Ujjongós könyv egy sertésről

Mitől lesz jó egy slágertermékről szóló könyv, hogyan teszi szinte szerelemmé a mangalicát, és miért akarjuk, hogy legyen több ilyen könyv? Fajtamentés, malactörténelem, alapanyag-ismeret és főzőkönyv. A mangalica, A világhírű magyar fajta története a legjobb magyar séfek receptjeivel - könyvkritika.

A Táfelspicc is írt már a mangalica történetéről, de elolvasva a bevezetőt, amit Tóth Péter írt, szinte feleslegesnek tűnik minden ismertető, mert a Mangalicatenyésztők Országos Egyesületének elnökénél valószínűleg senki nem ismeri jobban ezeket a göndör állatokat. Már csak azért sem, mert szinte ő mentette meg őket a kihalástól.

Összesen 200 mangalica volt 1991-ben Magyarországon, amikor Tóth Péter egy barátjával úgy döntött, egy életre elkötelezik magukat az akkor lenézett állat mellett, tehát nem véletlen, hogy olyan lelkesedéssel beszél és ír róluk, mintha a gyerekei lennének. (Ki ne beszélne lelkesen egy állatról, amely a megvetésből indulva ekkora karriert futott be?) Annyira lelkesen, hogy mosolyogni támad kedvünk olvasva az ilyen sorokat: "Ahogy néztük szőrös, kövér, hengeres testüket, ringó, laza szalonnaszoknyával fedett sonkáikat, és ahogy ránk néztek a szőrös fülük alól kikacsintva, egyszerűen elvesztünk. Szerelem volt első látásra." És valljuk be, egy férfi, aki szerelemmel beszél egy ételt adó állatról, minden nőt levehet a lábáról, aki szintén szerelmese az ételeknek.

Rajong, mégsem sok, nem megy el a csöpögésig, mert szakmázik is közben, kiderül, hogy milyen fajtái vannak - és voltak, mert a fekete már sajnos kihalt -, miért volt népszerű az 1800-as években, miért tűnt el szinte teljesen, és miért lehet mégis sztárolni újra, más erényeiért, mint bő kétszáz évvel ezelőtt. Egyáltalán nem terjengős a bevezető, és ezért vagy éppen ennek ellenére a 17. oldalra érve már simán elhisszük Tóth Péternek, hogy büszkék lehetünk erre a zsíros állatra.

Ilyen könyvkezdéssel nehéz versenyre kelni, de továbblapozva kiderül, hogy még mindig lehet fokozni. Jön ugyanis a kezdő - és haladó - háziasszonyok álma, a testrészek szakszerű felsorolása. Képpel, leírással, jellemzőkkel, általános elkészítési módokkal és, hogy most már aztán tényleg azt érezzük, ne tovább, konkrét receptajánlatokkal minden testrészhez - kivéve a malacfarkat, de hát az jó lesz a kocsonyába - mindez oldalszám-megjelöléssel. Kánaán ez a rendszermániásoknak, az egyszerű érdeklődőknek és a mangalicák szerelmeseinek is.

Ezt követően a könyv nagy részét ismert szakácsok receptjei teszik ki - természetesen a mangalica témakörben -, ilyenkor pedig mindig felmerül a gyanú, hogy átlagfizetésből, átlagkonyhával vajon kivitelezhető-e a könyv által felsorolt rengeteg műremek. És persze nem, mert nem mindenkinél van otthon tonkabab, és terrineforma sem akad minden panel konyhaszekrényében, valamint nem minden anyuka kezd el munka és oviba rohanás után tintahaltintával tejfölt színezni, hogy pepita legyen a mangalicanyelv-lasagne teteje. De bőven akad olyan recept is, amelyet egy családi összejövetelre vagy csak kedvtelésből is elkészíthetünk. Ilyen például a zsíros zserbó, a rozmaringos mangalicaszűz, de még a mangalicakaraj konfitált malacfüllel is. Ráadásul trükköket tudhatunk meg a séfektől - például kiderülhet, hogy a rántott mangalicarilette nem feltétlenül ördögtől - és csak étterembe - való, és egy kis fantáziával nyugodtan egyszerűsíthetünk egy-egy recepten, hiszen nem fogja a család dühöngve követelni a mangalicakarajhoz a polipot.

Akinek pedig még ez sem elég, a könyv még ennél is többet tud. Az ételek mellé egyrészt italt - jellemzően bort - ajánl, és megszólaltatja azokat a séfeket, akikhez ünnepnapokon enni járunk, és ritkán adódik rá alkalom, hogy a magyar konyháról vagy a mangalicáról kérdezzük őket.

A könyv olvasmányos, éppen annyi információ van benne a főszereplőről, a mangalicáról, amennyi kielégítő, de még nem sok, némi alaptudással használható főzőkönyv, és emellett szép, de nem hivalkodó, ajándékkönyvnek és otthonra is pontosan megfelel. És akkor már tényleg csak egy kérdés maradt. Mikor lesz még ilyen csirkéről, kacsáról, a nagy fehér sertésről, a tehénről és és és...

Kinek ajánljuk? A kérdést most megfordítjuk:
Kiknek nem ajánljuk? Hívő vegánoknak és vegetáriánusoknak, akik nemcsak hogy nem esznek húst, de felháborodnak azon is, ha valaki eszik vagy szereti. Kötekedőknek, akik a kákán is csomót keresnek.