Moziszínház, avagy a kész Tragédia

A mindent értő értelem híján pusztán erőfitogtatás az új Nemzeti Színház első premierje. Igaz, a közegidegen épület pont ilyet kíván: uraknak való majdnem-színházat. Kár, hogy éppen a magyar irodalom egyik legnagyszerűbb műve, Madách Imre Tragédiája az áldozat.

Naivság lenne azt gondolni, hogy egy olyan helyen, ahol pláza divat szerinti kárpitok díszítik a padlót, ahol a színészek öltözője egy szállodai szoba kényelmével vetekszik, ahol a színpad technikailag olyan magas szintű, hogy színészre már nincs is szinte szükség rajta, ahol surround hangzással tudnak elbűvölni, nem egy, a külsőhöz hasonló belső tartalom fog megtölteni. Feledhető lenne minden giccs, ha finom mívű játékot látnánk az ide-oda mozgatható színpadon. A teljesen eklektikus épület a modernségével talán nem is bírna ki mást, és a színházba járó uraságok is valószínűleg a pénzükért valami nagy durranást várnak. Tendenciává vált a hatáskeltés - ezzel nem mondtam újat - és a gondolkodást és lelki tartalmat sokhelyütt felváltotta a puszta vizualitás. És ha mindehhez még moziszékek süppedős nyugalma is jár, akkor miért nevezzük színháznak?

Madách a művét nem színpadra írta, sem az ő korában, sem száz évvel később nem tudták hitelesen adaptálni. Talán még a legegyszerűbb kívánalom az lenne, hogy Ádám és Éva színről-színre megöregedjen, illetve megfiatalodjon, amit egy jó színésznek sminkmester nélkül is meg kell tudni oldania. De azt már, hogy Ádám és Lucifer a tizenharmadik színben az űrben lebegve diskurálnak, kicsit nehezebb megvalósítani - hangsúlyozom - hitelesen. Mert kétségtelen, meg lehet oldani, de induljunk ki az eredeti műből: Madách képeket festett, nem pedig írói instrukciókat közölt, a fantáziánkra bízta azt, amit ma megnézünk.

Ez azonban a trükk, a látvány kora. És egy ilyen felszereltségű színpad kiváló lehetőség, hogy kitárjuk lelkünk képeit és formába öntsük azt. Mindez Szikora János rendezésében meg is történik; rendkívül nagy volumenű díszletek vonulnak fel, tele színes, hatásos, fantáziadús ötletekkel, amit nyilván a színpad mobilitásában rejlő lehetőségek is stimuláltak. Az első jelenetben az angyalok kara dicséri Isten művét: a színpad szélességét betöltő gyereksereg angyali parókákba bujtatott fejei bukkannak elő a színpad elejét elsötétítő háttér előtt, és áldják énekükkel a művet. A háttérben hatalmas "mozivásznon" erőteljes zenei aláfestéssel válik olvashatóvá az Úr szava. Mikor Lucifer (Alföldi Róbert) Istennel pöröl, egy testetlen, láthatatlan lényhez szól, ami szép megoldás, és indokolttá teszi a vetítővászon használatát, amit színházakban gyakran csak azért használnak, mert van. Itt az embernyi magasságú Lucifer és az "Úr vászna" közötti nagyságkülönbség jól érzékelteti Isten és Lucifer közötti hatalmi differenciát; ráadásul szellemes megoldás, ami nem mondható el a három arkangyalról.

Bodrogi Gyula, Raksányi Gellért, Bitskey Tibor tábornoki öltözetben üdvözítik az urat és feddik meg az ördögöt. Jelenlétükben nincs semmi árnyaltság, vagy játék, sőt annak hogy a többi jelenetekben is megjelennek újra és újra, nincs értelme - hacsak az nem, hogy a nyúlfarknyi szerepből hosszabbat csináltak nekik.

