéséről. [...]

Egyik nap délben azt mondták, hogy este a nagykövet vacsorát ad mindannyiunk tiszteletére, ahol fölszólal a tárgyalásokat jugoszláv részről vezető miniszterhelyettes és beszámol az eredményekről. [...]

A vacsora ünnepélyes külsőségek között zajlott le. Valaki tolmácsolt a követségről. Vidic közölte, hogy a két kormány megállapodott. Másnap reggel a magyar kékrendőrség - egyéb már nincs, mert az ÁVH megszűnt - autóbusza jön értünk, mindenkit a lakására szállítanak, és személyes védelméről gondoskodnak. Erre mi - majdnem mindenki - közbekiáltottunk, hogy nincs szükségünk védelemre, nem félünk, hogy minket megtámadnak. Mondták, hallgassuk végig. Amikor kimegyünk, senkit nem fognak felelősségre vonni az előzőleg történtekért, de azt tanácsolják, hogy ne avatkozzunk bele a kibontakozási folyamatba, ami már eléggé előrehaladt. Vidic elmondta még: nagyon örülnek, hogy ezt a nehéz kérdést sikerült diplomáciai úton ilyen szépen, elvtársias módon megoldani. Holnap kilenc óra tájban aláírják, hogy minket elengedtek épen, egészségesen, eleget téve a megállapodásnak.

Nagy Imre válaszolt, nagyon köszönte az elvtársi segítséget. Természetesnek tartja, hogy abban a szövegben, amiben mi lemondunk a menedékjogról, benne lesz, hogy a két kormány megállapodása értelmében mindenkit visszaszállítanak a lakására, visszahelyezik teljes polgári jogaiba, semmiért nem vonják felelősségre. Bólogattak, fordították szerbre, bár szerintem Soldatic, a követ, úgy beszélt magyarul, mint te vagy én, de ez soha nem derült ki, soha nem szólt hozzánk magyarul. Az egész ilyen diplomáciai hangulatban telt el. Mondták, természetesen örülnek, hogy otthonunkba távozhatunk. Mi is nagyon köszöntünk mindent. [...]

Másnap reggel korán keltünk. Megkértek, hogy az útirányt szabjuk meg, hogy ne kelljen összevissza szaladgálni a városban. Mire Donáth néni azt mondja: Én lakom ide a legközelebb, engem mindjárt elsőnek tegyetek le. Itt a következő utcán be kell menni jobbra, és ott is vagyunk. Összeállítottuk az útvonalat. Én egyre szkeptikusabb lettem.

Másnap reggel mindnyájan ott álltunk, mindnyájan aláírtuk a papírt, a lemondó szöveget, magyar és szerbhorvát nyelven. A magyart el tudtam olvasni, megértettem, az volt benne, amit kívántunk, aláírta mindenki. [...]

Kimentünk, az autóbusz ajtaja nyitva állt, felszálltunk. Felismertem a szovjet katonai személyszállító autóbuszokat. [...]

Kiszálltunk, visszamentünk az épületbe és közöltük: Ez szovjet katonai autóbusz, és a sofőrje is szovjet. Beszéltünk két rendőrrel, de ezek úgy nem rendőrök, ahogy mi nem vagyunk azok. De magyarok, az biztos, mert ha valaki megszólal, azt meg lehet mondani, hogy magyar-e az illető vagy nem. Döntse el Imre bácsi, hogy mit csináljunk. Hívták a nagykövetet. Soldatic odajött. Nagy Imre elmondta neki, hogy "ezt tapasztalták az én elvtársaim". Mire Soldatic: Kizárt dolog, hiszen szabályszerű államközi megállapodást kötöttek, amely megváltoztathatatlan... Aláírta a két kormány megfelelő embere. Mindamellett ő felajánlja, hogy maradjunk ott. [...]

[Nagy Imre] azt mondja: Menjünk, elvtársak. Elhatároztuk, menjünk! Mi fölszálltunk, elhelyezkedtünk, elindultunk. Néhány pillanat múlva elénk is, mögénk is kanyarodott egy-egy tank, és mi néhány perc múlva elértük a Benczúr utca sarkát. Donáth néni kinézett, odakiabált a sofőrnek: Itt kell befordulni, drága fiam! Inkább idegességből, mint humorérzékből, kitört belőlünk a röhögés. [...] A Dózsa György úton mentünk végig, majd amikor elfordultunk az Ajtósi Dürer sor felé, Donáth néni sikítozott, hogy már messzire vittek, vissza kell fordulni. És akkor, főleg az anyák, azt mondták, hogy visznek kivégezni minket, mi lesz a gyerekekkel. Ha az elsőt nem tették ki, hiszen Donáth néni az első helyen áll abban a bizonyos útvonallistában, akkor biztosan valahova elvisznek bennünket. Hirtelen megállt az autóbusz, a két tank, és szépen letessékelték a két diplomatát, becsapták az ajtót. Ráfordultunk az Ajtósi Dürer sorra és mentünk, mentünk, mentünk. Jó órás út volt. Ismerős volt a vidék, valahol Mátyásföld körül lehettünk, amikor egy nagy épület udvarán a tank félreállt, behajtott az autóbusz, a kapu bezáródott. Mondták: Tessék leszállni! [...]

