Ha az ember a városban nuggetsnek becézett csirkefalatokat enne, bocsánatos bűn a gyorsétterem, hiszen az aluljáró közepén vagy a zebránál téblábolva nincs velük sütő, olaj meg láng. De
amikor az otthon szentségét gyalázzuk meg azzal, hogy zacskós, gyorsfagyasztott tallérokat
viszünk haza fél kiló csirkemell és morzsa helyett, az gyakorlatilag érthetetlen, különös tekintettel arra, hogy bármelyik drágább a házi, természetes verziónál.
„Én nem tudok főzni, nekem ezek pont megfelelnek” – hallani sokszor. Szerintem
némi jutalomfalattal egy csimpánzt, sőt egy mudit vagy vizslát is meg lehetne tanítani a panírozásra,
nem akkora feladat a húscsík lisztben, tojásban és prézliben való megmártása.
Nem ezek az élelmiszeripar csúcsai. Ne higgyék, hogy Széll Tamások százai güriznek távoli konyhákon, hogy még tökéletesebb falatkák jussanak a zacskókba. Rengeteg adalékot tartalmaznak, sokszor gépek fejtik le a húst, vagy éppen dolgozzák meg annyira a nyesedéket meg a bőrt, hogy távolról élelmiszernek nézzenek ki.
A legszomorúbb az, hogy sokan a gyerekeknek veszik ezeket, akik rászokva elvesztik a maradék kapcsolatukat is valós ételekkel – a fehér belsejű, steril, homogén és egyenízű tallérkák bizony hamar eljuttatnak oda, hogy
egy igazi, zsírral diszkréten átszőtt tarja vagy éppen abált pofahús gusztustalanságnak tűnik a kölyök szemében.
És akkor egy jó pacalról még nem is beszéltünk.
Körbeslattyogtuk a boltokat, megvettünk mindent, ami csirkefalat, nugget meg melldarabka – csak a klasszikus gyorsfagyasztott rántott szeleteket hagytuk ki, az egy másik sztori lesz talán. A választék nagy, több saját márkásat is találtunk –
nem tudom, hogy az év végi gasztroharácsolás miatt, de a Lidl-ben csak pulykásat láttunk,
azt természetesen nem válogattuk be.
Az, hogy van első helyezett, meg második és harmadik, nem jelenti azt, hogy jók lettek volna a győztesek. Van, ami ehető, akad, amit jó szívvel senkinek sem ajánlanánk.
Ha kíváncsiak a dobogósokra, az árakra és a véleményekre, lapozzanak!