A jugoszláv nagykövetségtől Snagovig

 

Visszatérve a megérkezéshez, Mózes elvtárs engem szólított. Egy nagyon szép hallon mentünk keresztül s onnan egy belső lépcsőn. Egy szép kis szobába léptünk, ahol két rekamié volt, puha, tiszta gyapjú takaróval. Mondták, ez lesz az otthonom. Bementem a fürdőszobába. A mosdó feletti üvegpolcon teljes női és férfi toalettkészlet, borotvakrém, borotvakészülék, borotvapenge, brillantintól a francia kölniig és púderig minden. Nyilvánvalóan nem tudták, hova, hányan és kik mennek. Fürdőkád. Pizsama kikészítve. A fürdőszobában még a mennyezet is csempézve, alul műkő, ami ugyancsak csempének hat - irtó guszta volt. Mindez csak arra csábított, hogy fürödjek meg már végre rendesen. A jugoszláv követségen a tisztálkodási lehetőségek eléggé korlátozottak voltak. [...]

Első dolgunk természetesen az volt, hogy a nagyon gazdagon felszerelt fürdőszobában rendbe hoztuk magunkat, és elindultunk a vacsorához. Közben szét is néztünk, hova is kerültünk. Ugyan sötét volt, csupán egy-két villany égett kint, de már kívülről látszott, hogy emeletes, impozáns épület, rózsadombi vagy Városliget környéki régi, arisztokrata vagy inkább a pénz-arisztokráciához tartozó, békebeli villának megfelelő épület. Hamarosan megtudtuk, hogy nem is járunk messze az igazságtól, mert ez valamelyik királyi hercegnek volt régen a nyaralója a snagovi tó partján, pontosan szemben azzal a szigeten épült, csodálatos fatemplommal, ami turista nevezetesség Bukarest közelében. Az egész épület gyönyörűen berendezve, mindennel ellátva, a folyosókon, a lépcsőkön az előírásos bordó szőnyegek. Az emeleten csak szobák voltak; azt hiszem, egy kivételével minden szobához tartozott fürdőszoba. A földszinten dohányzószoba volt nagy asztallal, körben párnázott székekkel, a sarokban dohányzógarnitúrák, kis asztalokkal. A másik oldalra pedig szabályszerű étterem nyílt, négyszemélyes asztalokkal, megterítve. Volt egy tálaló, egyik oldalán különböző italok álltak, főként márkás külföldi italok, meg vodka, cujka, ahogy jobb helyen fogadják a vendéget. Mellette ezüst- vagy alpakkatálcán cigaretták, szivarok. Volt két tolmács, mint már említettem, egyikük mutatta, hogy innen a dohányzó ablakából ki lehet látni az udvarra, az udvaron egy nagy bazen volt, nyáron szökőkutak - de nem volt nyár -, és nagyon szép sétányok. Abban a pillanatban, amikor kinéztünk, egyenruhások sétálgattak ott.

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nincs fejadag vagy ilyesmi, mi itt vendégek vagyunk, parancsoljunk belőle annyit, amennyit akarunk. Két pincér és egy pincérlány állt rendelkezésünkre. [...]

Este még leültünk a dohányzóban, énekelgettünk, beszélgettünk, sőt egészen optimista vélemények is elhangzottak. Biztosan lesznek tárgyalások, nyilván azért hoztak ide bennünket. Másnap reggel, a reggelinél, amely teljesen azonos színvonalú volt a vacsorával, bőségesen volt kaviár. [...]

Az első reggelen volt valamelyes kilátásunk a környékre, a templomra. Kimentünk sétálni. Nagyon jól lezárt kert volt. Csak a kerítésen belül láttunk katonákat, akik nem szóltak hozzánk. A kerítésen kívül pedig olyan dzsipszerű autók álltak, kettő vagy három. Tehát pontosan tudtuk, hogy van egy belső őrség, s van körülöttünk egy motorizált külső őrség. Közvetlen körülöttünk semmilyen épület nem volt, tehát a mi intelligenciánkra bízták, hogy felmérve a helyzetet rájöjjünk: felesleges megszökni.

Ha jól emlékszem, Köves Erzsi a nyáron járt Bukarestben, és neki voltak valamelyes ismeretei arról, hogy ez egy fürdőhely, és körben bungalók vannak. Azt azonban csak kikövetkeztettük, hogy ezekben a bungalókban helyezték el a mi, akkor már különválasztott vezetőinket. A Nagy Imre házaspárt, az egész Donáth családot és a Losonczy családot - mint később megtudtuk - is elkülönítették egymástól. [...]

