Nagyot kortyoltunk az élet szívszerelmes zamatából

Pár hete úgy hozta a jó sors és az élet, hogy befutott egy visszautasíthatatlan ajánlat: ugyan fáradjunk már el Mórra, az ún. bormustrára, ahol 26 tételes vakteszten végre megtudhatjuk, hogy mitől jár a hatalmas tisztelet a móri borvidéknek. Mi pedig szusszantunk egy nagyot, s biggyesztett ajakkal, nagy levegőt véve bólintottunk a felvetésre. Bormámorban úszó, laikus gondolatok következnek a figyelemre roppant érdemes móri borról, egyenesen egy részecskegyorsítóra emlékeztető borétteremből.

Mór maga a sváb paradicsom - különösen a pincészetekkel és borászatokkal tarkított rész -, s ezt mi szégyenszemre csak most fedeztük fel. Takaros kis település, amelyre rendezett utcáival, tip-top házikóival, gyönyörű parkjaival és köztereivel bátran büszkék lehetünk. Mindössze 90 kilométerre található a fővárostól (légvonalban csak 60), amely távolság autóval, de még tömegközlekedéssel is kacarászva megjárható.

Mindenképpen írjuk fel a listánkra, ha menekülőre fognánk, kiszakadnánk a budapesti soha véget nem érő körforgásból, és egy picit elmerengenénk valami nem evilági nyugalomban az élet dolgairól.

Nemcsak a környezet, de a bor is segíteni fog ebben.

Jó ideje csak zavartan dörzsölgettük már az izzadt tenyerünket, amikor szóba került Mór és környéke mint borvidék. Hiszen hiába is szédelgünk irreálisan sokat a belvárosi borbárokban, sajnos mégsem tudtuk hosszan és jól csengőn sorolni a neveket. Jó, nyilván Miklós Csabi rögtön beugrott, de aztán megállt a tudomány. Mentségünkre szóljon, hogy tényleg elképesztően konzumer borosok vagyunk (na nem annyira), így nagyon is ránk fért már, hogy ilyen irányú ismereteink is pallérozódjanak. Végre.

A bormustra helyszíne a gyönyörűen felújított pince Forrás: Hankó Viktor - Origo

Összegyűltünk tehát egy kellemesen fagyos hétfő délutánon a Molnár Borház által pazar módon felújított Bormúzeumban azért, hogy a móri borászok között elvegyülve hódoljunk egyik legkedvesebb elfoglaltságunknak: iszogassunk. Na, de nem is akárhogyan: művészi szintre fejlesztettük azt, amit addig bánatos kiscsütörtökökön, szende péntek estéken, álmos vasárnap délutánokon csak könyökölve, flegmán éltünk meg eddig.

A lényeg röviden: összejöttek a móri borászok - nagymenők és hobbisták egyaránt - azért, hogy vakteszteljék egymás borait. Az ötlet és a kezdeményezés annyira kedves és szimpatikus, hogy már ettől könnyek szöktek a szemeinkbe.

Hiszen így elfogulatlanul, mégis kellően körültekintően tudják véleményezni egymás portékáját azért, hogy alapvetően az egész borrégió előremenetelét, fejlődését, erősödését és minőségi szintlépését szolgálják. Egészséges rivalizálás, kedves beszólogatások, csipkelődések nélkül természetesen elképzelhetetlen egy ilyen rendezvény, de ezek mind annyira bájosan eltörpültek a közös szent cél árnyékában, hogy megmaradtak egy gyengébb anonim Facebook-komment erősségében.

Varga Máté vezeti a mustrát Forrás: Hankó Viktor - Origo

Varga Máté, a Varga és Fia Borászattól a "Fia" vette nyakába a moderátor szerepét, aki a Móri Hegyközség elnöke. (Nem összekeverendő a badacsonytomaji Varga Pincészettel.) Szóval a kedves és családias gimnáziumi összejövetelek hangulatára emlékeztető, halk duruzsolástól morajló rendezvényen ő vezette fel a tételeket, a jelenlegi regnáló Móri Borkirálynő, Grósz Marcella pedig töltögette azokat.

26 boron száguldottunk végig: egy kivétellel fehérborokat szürcsölgettünk a poharainkból - a borvidék hírnevéhez méltó módon.

Ezerjókkal robbantunk be az éjszakába, aztán megragadtuk a gyeplőt, és rizlingszilvánikkal, zöldveltelinikkel lassítottunk, hogy aztán maradjon elég lendület a zenitre, rajnai rizlingre, traminire, királylánykára, na meg a végén egy kékfrankos rozéra. Szerintem gátlás nélkül elárulhatom, hogy rutintalan borkóstolóként, a köpőcsészét a lehető legtávolabb tolva magamtól, gyakorlatilag a mezőny első harmadánál be is rúgtam, amelyen később semmit sem segített a szilvapálinka, de ezeket talán majd egy író-olvasó találkozó alkalmával ecsetelném tovább.

