A három Mizo közül ez a legsötétebb színű. Jóval vörösesebb, mint a csokis tej, az illata is erősebb, markánsabb, az embernek automatikusan az ugrik be, hogy ebben aztán van anyag. Ha van is, ez az italon nem nagyon érződik: a kakaósság ugyanolyan, viszont kevésbé édes, mint soron következő társa.
Árban egyértelműen a luxy kategóriát célozták be, és a nyugatos, íves műanyag flakon, illetve a dizájn is erre erősít rá. A beltartalom viszont legfeljebb a kakaós/csokis tejekkel szemben táplált előítéleteinket erősíti. Egy kicsit mintha krémesebb, selymesebb lenne, mint először kóstolt társa, de a mű kakaóíz itt is tarol.
Ezt a furcsa, kilencven fokban megcsavart csomagolást sosem értettük. Mi az előnye ennek a hagyományos, négyzet vagy téglalap alapú hasábokhoz képest? Könnyebben szállítható, vagy mi? Na mindegy. Az illata már nyitás után kissé visszatetsző, olyan, mint a tejkiöntő alján maradt tejé, ami már kicsit állott, de még nem romlott. Masszív filmréteget hagy a nyelven. Egyébként elég íztelen, összességében mégsem kellemes az élmény – azért ez tisztességes élelmiszer-ipari teljesítmény.
Finom, permeátumos cucc, 51% tejtartalommal, az alsó határértékre belőve precízen. Ez a legkisebb baj, hiszen az az élelmiszeripar lényege, hogy megpróbál a szemétből is profitot csinálni, cserébe viszont finommá teszi azt a szemetet. Itt ez nem sikerült: a terméknek ömlesztett sajt íze és szaga van.
Milyen lehet az a kakaó, amit egy tengerparton kakaózgató, gyengén megrajzolt napszemüveges tehénnel a dobozon próbálnak eladni? Pontosan ilyen: a mezőny legnagyobb csalódása lehetett volna, ha vannak elvárásaink. Nem voltak, úgyhogy egyszerűen csak fintorgott mindenki, és próbálta megfejteni, hogy mitől van kávéíze. Vagy nem is, hanem karamella. Vagy valami.
A Norbi-féle kakaó óriási helyzeti előnye a diétásságából fakad: nincs benne cukor, úgyhogy messze nem olyan gejl, mint bármelyik másik termék. Viszont van benne sztívia, úgyhogy a kellemetlen utóíz ott marad a szájban. Ízben még így sem marad el a többi kakaótól, sőt, az élbolyban végezne, ha pontoznánk, amivel sokat nem mondtunk, mert a mezőny olyan elképesztő magasságokban azért nincsen.
A jellemzőket lásd eggyel később.
Az Aldi saját márkás kakaóját (Milfina) ugyanaz a Tolnatej gyártja, amelyik a Tolle-termékeket. Ugyanolyan kevés, 0,7% a zsírtartalma. Ugyanolyan a színe. Fillérre ugyanannyiba kerül. És az íz? Nem fogják kitalálni: az is pontosan ugyanolyan. Ez a két termék pontosan ugyanaz: kicsit híg, kicsit vizes ízű, édes, kakaót nyomokban tartalmazó ital.
Egyesek kedvence, mások gyűlölték, ez volt a legmegosztóbb tétel. Krémes, már-már pudingba hajlóan krémes állag, tejszínes selymesség és nehézség – ha az íze nem lenne olyan felismerhetetlenül túlokoskodva, bőven megnyerhette volna a bajnokságot.
A nagy klasszikus abból az időszakból, amikor még csak ilyet lehetett kapni. Olyan is. Aki évtizedek óta ezt issza, annak nyilván jó, aki meg nem, annak teljesen felismerhetetlen lesz ez az ízvilág, erősen vanilines, a gyári csokipudingokat idéző zamattal.
"Ilyen íze volt a szocialista menzán adott kakaónak."