Tény, hogy az első pillanat sokkján túl kell lépni. A profizmus tud ijesztő lenni, és ez bizony már a dizájnban jelentkezik. Hatásosan beállított fények, a pult fölött mintha egy egész naprendszer világítana, igaz, diszkréten. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan hely van, ahol a minimalizmus puritán, már-már steril világa ilyen művészien párosul a hedonizmus mértéktelenül buja érzékiségével.
A fekete szín uralja a hangulatot a falon és a berendezésen, van valami démoni abban, ahogy az a kevés sárga felület (többek között a boldogság, a mentális aktivitás színe) ellenpontozza a fekete halálfaló eleganciáját.
Letisztultság jellemzi a perverzen széles borválasztékot és a felszolgálók ijesztő felkészültségét is. Itt kétezerféle bor fordul meg évente, és a személyzet mindegyikről órákig tudna mesélni. Okostelefonunkkal ennek ellenére minden QR-kódot (quick response) leolvasunk, így még többet megtudhatunk a kóstolt tételről.
Itt van példának okáért az ár. A palackok átlagára valahol 5 000–10 000 forint magasságában mozog, ami kultborok és pezsgők esetében még hatványozódik. Mert az árak tényleg az égben járnak. Hogy miért?
A borok hűtött, profi szállítási körülmények között érkeznek a végállomásra, aminek nyilván megvan az ára. Ezeket a nagyágyúkat nem lehet felpakolni csak úgy egy teherautó platójára, végigzötyögtetni fél Európán, aztán kitölteni a kedves vendég poharába. A bor törékeny jószág, a túl sok fény, a rázkódás, a hőmérséklet-ingadozás rendesen betesz neki.
A Drop Shopban viszont úgy élvezhetjük a borokat, mintha nem tettek volna meg adott esetben akár több ezer kilométeres távolságot. Ami már csak azért is fontos, mert itt nemcsak a kiszolgálás, de a vendég is profi, aki első szimatra képes felfedezni az esetleges borhibákat. Ezen a helyen nem olyan könnyű lenyomni a torkokon egy oxidált tételt.
Ettől még persze fakés után nyúlok, amikor szembesülök azzal, hogy a Biondi-Santi 2007-es Brunello di Montalcinóját csekély 198 000 forintért tehetném a magamévá. Nincs az az ötöslottó-főnyeremény, aminek birtokában ilyesmire vetemednék.
Nem véletlen, hogy már az első lépcsőfoknál mintha darazsak zümmögnék, a fejemet megtöltötte a Hegedűs a háztetőn tejesemberének karcos-ironikus dala, a Ha én gazdag volnék, szigorúan Hofi Géza előadásában.
Ugyanakkor épp ez a kihívás ezen a helyen. Itt a kispénzűek is meggyőződhetnek arról, ha mondjuk minden egyes alkalommal csak egyetlen pohárral fogyasztanak, hogy van a borkészítésnek olyan magas foka, ahonnan nézve igenis művészetként beszélhetünk róla.
Kiszámoltam, ha egy éven keresztül havonta ötezer forintot (ez cirka öt műalkotás kóstolását jelenti) hagyok a Drop Shopban (évente 60 000 forint), azzal jutányos áron jutok olyan ismeretekhez, melyekért a legközelebbi Master of Wine képzésen is csillagászati árakat kérnének el.
Bár a fekete táblákon fehér krétával kiírt borok magyar–nemzetközi aránya 50-50 százalék, hülye lennék itt magyar bort inni. Külföldi turistaként persze örülnék, hogy szakmailag (is) korrekt keresztmetszetet kaphatok a helyi felhozatalból, így viszont barátommal inkább a külföldi tételeket szemlézzük.
A burgenlandi Velich (nem a Moritz Roland Velichje!) 2013 Welschrieslingjével akarok indítani, de dugós. Azt mondják a Drop Shopban, ez ritka, pedig én elég gyakran belefutok, mármint a dugós borba. Mondjuk az is igaz, hogy annak idején az első számítástechnika-órán is csak a harmadik számítógép volt hajlandó elindulni nekem. (Lehet, hogy átok ül rajtam.) Ettől függetlenül már csak ezért is híve vagyok a csavarzárnak.
