Tabló szomorú asszonyokkal

Három nő, akik az öngyilkossággal kacérkodnak három korban. A háttér sokkal izgalmasabb, mint a jelenetek. A három helyszín történései párhuzamosan haladnak, miután felütésnek in medias res az egyik szál végét látjuk. A megbolondított kronológia és enigmatikus párhuzamosság nem a hollywoodi könnyű darabok sajátjai, itt azonban ne keressünk fifikás közönség-provokálását: nem kell izgulni, nem lehet elveszni a szálak között.

A leszbikus hajlamokkal küzdő, életükkel elégedetlen nők saját halálukon gondolkoznak aznap, amikor a film játszódik. Szépek mind a hárman (Nicole Kidman, Meryl Streep és Julianne Moore) és jól is játszanak, tényleg ki vannak borulva, de nem kaptak jeleneteket, ahol a jelzéseken kívül sokkal többet mutathatnának. Amikor az érzékeny, elégikus csúcsponton gyönyörű hatalmas lombos fa alján, a kis patak partján, tarka virágok közt halott kismadár üres tekintetébe kell nézni, akkor a kellem erősebb lesz a jellemnél. Femine Werthel - a szívem vedd el! Kiálthatnánk, de nem markol a stáb se pitvarba, se kamrába. Kivéve talán az utolsó jelenetet, ami finom visszafogottságával és a szereplők remek játékával drámát lop a színjátékba.

Nincs igazi konfliktus a filmben, csak tompa fájdalom. Izgalmas, és bölcs lehetne így is a film: hiába értünk meg mindenkit teljesen, és a szereplők is megértik egymást, hiába akar és tesz is mindenki jót, az élet mégis halált kíván. De ebből az ellentmondásos helyzetből inkább narancslekvár lesz: aranyló kesernyés édesség. Így szemlesütve nehéz problémával szembesülni. Nehéz megérteni, és még nehezebb átélni a fájdalmat, ami fájó hiány fájdalomról szóló filmben.

A táj azonban végig pazar. A három korszakban látható összes tárgyról, az arcfestéktől a lámpáig egyértelmű, hogy az adott korszak sajátja. Nem hivalkodóak a zseniálisan tervezett képek, hanem szépek és jellemzőek. Ráadásul úgy, hogy itt, a Lajtán innen is egyértelműek, holott a Duna parti mozizó nyilvánvalóan nem járt sohasem a vidéki Angliában az 1920-as években, nem volt nappalija az 50-es évek Kaliforniájában, és csak kis részük élvezhette New York vendégszeretét az elmúlt években. Mégis ritka, hogy akár egy tematikusan kosztümös filmben is ennyire erős legyen az idő és a tér összhangja. A felbukkanó képi párhuzamok nem tolakodó játékossága pedig üdítő rácsodálkozással ajándékozza meg az unalmas dialógusoktól lankadó nézőt.

Képben igazi mozi, történetben átlagos Családi Kör.

dr. Igó