Aki viszont szigorúan szakmai szemmel közelít egy ilyen összejövetelre, annak ez maga az aranybánya: évente több alkalommal is tartanak ilyen bormustrát, amelyeken összesen 150 bort kóstolnak végig. Elképesztő információmennyiség ez, amely hihetetlen nagy tudást biztosít az embernek.

Forrás: Hankó Viktor - Origo

Rögtön az elején egy nagyon szép, jól kezelt ezerjóval rajtolunk. A savval persze lehet vitatkozni, de aggodalomra nincs ok, hiszen az érés során valószínűleg majd besimul. Gondolom teljesen magától értetődő, hogy az előbbi két mondatot nem én alkottam, hanem a borászok értékelték így egymás borait. Végig megy a költészet, érkeznek az olyan jelzők, mint érett őszibarack, ami nagyon jó formában van. Csak úgy röpködnek a levegőben a különböző gyümölcsök, illatok, anyagok, textúrák, savak. Én meg csak hallgatok könnyes szemekkel, a gyönyörtől teljesen elalélva. A borászok Tony Montana szigorával méregetik a poharaikban lögybölődő cseppekké olvadt verseket, miközben én szerelmes mámorral tekintek körbe.

Olyan, mintha a bölcsek kövét őrző idősek tanácsa gyűlt volna össze: ezerféle, ezerjó élménnyel, munkával a hátuk mögött, cserzett tenyérrel, hordó fölött ejtett könnyekkel.

Tényleg olyan, mintha egy film peregne: mesebeli emberek, mesebeli szavakkal és gondolatokkal egy mesebeli környezetben bort kóstolgatnak.

Persze amíg én meghatottan bámulom a poharamból reám kacagó egykori napérlelte szőlőt, megy a végeláthatatlan szakértés. Kiderül, hogy az első ma este kóstolt ezerjó Zámolyon készült, október 23-ai a szüret, ez életük első ezerjója, szól a vastaps, zeng a pinceétterem. Nagyon szép bor volt, tényleg. Na, de melyik nem az, kérdezem. A második megkóstolt ezerjó alkotója beavat az elmúlt időszak időjárásának rejtelmeibe: nem tett jót a sok csapadék, nem repedtek fel a bogyóhéjak, majd 12 órán át áztak a héjukon, aztán 2,25-ös hordókba kerültek, hosszú erjedés ment végbe, két hónapon át. Nem nyúltak hozzá, nem kevergették, csak várták a megfelelő pillanatot, almasavbontás nem volt. Úristen, hát nem túlcsordul a szív ezeket hallva? Ezt már én kérdezem.

Forrás: Hankó Viktor - Origo

A lényeg, hogy Mór az ezerjó hazája, isteni dolgok születtek, gyönyörű évek állnak az ilyen borok rajongói előtt. Próbálkoznak ezzel máshol is - hangzott el a teremben. Például az alföldi Frittmann János, de

amikor én kóstoltam, akkor kérdezte, hogy mit szólok. Hát én mondtam neki, hogy próbálkozz mással, János. Erre megsértődött.

Nem baj - teszem hozzá én - őt sem kell félteni.

Rizlingszilváni és zöldveltelini ízek vadlovait nyergeljük már. Geszler Imre nem mond véleményt - meg van fázva - hát majd mond más. De sajnálatára nem jön a kirobbanó gyümölcsösség, nem nyílt ki ez a veltelini. Hallgatom a mantrát, majszolgatom a diós sajtokat. Gyermekké nemesültem, aki hallgatja a mindentudó fölnőtteket. Kishercegivé változott minden.

Megmondom őszintén, hogy itt aztán már folyik össze múlt és jövő, picit oldódik az újságíró fegyelem. Na jó, hullik darabjaira a lélek, feloldódik a figyelem. Szakmai kérdések és szakmai válaszok, egyik hiányolja a savakat, a másik fennakad a mustfokon, a harmadik eltűnődik a mineralitáson. Egyre több az ugratás, egyre több a poén, egészen haveri már a hangulat.

Miklós Csabi felszólal Forrás: Hankó Viktor - Origo

A csínytevések és a kópéskodás közben kiderül, hogy az osztrákok szélhámos fajtaként tekintenek a zöldveltelinire, mert képes nagyon silány minőséget adni, ugyanakkor megfelelő tápanyag-ellátottsággal gyakorlatilag csúcsborokat ad. Igyekeztem végig jegyzetelni a bormustra alatt, de ennél a résznél olyat írtam, hogy

közben fárad a fej, lassul a gondolat, dob az agy.

Ha volt már valaha rutintalan ember borkóstolón, akkor tudja, hogy miről beszélek.

