Örülök, hogy végre le tudtam ülni egy kicsit
– kezdi Pohner Ádám a Bocuse d'Or magyar döntője után. 5 óra 35 perc nem kevés, bár a séfek hamar hozzászoknak ennél hosszabb feszített főzésre is. Igaz, akkor a tét a vendég elégedettsége, nem egy világverseny elődöntője. Habár, ha belegondolunk, akkor vannak helyén a dolgok, ha előbbi ugyanolyan fontos, mint utóbbi.
Hogy érzi most magát? Nyilván jó érzés, hogy megnyerte és ünneplik, viszont innentől kezdve egy iszonyú munka jön: heti hét napból hatot végig fog főzni.
Szép dolog részt venni ezen a versenyen. A harmadik helyezettnek vége, a második helyezettnek vége, mi megnyertük, de ránk most még nagyobb teher szakadt, mert nekünk folytatnunk kell a munkát. És egy még erősebb felkészülés kell, mint eddig.
Igazából június itt van már a nyakunkon. A felkészülési idő miatt nem aggódik?
Nem. Azért azt hozzá kell tenni, hogy ilyen hosszú idő a magyar döntő és az európai között még nem volt. Négy éve a stockholmira volt bő másfél, majdnem kettő hónap. Széll Tamáséknak majdnem három, most pedig van négy hónap.
A verseny alatt hogyan érezte magát? Nem stresszelt?
Volt persze egy minimális stressz, de ez nem befolyásolt.
Minden úgy sikerült, ahogy elterveztem, amikor készült az étel, akkor minden a helyén volt.
Csillag Richárddal már majdnem egy éve együtt dolgozunk az étteremben is. A munkában összeszoktunk, és egy nagyon jó kis csapattá kovácsolódtunk össze.
A tányér hogyan állt össze?
Mikor kihirdették a selejtező alapanyagát októberben, akkor elkezdtem szépen beillesztgetni az elemeket, és a selejtező tányért továbbfejlesztettük egy Bocus d'Or képes versenymunkává. Mindkét tányérnál – a húsosnál és a vegetáriánusnál is –
próbáltunk olyan elemeket behozni, ami akár mindenki számára ismerős lehet.
A húsos tányérnál magyaros elemek szerepeltek: borjúpaprikás, tojáskocsonya, káposztasaláta – nyilván nem hétköznapi, hanem egy nagyon kimunkált, kifinomult formában.
El tudja képzelni, hogy ezek az ételösszeállítások felkerül a Kistücsök étlapjára?
Így egyben nem. Elemeiben lehet, de összességében kizárt. Annyira összetett tányér, hogy ezt a hétköznapokban nem lehet kiadni az étteremben, és nem is gazdaságos.
Amikor kihírdették a harmadik, majd a második helyezettet, akkor azt gondolta, megnyerte?
Nem. Mivel nem kóstoltam a többiekét, úgy álltam hozzá, természetesen lehet, hogy van, aki jobb nálam. Nyilván meg akartam nyerni a versenyt, és valahol persze éreztem belül, hogy meglesz, de ez az érzés könnyen félre tud vezetni. Semmiképp nem akarok úgy megnyilvánulni, hogy mindenkinél jobb vagyok, és soha nem is szeretnék egy ilyen mentalitást felvenni.