Magyar Maradona

Bácsi Sándor, a be nem teljesült futballtehetség megjárta a heroin és a börtön poklát .

Schróth, Bácsi, Katona - diktáltam valamikor 1989 tavaszán a hajdani Esti Hírlap gépírójának az Újpest csatársorát, a papíron pedig azt láttam viszont: Schróth bácsi katona. Ez nem egy mondat, hanem három név volt - mondtam, komoly meglepetést szerezve a hölgynek, aki néhány hónappal később azzal nyitotta rám az ajtót: most már tudja ám, ki az a Bácsi Sándor. Ő a legjobb magyar focista. A vélemény persze elhamarkodott volt és túlzó, de a húszéves fiatalember 1989. november 15-én szűk félórányi játékkal valóban ügyeletes zsenivé lépett elő. Történt ugyanis, hogy Bicskei Bertalan szövetségi kapitány a spanyolok elleni, 4-0-ás vigasztalan vesztésre álló sevillai világbajnoki selejtező 64. percében Fischer Pál helyett az Újpest ifjú támadóját küldte a pályára, és bár az eredmény nem változott, végre volt egy emberünk, aki bebizonyította a diadalittas hazaiaknak: még nálunk sem felejtett el mindenki focizni. A rutinos klasszis Chendóval az élen bohócot csinált a komplett spanyol védelemből, ennek dacára legközelebb másfél év múlva, Argentína ellen Rosarióban került be a válogatottba. Többé pedig soha. (Karrierjének másik argentinos vonása, hogy útja némileg hasonlít Maradonáéhoz: Bácsi is roppant tehetséges volt, de nem a csúcsra jutott, hanem a droghoz, mint az isteni Diego.)

Egy hirtelen ötlettől vezettetve huszonnégy esztendősen a labdarúgással is szakított. Ahogy mondja, előző nap még azzal feküdt le, hogy másnap délelőtt fél tízre edzésre megy, aztán reggel fél kilenckor úgy döntött, soha többé, egy tapodtat se. Másfelé indult, és huszonhét évesen találkozott a droggal. 'Minden út a heroinba vezet' - fogalmazza meg utólag, immár tisztán a kábítószeresek egyik alapbölcsességét, amihez hozzáteszi: tulajdonképpen szerencsés, amiért három éve elkapta a rendőrség, és a 18 hónapnyi előzetes letartóztatás során volt alkalma és ereje leszokni, mert különben már mélyen a föld alatt pihenne.

Így viszont visszatalált a futballpályára, a másodosztályú REAC edzéseit látogatja. Hogy milyen minőségben, azt még ô sem tudja pontosan. Egyelőre tanácsaival segíti a rákospalotai csatárokat - és saját magát, hiszen élvezi a miliőt, a mozgást, a napfényt, és ha a minap felfedezett pajzsmirigy-betegségéből sikerül kilábalnia, talán még a futballal is újra megpróbálkozik. Ez egyelőre persze nem több sejtésnél, 33 évének minden öniróniájával ki is jelenti magáról: olyan öreg, hogy amikor megszületett, a Normafa még csemete volt. Három hét alatt mégis fogyott öt kilót, és ha még háromszor három alatt még háromszor ötöt fogyna, akár a palotai drukkerek is a csodájára járhatnának: lám, Bácsi Sanyi még nem Sanyi bácsi.

Bár az ô története már akkor is különleges, ha soha többé egyetlen gólt se rúg. Még kapufát se. Szögletet se. Hiszen oda jutott, ahová nagyon kevesen - sajnos persze egyre többen -, de vissza is tért onnan. Becsült adatok szerint egyedüliként - a tízezerből.