No és aztán érkezik az est meglepetése - legalábbis nekem, mint kezdőnek. Generosa fajtájú bor. Ez egy magyar nemesítésű fehérborszőlő, egészen új fajta. 1951-ben kezdte nemesíteni Bíró Károly, majd 1976 és 1997 között a kecskeméti kutatóintézetben dolgoztak vele. 2004-ben kapta meg a fajtaengedélyt. Bár nekem úgy tűnt, hogy megoszlanak a vélemények a generosával kapcsolatban, átlagfogyasztóként a gyönyörök kertje nyílt meg előttem a generosa nyomán. Azt mondják róla, hogy gyönyörű termése van, könnyű a munkálata, kevés termőszemen hozza azt a minőséget, amit más fajták csak nagyobb lombozattal. Hát a bolondnak is megéri, nem?

Varga Máté szimatol Forrás: Hankó Viktor - Origo

Már a zenitnél járunk - egyes hangok szerint egy tökéletesen elkészített zenitnél, mondjuk úgy a fajta iskolapéldájánál -, amikor felmerül a kérdés, hogy ki is a móri borok célközönsége. "Mindenki, aki szívesen fogyaszt bort" - hangzik a válasz, s ezzel le is fedtük a fél országot. Maradva a témánál, megy egy picit a lamentálás, hogy félszárazra kell-e készíteni a bort?

Tudniillik a fiatalok szája íze kevésbé bírja az összecuppantós száraz ügyeket. A terem túlvégéből némi röhögés oldja a majdnem komollyá jegesedett hangulatot.

Sauvignon blanc borok hullámain tovább evickélve az első állomásunk egy szép illatú bor, amely azonban inkább csak egy technológiai bor. Szépek a savak, de semmi mélyebb gondolat nem ugrik be róla. Nem nekem, a cikk írójának, hanem úgy általában a jelenlévőknek. Bár akad olyan is, aki szerint a sauvignon sokrétű, "van, hogy állok, és kirobban a pohárból az illat, de van, amelyiket az ízvilága, a beltartalma határozza meg. Ennek például nagyon szép csalános ízei vannak". És máris beelőz egy újabb gondolat:

évek óta vitatkozunk erről, de hidd el, hogy nem az az igazi sauvignon illat, ami kiugrik a pohárból.

Én két csuklás között nem teszek igazat, csak kiiszom a poharam. Vaníliás, krémes chardonnay, rózsás, majd tutti-fruttis tramini és királyleányka táncolnak a poharamban karon fogva egymást (utóbbiról több vélemény is születik. Az első: mestermunka. A második: nagyon sz*r.)

Forrás: Hankó Viktor - Origo

A jegyzeteim szerint itt már összeesett teljesen a tudat. Azon gondolkodtam, hogy Krúdy vagy Hamvas az, aki megszállta az asztalokat. Kedves cseverészés, csacsogás, értekezés és szakmázás hangjait hallom, érezhetően emelkedik a hangerő. Én már egy szentélyben éreztem magam, rengeteg jókedvvel. Egy hatalmas család tanulatlan tagjaként ültem az asztalnál, magamba szívva az éteri tudást.

Ha minden szakmában, ha az élet minden területén történne ilyen mustra, az valószínűleg óriásit lendítene az emberiségen. Móron ugyanis a társasági élet költészete zajlott. Félelmetesen jó hangulatban.

Olyan volt, mintha karácsony lenne. Az emberek összekacsintottak, mosolyogtak, egy-egy kedves sztori felszakadt a mosoly szegletéből, mialatt elégedetten, kövéreket cuppannak a mámoros emlékek a szájak csücskében. Munkában, földeken edzett lelkek, ízekben és illatokban finomodott szívek találkoztak.

Ha tehetném, hát én Isten bizony mindenkit elküldenék az életben legalább egyszer egy móri bormustrára.

Azokat főleg, akik nem tudják, hogy mihez kezdjenek az életükkel, hogy mi végre vannak e világon, akik nem találják az útjukat, akik csak kavarognak és keveregnek az élet viharában. Ide küldeném őket, Mórra. Üljenek le a ropogósra dagasztott mosolypogácsák közé, üljenek le a cserzett kezű nők és férfiak közé, akik Adyt és Kosztolányit leiskolázva szórják költeményeiket az ízekről, az illatokról, a gerincekről, a testekről, s talán kicsit az életről. Ha egyre többen ráébrednek arra, hogy a kemény, szívós, izzasztó, s kényelmesnek egyáltalán nem mondható munkával csodákat lehet teremteni egy jó közösségben, akkor majd felkiált a Teremtő! S egyik napról a másikra, ebben az elkényelmesedett kozmopolita társadalomban pszichológusok tömegei kényszerülnek majd arra, hogy igény híján szakmát váltsanak.

De addig is: igyunk bátran móri borokat. Mert ott van bennük az élet rostos zamata...