A minimálpróza mestere

Az idei könyvfesztiválon a noran kiadó standjánál egy idős, feketébe öltözött norvég úr üldögélt, és készségesen dedikálta első, Magyarországon megjelent kötetét. Itthon néhány lelkes skandinavistán és tájékozottabb olvasón kívül aligha ismeri valaki Kjell Askildsen nevét - korábban csak néhány novelláját fordították le magyarra -, pedig a 70 fölött járó író neve egy ideje már nem csak az északi országokban cseng ismerősen.

Míg élt a feleségem, sokszor gondoltam arra, hogy ha meghal, több hely jut majd nekem. Mindenütt csak az alsóneműi, gondoltam magamban, három fiókot elfoglalnak, az egyikben lesz majd hely a rézérméknek, a másikban a gyufásdobozoknak, a parafadugók meg a harmadikban. Most az egész csak egy nagy rendetlenség, gondoltam.

Aztán meghalt, régen már, akaratos asszony volt, de nyugodjék békében, végre nyugtom van tőle. Kiürítettem a fiókokból, a polcokról és a szekrényekből mindazt, amit maga után hagyott, rengeteg hely lett, több, mint amire szükségem volt. És ami üres, az üres. Úgyhogy széthasogattam néhány szekrényt. De aztán két üres szekrény helyett maradt egy még üresebb szoba. Elég meggondolatlan cselekedet volt, de hát, mint már mondottam, ez régen történt, akkor még jóval fiatalabb voltam.

Nos, néhány héttel vagy talán néhány hónappal az után, hogy ilyen meggondolatlanul tágassá tettem a szobát, váratlanul meglátogatott Carl, a második fiam. Az anyja egyik sálját szerette volna elvinni, a feleségének akarta adni, gyermekkora emlékére. Amikor rájött, hogy már kidobtam, ingerült lett. "Hát neked semmi se szent?", kiabálta. És ezt ő mondta, a kereskedő, aki adok-veszekből él. Legszívesebben azonnal elhallgattattam volna, de ráhagytam, végső soron én is tehetek arról, hogy megszületett. "Mitől olyan különleges az a sál?", kérdeztem inkább békítően. "Anya akkor kötötte, amikor terhes volt velem. Nagyon szerette." "Értem már. Veled egyidős. Talán te voltál a kedvenc fia?" "Igen, véletlenül én voltam." "Á, korántsem véletlenül", feleltem; kezdtem elveszíteni a türelmemet, kiköpött az anyja volt, ugyanannyira képtelen felfogni a lét törvényszerűségeit, mint az anyja. "Nos, a sál odavan", mondtam, "azzal kell vigasztalódnod, hogy csak az örök dolgok maradandók." Ez persze egy ócska közhely, de azt hittem, hogy a szája íze szerint való. Hatalmas tévedés volt, egy pillanatig megfeledkeztem arról, hogy kereskedő. Szinte fenyegetően lépett a székem felé, és indulatos, ám roppant unalmas szónoklatot tartott az érzéketlenségemről. Azzal zárta le, hogy néha már abban sem biztos, én vagyok-e az apja. "Édesanyád tisztességes asszony volt", feleltem, de nem értette a tréfát - minek is csináltam ilyen nehézfejű gyerekeket. "Semmi szükség rá, hogy ezt éppen te magyarázd el nekem", mondta. Most már teljesen kivörösödött, nekem meg hirtelen eszembe jutott, hogy esetleg gyenge a szíve, elvégre már ő is túl van a hatvanon, így hát elkerülendő egy esetleges szerencsétlenséget, azt mondtam, sajnálom a sálat, ha hamarabb jön, az övé lehetett volna minden, amit az anyja hátrahagyott. Ezt még mindig békülékenyen mondtam, de ő csak még vörösebb lett. "Úgy érted, mindent kidobtál?", kiáltotta. "Mindent", feleltem. "De hát miért?" Nem akartam elmagyarázni, úgyhogy azt mondtam: "Ezt te soha nem fogod megérteni." "Embertelen." "Ellenkezőleg. Véghezvittem egy elhatározást, és ez az, röviden, ami sajátosan emberivé tesz bennünket." Persze, ez puszta szócséplés volt részemről, de mintha meg sem hallotta volna. "Hát akkor semmi keresnivalóm ebben a házban", rikoltotta; úgy kiabált, mintha süket volna a felesége, nekem viszont elég jó a hallásom, néha kifejezetten zavaró, bizonyos hangok sokkal élesebbek, mint azelőtt, ráadásul teljesen új hangok is vannak, mint a légkalapácsé, meg hasonlók, igazán nem volna ellenemre, ha egy kicsit süketebb volnék. "Hallom, amit mondasz", közöltem, "de nincs semmi értelme." Végre elment, éppen ideje volt, lehet, hogy különben elvesztettem volna a türelmemet. Sokkal türelmesebb vagyok, mint azelőtt, ez a korral jár, az öregek türelme végtelen.

(Fordította Pap Vera-Ágnes)