A második színben Ádám és Éva hatalmas, műanyag gubóba zárva görög be a színpadra - burokban születtek, amelyből a lendületes, dühös Lucifer percek alatt kiszabadítja őket. Kicsit öregecske pár: sem a mostanában inkább vicces karakterszerepeiről ismert Szarvas József, sem a főhősnői pályát már szintén elhagyó Pap Vera nem a legalkalmasabb az ősi emberpár tagjainak megformálására: fiatalabb, erőtől duzzadóbb Ádámmal és Évával könnyebben azonosulhatnók. Bár az egész előadásban érzékelhető a grotekszbe való áthajlás, amihez illik a nem odaillő őspár. Alföldi azonban sziporkázik az első három szín alatt: látszik, itt valóban mélyre ment a figurában, igyekezett felépíteni a négy és fél órás előadás alapjait. Sikerült, de ezzel nem segít Szarvasékon: csupa energia Lucifere lemossa az emberpárt a színről, és később sem találni meg őket a személyiségtől duzzadó ördög mellett. Igaz ugyan, hogy Alföldi a saját egyéniségén túl nem mutat föl újat, Lucifere "olyan Alföldis"; ezt a lendületet látni benne rendezőként, médiaszereplőként egyaránt. És az is igaz, hogy a Tragédiában Luciferé a csúcsszerep, meg az is, hogy az előadás előrehaladtával elfogy ez a lendület.

Szikora véges-végig a korhű és a mai keverésén fáradozik, váltakozó sikerrel, vagy inkább mint egy drótkötélen egyensúlyozó légtornász: hol erre billen, hol arra. A legbántóbb, amikor a fáraóval sört nyittat, mikor az a nép lánya mellé heveredne, vagy amikor Hellászt turistákkal lepeti el, nyilván mert Görögország ma az idegenforgalomból él. Nem. Nem tolunk be hellenikus jellegű díszletek közé repülőt, mert nem jó poén, nem vegyítjük a keresztesháborút Afganisztánnal, mert ez csúsztatás. Pestisesek helyett pedig deportált zsidó holttesteket tolni be egyenesen ízléstelen. Van itt egyébként minden: ló jön a színpadra, kaszkadőrök zuhannak keresztül a színen, lángcsóvák villannak, számítógépes grafika adja a hátteret. Szikora láthatólag utat tévesztett, miközben a lehetőségeinek végtelenségét tesztelgette. Ha a művészi koncepció ez volt, akkor nagy a baj, de az se sokkal jobb, ha csak kifacsarodott a megcsinálásban való tobzódásban. A tudatos gúnyolódás lehetne vezérfonala a darabnak, de mi értelme, ha "hiányzik az összhangzó értelem".

Nagyon sok pénzt áldoztak erre a színházra, erre a darabra, de nem érte meg. Illetve mindenkinek nem. Olyan szempontból nagyon homogén az egész, hogy az épület "odanemillősége", rossz konstrukciója (pl. kicsi dobozszínpad szemben a hatalmas lobbyval, de sorolhatnánk) éppen olyan, mint ez a majdnem-kész, majdnem-művészi majdnem-színielőadás. Olyan benyomása van az embernek, mint a rózsaszín újgazdag-házaknál: pénz már volt rá, de az ízlés még nem érkezett meg, ahhoz hosszabb ideig kell ízelgetni a tehetősséget.

[doda]

Madách Imre: Az ember tragédiája

Drámai költemény három részben, tizenhat éven felülieknek

Szereplők: Szarvas József, Pap Vera, Alföldi Róbert, Raksányi Gellért, Bodrogi Gyula, Bitskey Tibor, Berek Kati, Hirtling István, Kőszegi Ákos, Demeter András, Székhelyi József, Varga József, Kiss Jenő, Kovács Lajos, Mészáros Tamás, Kristán Attila, Barabás Botond, Básti Juli, Gubik Ági, Sztárek Andrea, Hőgye Zsuzsanna, Czeglédi Eszter, Orosz Barbara. Közreműködnek: a Szegedi Kortárs Balett, Ágens, Gryllus Ábris, a Budapesti Énekes Iskola tanulói és a Magyar Kaszkadőr Szövetség Oroszlán Különítménye.

Rendezte: Szikora János. Díszlet: Milorad Krstic. Jelmez: Tresz Zsuzsanna. Zene: Márta István. Koreográfus: Juronics Tamás. Animáció, számítógépes grafika: Roczkov Stúdió. Dramaturg: Telihay Péter. Akciórendező: Pintér Tamás.

Előadások a Nemzeti Színházban: március 15., 16., 17., 26., 27., április 9., 10., 18., 19., 20., 24., 25., 27., 28., mindig 19.30-kor