Mindhárom osztálynak saját étkezőt alakítottak ki; a harmadosztály éttermének puritán berendezése ellenére az utasok sokkal kifinomultabb és gazdagabb ételeket ehettek, mint bármilyen más hajó harmadosztályán – vagy esetleg, amit otthon megengedhettek volna maguknak. A reggeli választék a hagyományos angol zabkása, szalonnás tojás, füstölt hering, burgonya, friss kenyér és lekvárok voltak.
Az itt használt egyszerű, fehér étkészletekre a hajótársaság logója került, állítólag azért, hogy azokat ne lovasítsák meg a harmadosztály, általában alsóbb társadalmi rétegeiből kikerült, illetve Amerikába migráló utasai. A Titanic feliratot semmilyen edényre nem nyomtatták rá, hogy azokat később más hajókon is lehessen használni.
A 1912. április 14-i, harmadosztályú vacsoramenü a követező fogásokat tartalmazta:
A szalonfedélzeten helyezkedett el a másodosztályú étterem, amely más hajókon akár első osztálynak is beillett volna. A tölgyfa burkolatú falak, a 17. századi hangulatú bútorokkal berendezett terem, a közepén álló zongora és a gazdag ételkínálat miatt sok másodosztályú utas hitte azt az első étkezés alkalmával, hogy véletlenül az első osztály étteremébe keveredett. A Titanicon az első- és másodosztálynak ugyanabban a konyhában főztek, így a két osztály közel ugyanazokat az ételeket fogyasztotta. Vacsorára egy leves, négy főétel, négy köret és három desszert közül választhattak a vendégek, az étkezést diófélék, friss gyümölcs és a hagyományos angol sajt-keksz-kávé hármasa zárta. A másodosztály porcelánjait kék színű virágok és levelek díszítették.
A végzetes baleset előtt a másodosztály utasai ízletes és gazdagon összeállított menüsort ehettek:
Az első osztályon a társadalmi elit utazott, a nekik szóló luxuskörülményeket még inkább kiemelte az étkezőszalon tágas, extravagáns berendezése, és az ott felszolgált menüsor. A kifinomult porcelán étkészlet kék, aranyozott mintáját kifejezetten a Titanicnak tervezték. Az első osztályú utasok dönthettek, hogy a hajó pazar lakomáit kínáló éttermét választják, vagy a hídfedélzeten elhelyezkedő, fényűző Á la carte éttermet. A teljes ellátás, így az étkezések természetesen benne foglaltattak a borsos első osztályú viteldíjban, kivéve az Á la carte éttermet, ahol külön kellett fizetni a fenséges fogásokért. Kizárólag első osztályon utazó vendég léphetett be az Á la carte étterembe, és csak a legelőkelőbbek.
Akkoriban a közös étkezés még nem volt társadalmilag elfogadott a felsőbb társadalmi osztályokban, különösen a nemesek és a régi arisztokraták körében, ezért a hajótársaság úgy érezte szükségesnek, hogy továbbosztják az első osztályú éttermet.
A Titanic Á la carte étterme a legpompásabb dekorációt, eleganciát, felszolgálást és szolgáltatást nyújtotta – hajón azelőtt soha ilyet nem élvezhettek még az előkelő utasok sem. Gaspare Antonio "Luigi" Gatti olasz származású üzletember üzemeltette és felügyelte az Á la carte éttermet. Gatti előzőleg az Olympic óceánjáró éttermét vezette, annyira jól, hogy őt kérték fel a Titanic legfényűzőbb éttermének üzemeltetésére is. A Titanic első útján Gatti és az Olympic főszakácsa is részt vett, hogy biztosítsák az étterem sikerét. Mindketten odavesztek.
A végzetes éjjelen, 1912. április 14-én a legkiválóbb esti menü egy levest, 12 főételt és 4 desszertet kínált. Minden ételhez minőségi borokat és pezsgőket szervíroztak:
Kedvelt hely volt az első osztályon a párizsi kávézók hangulatát idéző Café Parisien. Még arra is ügyeltek, hogy francia pincérek szolgáljanak fel a kétverandás kávézóban, ahonnan az óriási ablakokon keresztül a káprázatos kilátást csodálhatták forró italukat kortyolva a tehetősebbek. Jó időben az ablakokat le lehetett engedni, és a friss óceáni levegőt élvezve üldögélni az ötórai mellett.
A bőséges és kitűnő étkezést nagyra értékelték az utasok, ez a Titanicról küldött levelekből, táviratokból derült ki,
amelyeket a vendégek családjuknak, barátaiknak küldtek.
2234 ember tartózkodott a fedélzeten, amelyből körülbelül 908 volt a személyzet. Pontos adatokat nem lehet tudni, hiszen a fedélzeten lévő dokumentáció megsemmisült. Akadt, aki lekéste az indulást, de olyan is – például egy fűtő –, aki megérezte a hajó vesztét, és az egyik megállónál megszökött. Elfogadott adat, hogy 705-en élték túl a katasztrófát, és 1517-en vesztek az óceánba. Mindenesetre az biztos, hogy a hajótársaságnak közel 2240 ember egy hétre való élelmezésére kellett felkészülnie.
