Amikor korábban Bécsben éltem a vendégmunkások reményteljes életét, pékáruk miatt sosem volt okom panaszra. Kenyeret a szokásos kávém után a török boltban vettem, zsemlét a lengyel nevű, de ázsiai arcú péknél, kiflit és ciabattát meg a Philadelphiabrücke metrómegálló melletti olasz mestertől. Azt hittem, nincs okom vágyakozni, de tévedtem.
Néha munka után megittunk egy sört, összejöttünk páran a bútoráruház rakodórámpáján, szisszentek az üvegek.
Csupa remek külföldi férfiember, mind verdammte Gastarbeiter.
Marokkói keresztény, boszniai szerb, litván nagykamasz, szépkorú erdélyi, ott voltak mind, csak az osztrákok siettek haza – egy sem kvaterkázott velünk soha.
Egy nap a háta mögött vámpírnak csúfolt román srác ült le közénk pluszban. Addig sosem állt szóba a brigáddal; elfoglalta, hogy túl közel kell hajolnia a főnökök hátsójához. Talán belátta, hogy nem megy vele semmire? Megunta, hogy sem ők, sem mi nem beszélünk vele? Tudja a fene. Egyszer csak ott volt, egy nejlonzacskóból elővett pár hideg Stieglt, meg egy műanyag ételhordót, kinyitotta, és rábökött: Nürnberger.
A feleségem sütötte,
tette hozzá, mi bólogattunk, persze senkinek fogalma sem volt arról, hogy kutyája van-e vagy macskája, magányos-e, vagy hazavárja valaki. Így utólag azt hiszem, az egész barátkozós dologban pont egy jólelkű asszony keze lehetett – mi másért sütött volna ennyi remeket?
Klasszikus kelt tészta, könnyű, de nem túl levegős, benne egy villahegynyi savanyú káposzta, és egy szál nürnbergi kolbász – tudják, az ujjnyi, borsos, barna.
El is fogyott mind, igaz, hoztunk még sört a raktár titkos hűtőjéből.
Aznap kicsit Simeon is közelebb került hozzánk, emberré vált a munkaerő helyett.
Miért írom ezt? Most, hogy a Sörszövetség is sörkorcsolya-pályázatot hirdetett, amin számomra
érthetetlen módon csak éttermesek és vendéglátósok vehetnek részt, magánszemélyek nem,
eszembe jutott a nürnbergi batyu, amiről évekig azt hittem, hogy valami ottani specialitás, de nem.
Úgy gondoltam, ideje reprodukálni, de a nevének, receptjének abban a formában nyomát sem találtam, így hajlok rá, hogy egy kreatív ember egyszeri ötlete volt.
Ennek ellenére máig felemlegettem, így most, hogy egyre több helyen kapható az amúgy faszénen sütéshez tökéletes nürnbergi kolbász, nekiduráltam magam a 2004-ben kóstolt barátkozós, kultúraközi csemegének. Higgyék el,
nem egy űrtudomány, érdemes kipróbálni.
Hozzávalók 32 darabhoz:
A tejet és a tejfölt keverjük egybe, majd tegyük bele a cukrot. Langyosítsuk meg, morzsoljuk bele az élesztőt. Miközben felfut, mérjünk ki fél kiló lisztet, tegyük bele a zsírt, a sót és az egyik tojást. Ha az élesztő megtette a dolgát, az egészet öntsük a liszthez, gyúrjuk be. Kézzel is lehet, de spirális dagasztókarokkal gyorsabb –
akkor jó, ha ruganyos, és nem ragad.
Ha tapad a kezünkre, kis liszttel javítsunk az állagán!
Egy órát kelesszük, majd késsel felnegyedeljük. A tésztakupacot kör alakúvá nyújtjuk, a tészta vastagsága fél centi legyen. A korongot nyolc cikkelyre vágjuk, majd szilikonos ecset segítségével, tökmagolajjal picit megkoszoljuk – nem kell ám, hogy ússzon.
A szélesebbik felére villahegynyi savanyú káposzta kerül, a hegyesebbik felére pedig a fél kolbász – én serpenyőben előpirítottam mindet. Feltekerjük, amolyan
batyut hozunk létre, de akinek a kiflis külalak tetszik, csinálja úgy,
hogy a káposzta és a kolbász helyét cserélje föl, és ne a hegyénél kezdje a tekerést! A megformázott csomagot újabb negyed órát kelesszük.
Mielőtt a 200 fokos sütőbe kerülnek, a tetejüket a másik tojás sárgájával kenjük át, majd hántolt szotyolával, esetleg tökmaggal hintsük meg. A cél az aranybarna szín – ha ez megvan, vegyük ki, bontsunk egy hideg sört, és kezdjünk el majszolgatni. Vigyázat: forró és finom!
Tudták?
A jellemzően borsos és majoránnás nürnbergi sertéshúsos kolbász a több száz éves legenda szerint azért ilyen kicsi (max. 25 gramm, 7-9 centi), hogy kiférjen a hentesbolt kulcslyukán, hogy az éhes vevők már nyitás előtt jóllakhassanak?