Nekiugrottam az egyik rendőrnek: "Azt mondták, hogy maguk magyar rendőrök, és visznek bennünket haza." "Persze, hazavisszük magukat, csak előbb Münnich elvtárs kíván beszélni magukkal." Betereltek az épületbe, amely, azt hiszem, a Rákóczi katonai iskola volt. [...] Én a Haraszti házaspárral és Újhelyi Szilárddal kerültem egy szobába. Szilárd később átment a Losonczy házaspárhoz, hogy végre Irénke nyugodtan alhasson, egyedül az ágyban. Közben este lett. November vége volt, korán sötétedett. Elhatároztam, hogy kicsit körülnézek. A folyosón néhány szuronyos őr állt. [...]

Én akkor egyik szobából mentem a másikba. Egyrészt tudtam, hogy úgysem fognak fegyvert használni, másrészt nem az volt a cél, hogy minket egymástól elszakítsanak, tehát semmilyen halálmegvető bátorságra nem volt szükség. A gyerekek szaladgáltak a folyosókon. [...]

Nem volt valami kellemes éjszaka, de eltelt. Hallottuk, hogy egyeseket szólítanak: Rajk Júliát, Szilágyi Jóskát, Ujhelyi Szilárdot. Engem is hívtak: "Fazekos, Fazekos" - tudtam, hogy ez én vagyok. Egy előadóterembe vittek, ahol Münnich várt. Elég sok ismerőssel találkozom itt - mondja. Mondom, igen, ha egy úton járunk, akkor találkozunk. Én őt a frontról és budapesti főkapitány korából ismertem. Elém jött és megkérdezte: Kezet fogsz velem? - Miért ne fognék kezet? Semmiféle személyes okom nem volt, hogy ne fogjak. Sőt, nagyon szerettem őt. - Van olyan barátod, aki nem fogott velem kezet - folytatta, s hozzátette: - Micsoda szörnyűség, meg kell állapodni, valamit csinálni kell!! - Én ezzel egyetértek, csak nem én vagyok az illetékes. Egyetlen illetékest ismerek el, vele, a főnökömmel kell tárgyalni.

Hogy ez megtörtént-e, nem tudom, mert én Nagy Imrével többet nem találkoztam. Nyilván többünket fogadott Münnich; Szilágyi nem fogott kezet vele, azt tudom, Júlia kiabált; én nagyon udvariasan beszéltem, teljesen a több évtizedes kapcsolatnak megfelelően. Meg kell mondanom, hogy bennem inkább egy elkeseredett és valamilyen megoldást kereső, megoldásra vágyó ember benyomását keltette. És nekem is valamilyen megoldás lett volna a legjobb. Ebbe persze belejátszott a személyes tiszteletem, nagyrabecsülésem is iránta, és az, hogy régről ismertem. Pár percig tartott az egész, visszamentem, utána ebédet kaptunk, majd csomagoltunk. Sok csomagunk nem volt, a zsákokat cipeltük. Autóbuszra ültettek bennünket, nem ugyanarra, de ugyanolyanra. Kinn a sötétedésben elég hosszú ideig mentünk, gőzöm sincs, hogy melyik repülőtérre. Mátyásföld nemigen lehetett, mert mi már Mátyásföldön voltunk, és ahhoz képest sokat mentünk. Nyilván egy katonai repülőtérre érkeztünk.

Néhány reflektor égett. Akkor szállt fel egy repülőgép. Minket letessékeltek az autóbuszról. [...] Fölszálltunk egy repülőgépre. Több autóbusz jött, lehet, hogy személyautók is, már nem tudom. Akik azzal az autóbusszal érkeztünk, mind egy nagyon elegáns repülőgépbe szálltunk, kanapé volt benne, fotelek; kormányrepülőgép benyomását keltette. Kísérők is voltak. [...]

Mi azon tanakodtunk, vajon hova visznek bennünket. Az asszonyok mindig precízebbek, mint a férfiak, nézték az órát, amíg végre leszálltunk. Elég sokat köröztünk, elég lassan ereszkedtünk le. Még korábban Haraszti Sanyi észlelte, hogy fáj a füle, magasan lehetünk, mondja, biztosan most repülünk át a Kárpátokon. Akkor már tudjuk, hova megyünk. Egy frászt tudtuk! Meg voltunk róla győződve, hogy a Szovjetunióba visznek minket. Istenem, annyi minden mást sem tudtunk ebben az időben, ezt sem tudtuk.

Leszálltunk. Egy darabig a gépben kellett ülni, majd mondták: Kiszállni! Teljesen sötét volt a repülőtér, majdnem kézen fogva vittek bennünket. Egy autóbusz állt ott, abba kellett beszállnunk. [...]

Lassan kiderült, hogy Snagovban vagyunk. A ház valamelyik királyi hercegnek volt a nyaralója. A tó partján, a park sétányain, amikor csak kinéztünk az ablakokon, egyenruhások sétálgattak, természetesen román egyenruhások.