A legoptimistább Vásárhelyi Miklós volt. Már a XX. kongresszus után voltunk, tehát a XX. kongresszus igazán szívderítő határozatai után: és ennek története meg a beszámoló feljogosíthatták erre az optimizmusra. Nem mindenki osztotta a nézetét, de a fogadtatás körülményei is biztatóak voltak ahhoz, hogy megengedhessünk magunknak valamennyi optimizmust.

Elsősorban Újhelyi Szilárd [volt pesszimista]. Én is eléggé pesszimista voltam. Haraszti az első pár napban nem foglalt állást, azt mondta: egy biztos, soha semmi nem olyan, mint amilyennek az első időben látszik. Vagy annál jobb, vagy rosszabb. Az az ő tapasztalata, hogy az első benyomások soha nem stimmelnek. Várjuk meg, hogy milyen tárgyalások indulnak, mikor lépünk kapcsolatba a mieinkkel, mit fognak mondani és így tovább. Egyszer, hogy pontosan mikor, nem emlékszem, közölték Haraszti Sándorral, hogy szeretnék elvinni magukkal egy kis kirándulásra. Valahogy szóba került Brassó. Haraszti mondta, hogy szívesen megnézné. Autóval jöttek érte, elmentek és délután jöttek vissza. Haraszti nagyon el volt szomorodva, mert mint elmondta, rettentő állapotban találta a várost, mindenütt piszok, rendetlenség, bevitték a legjobb vendéglőbe, ahol semmi nem volt már, csak fekete kenyér - mi pedig úgy voltunk ellátva, mint a főhercegek. És a városban igen csöndes, befogott pofájú hangulat uralkodott. Sándor nagyon okos ember volt. Kellő gyakorlattal rendelkezett, hogy utcai séták, vendéglő meg egyebek alapján mindezt megállapítsa. [...]

Általában igyekeztünk a politikai vitákat elkerülni, hogy senkit se kényszerítsünk végleges állásfoglalásra, továbbá hogy ne rontsuk a közöttünk lévő kapcsolatot, hangulatot. Voltak ott emigrációs gyakorlattal rendelkező emberek, akik figyelmeztettek arra - elsősorban Lukács Gyuri bácsi és Haraszti -, hogy az emigrációban nagyon rövid idő után, éppen a tehetetlenség miatt, ami nemcsak az összezártságból fakad, minden kiélezettebbé válik. [...]

Arra próbáltak rábeszélni minket, hogy ellenforradalom volt. Mi ezt nem fogadtuk el. Nem fogadtuk el azon az alapon, hogy ha kimazsolázzuk például a nagy októberi szocialista forradalmat, abban is találunk rablástól ellenforradalmi megmozdulásokig mindent. De mi a jellemző? Az, hogy mi a politikai vezetés álláspontja, mik a célkitűzései. Ha ezt nézem, akkor ellenforradalomnak nem nevezhető, ami nálunk történt. Ez volt az általános álláspont. Nagyon kurtán-furcsán intézték el a vitát: ezt már megállapították az elvtársak, a nemzetközi munkásmozgalom és így tovább. Azt hiszem, akkor történt először, hogy levelet írtunk a világ valamennyi kommunista és munkáspártja vezetőségéhez. ...

Ezt a levelet átvették, mondták, hogy természetesen sokszorosítani fogják, és a "mi nagy pártunk" - ezt a jelzőt soha nem hagyták el -, a mi nagy pártunk vezetősége majd továbbítja.

A következő alkalommal, amikor kijöttek hozzánk, kicsit agresszívebben követelték, hogyha tudtunk a világ kommunista és munkáspártjaihoz szózatokat intézni, akkor tudjuk elítélni a magyarországi ellenforradalmat is, és megállapítani, hogy a magyar szocializmus létét a Szovjetunió mentette meg.Haraszti abban a pillanatban felállt és azt mondta: szeretnék a barátaim, elvtársaim nevében is válaszolni. Nagyon röviden elmondta: mi mindent elkövettünk, hogy a magunk erejéből rendet teremtsünk, nem volt szükség arra, hogy bejöjjenek, és ezt a témát zárjuk le.

Ettől kezdve kicsit rosszabb lett a hangulat. Mindig, minden alkalommal mézesmázosan jöttek. Mi mindig valamivel vártuk őket, vagy egy beadvánnyal, vagy egy tiltakozással, olyan követeléssel, hogy tudni akarjuk, mi történt a vezetőinkkel, hiszen Nagy Imrét, Losonczyt, Donáthot valamennyien elismertük vezetőinknek. [...]