Szóval leolvassuk a QR-kóddal, hogy ez a bor Belgiumban kerül a legtöbbe (3596 Ft), Ausztriában a legolcsóbb (2532 Ft), a Drop Shopban meg 3390 forintért vesztegetik. Hogy milyen, azt most nem tudjuk meg, mert nincs belőle több palack, pedig nagyon rá voltam izgulva. Vérzik a szívem, de hagyom magam rábeszélni egy 2013-as, új-zélandi Two Rivers Sauvignon Blanc-ra, amelynek decije kis híján a duplájába kerül.
Az új-zélandi Two Rivers Sauvignon Blanc hamar begyógyít minden sebet. Ennél magasabban nemigen lehet kezdeni a kóstolást. Aki egy ilyen bort megkóstol, abból rögtön világpolgár lesz, mert kitágul tőle a horizont. Műfajában a legmagasabb kategóriát képviseli. Decije 1190 forint. Szikrázik a pohárban, vibráló savai és krémes struktúrája fokozza a luxus érzetét. Nem mindennapi találkozás.
Mivel magasan kezdtük, magasan folytatjuk. A felszolgáló ajánlatát megfogadjuk, és nem bánjuk meg. A 2012-es chardonnay Ausztriából, a Tement pincészettől a burgundi fajta ásványos jegyeit hordozza, gyümölcsös-vajas tulajdonságok nélkül.
– Hogyhogy nem chardonnay-s pohárban szervírozza? – kérdezem a felszolgálót.
– Mert ez rendhagyó tétel, az ásványok dominálnak benne, nem a vajas-egzotikus gyümölcsösség, és nem érvényesül olyan szépen az öblös kehelyben – kapom a szakszerű, kielégítő választ.
A Riedel-pohárból kortyolgatva újfent megállapítom, hogy a pohár minősége is sokat ad hozzá a bor élvezetéhez.
Poharaink fölött muslicák köröznek, jelenlétük már-már abszurd ebben a kvázi steril környezetben. Viszont egyáltalán nem az a gördeszkás fickóé, aki a barátnőjével ugrik be egy pohár borra. Egyetlen pohárral isznak, de ugyanakkora figyelmet kapnak, mint mi, akik hétfélét kóstolunk.
Nem tolonganak a bárban, de kedd délutánhoz képest mégis van forgalom.
Nem tudunk elszakadni Ausztriától. A 2011-es Umathum Kékfrankos (1000 forint) és Preisinger Zweigelt (790 forint) a poharunkban. Irigykedve kóstoljuk, mert ilyet csak elvétve tudnak a magyar borászatok. Ezeknek viszont jár a burgundispohár, mert lélekben tényleg a nagy pinot noirok rokonai, finom savaik, gyümölcsösségük, moderált tanninjaik így élvezhetők a legjobban.
Ausztrália (plusz Új-Zéland) és Ausztria kiemelt szerepet játszik a Drop Shop szortimentjében. Amilyen szinten a nagy klasszikusok képviseltetik magukat, legalább olyan mértékben vannak a jelen az ismeretlen termelők.
Aztán beiktatunk egy kis közjátékot. A barátom és én is nagy rajongói vagyunk a spanyol boroknak. Itt különösen a Priorat és Toro borvidék élvez elsőbbséget, vagyis a friss gyümölcsös stílust jobban kedvelik a palackban oxidált klasszikus tempranillókhoz képest. A 2012-es Can Blau ritka szép példája a gyümölcsös frissességnek és az érlelt bölcsességnek.
– Ebben érzem Spanyolországot – lelkesedik a barátom, és ha belegondolunk, hogy megspóroltuk a repjegyet meg a szállást, mégis nagy utazásban volt részünk, akkor igazán nincs miért sajnálni decijéért azt a 890 forintot. Cariñena, Syrah, Garnacha eszményi házasítása, és akkor is magán viseli a spanyol stílust, ha nincs benne tempranillo.
A két búcsúpohár közül az egyik a nemes egyszerűséggel Chateau L’Art névre hallgató francia tétel, amelynek decije már 1390 forintba kerül. Amivel párbajoztatjuk, az a 2011-es kaliforniai Noble Vines 337-es, egy cabernet sauvignon (77 százalék) plusz egy kis malbec és petite sirah.
A két bor között pont annyi a különbség, mint egy amerikai és egy francia film között.
– Melyik a drágább? – kérdezi a barátom.
– A francia – válaszolom.
– Van igazság a földön – nyugtázza, és nagyot kortyol a pohárból.