A raktárakba induláskor 62 ezer adag étel elkészítésére elegendő nyersanyag került: 45 tonna hús, 40 tonna burgonya, 800 köteg friss spárga, 40 ezer darab friss tojás, 5 ezer kilogramm cukor, 1 ezer kilogramm kávé, 360 kilogramm tea, 1500 palack bor, 20 ezer üveg sör és 580 üveg egyéb szeszesital.
A hűtőkbe került friss tej, vaj, zöldség, saláták, gyümölcs, sőt még 8 ezer liter fagylalt is. A hajó élelmiszerraktárába bekerült még az angol reggeli elhagyhatatlan kelléke, a kesernyés narancslekvár, a skót James Keiller & Son Dundee cégtől, jó pár kerámiaüveggel. Ez az egyike az első, kereskedelmi forgalomba került dzsemeknek, és máig is kapható.
Kifejezetten figyeltek arra, hogy az alapanyagok és a konyhai berendezések a legjobb minőségűek legyenek. A konyhán több mint 19 sütőben készültek a húsok, köretek, sütemények. Speciális elektromos készülékekben gőzöltek, pároltak, és kiváló minőségű rézlábasokban főzték a leveseket, zöldségeket, mártásokat. A belül horganyzott, kétfülű fazekakat és a mártásos fazekakat a párizsi E. Dehillerin cégtől szerezték be, amelyik a ma napig is profi konyhai felszereléseket gyárt.
Több száz tökéletes állapotban lévő edényt sikerült felhozni a hajóroncsokból. A hajó kettétörése pillanatában, és a süllyedéskor a porcelánokat a szekrények védték meg a töréstől, és ugyan a hosszú évek alatt a fa elrohadt, a homok megóvta az edényeket a sérüléstől.
A konyhai és felszolgálószemélyzet nagyrészt francia, olasz, svájci, német és belga állampolgárokból állt. A konyhában hatvankét ember dolgozott: szakácsok, segédszakácsok, pékek, hentesek, mosogatólányok. Szinte mindegyikük odaveszett a katasztrófában.
A 48 éves francia Pierre Rousseau séf Luigi Gattinak dolgozott, amikor csatlakozott a White Star Line Olympic hajójának munkatársaihoz, onnan került át a Titanicra, 1912. április 6-án szállt fel. Rousseau titkára, Paul Maugé röviddel az ütközés után látta, hogy készítik a mentőcsónakokat. Rousseau-hoz sietett, és beszámolt neki a helyzetről. Mindketten polgári ruhájukban öltöztek, és elindultak ahhoz az ajtóhoz, amely a második osztályú lépcsőházhoz vezetett. Az ajtót erre kijelölt személyzet őrizte, és nem engedték át a két férfit. A titkár addig győzködte az őröket, míg végül mégis átmehettek. Rousseau és Maugé végül felérkezett a hajó jobb oldali fedélzetére, ahol épp egy mentőcsónakot eresztettek a jeges vízbe, és Maugéval együtt 6-10 ember a fedélzetről a csónakba ugrott. Maugé szólt Rousseau-nak, hogy menjen, de a szakács nem mozdult.
A titkár a csónakból újra felkiáltott: „Ugorjon!" Rousseau kiáltott valamit neki, de Maugé ezt már nem értette, ekkor a csónakot leeresztették a sötét óceánba. Maugé soha többet nem találkozott a séffel: Rousseau nem élte túl a végzetes hajótörést.
Charles Proctor főszakács már akkor a Titanic fedélzetén volt, amikor a gyártási helyről, Belfastból Southamptonba, az indulás helyszínére hajózott az óriás. Korábban az Olympic fedélzetén szolgált, amely szintén a White Star Line hajótársaság tulajdonában volt, csakúgy mint a Titanic. Smith kapitány után a hajó fedélzetén ő volt a legmagasabb fizetett személyzet. Charles Proctor 46 évesen veszett a roncsok közé, testét soha nem azonosították.
A 30 éves Joseph Alexis Bochatay segédszakács, mielőtt a Titanic személyzetéhez csatlakozott volna, szintén az Olympic fedélzetén szolgált. Bochatay az első osztályú konyhán dolgozott, és 1912. április 6-án kezdte meg munkát a Titanicon.
Charles Joughin, a Titanic egyik pékmestere a Titanic előtt szintén az Olympic tengerjárón szolgált. Ő az egyike a legénységnek, aki megmenekült az elsüllyeszthetetlennek hitt hajóról. Amikor a jéghegynek csapódott, Joughin éppen E-fedélzeti kabinjában aludt. Mire felment a csónakokhoz, a víz már elöntötte a fedélzetet.
Ahogy mesélte, aznap este igencsak a brandyspohár fenekére nézett, szerinte ennek köszönheti az életét.
Az alkoholmámor ellenére Joughin kenyereket hordatott a fedélzetre, majd segített a mentőcsónakokba terelni a menekülő embereket, majd kapaszkodó gyanánt székeket dobott az óceánba azoknak, akik beugrottak a vízbe.
A süllyedés előtt a pék a hajó farába menekült, majd amikor a hajó végleg elmerült, a vízbe ugrott, és elért egy felborult mentőcsónakot. Felmászni már nem volt helye, mert a csónak gerincén annyi ember állt, de egy túlélő karjába kapaszkodva két órán keresztül úszott a fagyos vízben, egészen addig, amíg a Kárpátia legénysége ki nem húzta a vízből. Joughin – aki 77 évesen hunyt el –
állította, hogy a sok brandy mentette meg aznap éjjel az életét.