Ahogy időről időre a szőlőművelési és borászati eljárások változtak, úgy változtak a bikavér összetevői is. Az egri borvidéken a kékfrankos, a medoc noir, az oportó vagy a cabernet fajtákból összeállított egri bikavér lett ismert, míg Szekszárdon a kadarkából, kékfrankosból és merlot-ból készült testes vörösbor terjedt el.
„A bikavér Eger vezető vörösbormárkája volt a múlt század eleje óta, és a jövőben is az marad. Ez azért van így, mert
Eger klimatikus viszonyai nem minden évjáratban kedveznek a jellemzően késői szüretelésű vörösborfajták beérésének.
Az egységesen magas minőség, a kívánt harmónia elérésében ezért jó eszköz a fajták házasítása" – mondta Pók Tamás, az Egri Borászati Klaszter vezetője.
A bikavér hírnevét az ismert borász, Thummerer Vilmos kezdte helyreállítani, akinek bikavérét a Magyar Borszakírók Köre néhány hónapja Magyarország legjobb vörösborává választotta.
Pók Tamás szerint azért nincs egységes bikavér, mert egyrészt a termelők a mennyiségre mennek, másrészt igyekeznek saját stílust kialakítani. Viszont a magas kategóriás borok egyik jellemzője a változatlan íz és minőség.
Az elképzelés szerint a termelők saját ízvilágú bikavéreiket a Superior és Grand Superior kategóriákba sorolnák, míg a Classicus kategóriájú bikavér képviselné az állandó ízt és minőséget.
„Ez tökéletesen úgy valósulhatna meg,
ha ismét egy termelő készítené az összes bort Classicus kategóriában,
állami támogatással, hiszen borhungarikumról van szó" – hangzott el a felvetés az idei Eger–Szekszárd Bikavérpárbajon rendezett szakmai diskurzuson.