Az első változás az volt, hogy a cigaretta kivételével minden luxus jellegű kedvezmény megszűnt. Már csak ásványvizet tettek mindenkinek az asztalára alkohol helyett. Egyszóval, kezdtünk nem vendégek lenni. Azután eltűnt az ásványvíz is, és már csak egy kancsó kútvíz volt mindenkinek az asztalán. [...]

Teltek a hónapok, a világon semmi nem történt. Mi gyártottuk a különböző beadványokat, panaszokat. Elsősorban azt követeltük, hogy találkozni akarunk a mi vezetőinkkel, hogy leszögezzük, közülünk senki nem kért menedékjogot, közülünk senki nem akart elutazni Magyarországról, nemzetközi egyezmény alapján mondtunk le a jugoszláv menedékjogról, és így tovább. [...]

Iskoláskorú gyerekek is voltak, illetve Vásárhelyi Marcsikán, Szilágyi Kisjóskán, a Lócskán kívül valamennyi gyerek iskoláskorú volt. Ezért aztán megszervezték az iskolát. Rajk Júlia volt a nagy organizátor, Tánczos Gábor tartott nekik előadást, Bácskai Vera, Köves Erzsi, Júlia tanította őket. Szóval nem hiszem, hogy a szellemi fejlődésükben bármi elmaradást okozott volna ez a pár hónap. [...]

A pedagógus tulajdonképpen Jánosi Feriből tört ki március elején. Összehívta a gyerekeket, és március 15-e megünneplésére készült velük. Az előkészületek persze titokban történtek, már amennyire egy házba bezárt társaságban titkot lehet tartani, énekpróbákkal, menetpróbákkal. Március 15-én kora reggel arra ébredtünk, hogy friss, vidám gyermekhangok énekelték: "Híres Komárom be van véve, Klapka György a fővezére". Jánosi Feri vezette fel a gyerekeket, katonás sorba állítva, hátul a két legkisebb battyogott. Énekelték a Klapka-nótát, a Kossuth-nótát és bejárták az egész házat. Meg kell mondanom, rendkívül szívvidító volt. Azt nem mondanám, hogy az őrség számára is, mert nagyokat röhögtünk, amikor láttuk, hogy erre az óriási felvonulásra, éneklésre meg miegyébre, amit tíz-tizenkét gyerek, meg egy ilyen nagy kövér ember tud csinálni, elég számosan jöttek elő, de semmiféle inzultus vagy jelenet nem következett be. [...]

1957. március 19-én délelőtt megjelent a segédtolmács. Engem keresett és közölte: "A mi nagy pártunk vezetősége beszélni akarja magával." (Ez persze a román párt volt.) Nekem borotválkozni kellett, lezuhanyoznom, átöltöznöm, mert ott csak tréningruhában jártunk, amit ugyancsak a románok nagylelkűségéből kaptunk. Egy ruhám volt, amiben a jugoszláv követségre mentem, azt vettem elő, nyakkendőt kötöttem. Azt még csak el tudtam képzelni, hogy valamit közölni akarnak velem, mondjuk, egy határozatot, de hogy a román párt központi bizottsága, azt már nehezebben. Vagy talán a mi vezetőinkkel kerülök össze? [...]

Meg kell mondanom, hogy bennem nem voltak illúziók. Általában optimista természet vagyok, de én nem hittem, hogy ennyi hónapi, lépésről lépésre történő szűkítés után az ellátmányban és a mozgásban valami nagyon jó történjék velünk. [...]

Közel voltunk Bukaresthez, 18-20 kilométerre. [...] Azután fordultunk, kis utcákon mentünk keresztül, egyszer csak egy furcsa küllemű épületet láttam, amelynek a dudálásra kinyílt a nagykapuja, majd bezárult. Pontosan úgy éreztem magam, mintha egy kaszárnya vagy egy börtön udvarán lennék. Nem volt érzéki csalódás, pontosan ott voltam. [...]

Egy irodába vittek. Hátra volt bilincselve a kezem, össze volt kötve a lábam, nem tudom, milyen bilincs volt rajtam. A kezemen lévőről tudom, mert ahogy mozgattam a kezem, mindig beljebb és beljebb kattant. Ismertem ezt a bilincsfajtát, igyekeztem nem nagyon mozgatni a kezem, mert úgy is majdnem elviselhetetlen egy ilyen bilincs. [...]

(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 67. számú interjú, készült 1983-ban.)

(Megjelent: Fazekas György: Forró ősz Budapesten. Budapest, 1989.)