Jamie Oliver: Minden egyes nap kételkedem magamban

Az a helyzet, hogy ma már annyi különböző csatornán annyi különböző üzenettel bombáznak egy átlag halandót nap mint nap, hogy néha tényleg olyan, mintha egy kusza álomvilágban élnénk. Ebben a kommunikációs forgatagban igazán felemelő, amikor az ember egyszer csak belefut egy őszinte pillanatba. Egyáltalán nem várt módon ilyen őszinte pillanatot, sőt azok sorozatát okozta a világhírű sztárséf, Jamie Oliver, amikor itt járt Budapesten. A közvetlen és rendkívül kedves fickóval a nevével fémjelzett étteremben beszélgettünk, ahol nem mellesleg izgalmas új fogások is megjelentek az étlapon - ez volt látogatása egyik apropója.

Jamie Oliver ugye nemcsak azért izgalmas, mert lényegében világsztár, hanem azért, mert hírnevét nagyon ügyesen használja jó ügyek érdekében. Leegyszerűsítve: szinte harcosan kiáll azért, hogy mindannyian jól étkezzünk ezen a bolygón. 15 éve küzd a közétkeztetés megreformálásáért, vagyis azért, hogy a gyerekek ne rossz minőségű ételeket kapjanak az iskolai menzákon. De ugyanígy következetesen hangsúlyozza a helyi termelők és a minden szempontból tiszta alapanyagok előnyben részesítését. Közben pedig felépített egy milliárdos birodalmat, amelyben majdnem hétezren dolgoznak.

A Zsidai Csoport kötelékében két évvel ezelőtt nyílt meg az első budapesti Jamie Oliver-étterem (amelyet azóta már követett egy pizzéria is a Gozsduban), ami azóta a franchise-birodalom egyik legjobbjává nőtte ki magát. Ami nem kis szó, hiszen a brit sztárszakács és csapata által felállított szigorú és minden apró részletre hangsúlyt fektető sztenderdeket csak nagyon kevés emberi halandó képes konzisztensen tartani. Részben ennek is köszönhető, hogy Zsidaiék is részt vesznek a további terjeszkedés levezénylésében - például a bécsi Jamie-éttermet is a magyarok csinálják.

Jamie Oliver, sztárséf, Iain Lindsay brit nagykövet és Zsidai Roy étteremtulajdonos Fotó: Mudra László - Origo

Ez volt a brit sztárszakács látogatásának egyik oka, a másik pedig az, hogy frissül a Várban lévő étterem étlapja. Megjelent a fogások között a mangalica szűz, amit sült édesköménnyel és olasz sonkával varázsolnak a tányérokra szardellás-fokhagymás olasz mártással, de a superfood-rajongók is felhúzhatják a győzelmi lobogót, ugyanis túrós, grillezett avokádó is az asztalra kerülhet mostantól - céklával, lencsével és gabonával.

Bár a végtelenül szimpatikus fickó sokat és meggyőzően beszélt az egészséges ételekről alkotott koncepciójáról, az elképzeléseiről, az élelmiszerekről, én meg mondom őszintén, hogy végig azt figyeltem hol fog kilógni a lóláb, de - Isten lássa lelkem - nem volt ilyen pillanat. Én elhittem, hogy ez a brit úriember tényleg elhiszi azt, amit mond. Sőt, konkrétan elirigyeltem ezt az önazonosságot.

Árulja el, kérem, hogyan maradhat valaki az állandó figyelem középpontjában ilyen hosszú időn keresztül őszinte?

Azt hiszem, hogy bizonyos értelemben az idő is segít nekem ebben. Pont az eltelt évek bizonyítják azt, hogy ez tényleg én vagyok, és ilyen vagyok. Hadd magyarázzam el, mire gondolok! Sok minden mellett szerzőként is ténykedem, könyveket írok. Tartalmat azonban ma már elsősorban online fogyasztunk, minden a digitális és social médiáról, a kattintásokról és lájkokról szól. Jópofa dolgok ezek is, de a könyvek egészen más műfajt képviselnek. Egy könyv megvásárlása szerintem jóval hangsúlyosabb döntés egy lájknál. Gyakorlatilag leteszed a voksod az adott kiadvány mellett. Ha eladsz 1-2 könyvet Németországban, Angliában meg Magyarországon, az nem egy rossz dolog, na de húsz éven keresztül sokmillió példányt eladni, az már egészen más.

Ilyen tekintetben az idő egyfajta felelősséget is jelent.

Komoly elvárások épülnek az emberrel szemben. Ezek az elvárások és a sorozatos visszajelzések viszont segítenek is. Az emberek ugyanis elmondják, hogy mit gondolnak, és azt is, hogy mire vágynak. Elmondták azt, hogy mitől félnek, miből van már elegük, és azt is hogyan szeretnének étkezni, meg persze azt, hogy milyen recepteket hiányolnak leginkább. Ez rengeteg segítséget jelentett abban, hogy mire figyeljek, mit adjak az embereknek. Mivel hosszú ideje foglalkozom ezzel, az emberi igényekkel, komoly felelősség is kialakult már. Sok-sok éve dolgozom együtt sok emberrel, számtalan együttműködés van a hátam mögött, amelyeket azért alakítottunk ki, hogy ezeket az igényeket kielégítsük, hogy közösen adjunk az embereknek. Nem mondom, hogy nem hibáztam volna közben. Persze, volt ilyen is. Viszont azt tudom mondani, hogyha rengeteg energiát fektetsz az emberi kapcsolataidba, a munkádba, nem hazudsz, keményen dolgozol, akkor az működni fog. Őszinte tudsz maradni, és ez át is jön a személyiségeden és a munkádon is.

"Pont az eltelt évek bizonyítják azt, hogy ez tényleg én vagyok és ilyen vagyok." Fotó: Mudra László - Origo

Ami pedig egyébként nem egy hétköznapi meló...

Persze, az én munkám nagyon fura. De most komolyan! Nem sok ember csinálja ezt, és nem sokan élik úgy az életüket, ahogyan én. Az egyik pillanatban Anglia egyik legelmaradottabb részén vagyok egy szegény családnál - ami elég gyakran megesik -, azért mert borzasztóan fontosnak tartom, hogy ezekben a régiókban is megfelelő minőségű ételekhez juthassanak az emberek. Aztán a következő pillanatban már a miniszterelnökkel beszélgetünk arról, hogyan lehetne tudatos és helyes táplálkozásra nevelni a fiatalokat az iskolákban.

Ez pedig azért is fontos kérdés, mert a mai napig hazugsággal etetjük a gyerekeinket, és kifejezetten rossz élelmiszerekkel tömjük őket.

És ez még mindig nem minden, ami kitölti a mindennapjaimat. Szóval, valóban elég fura munkám és életem van.

Az elmúlt években a neve, Jamie Oliver, egy branddé vált.

Nagyjából 10 évvel ezelőtt, valóban.

Hogyan tudja megkülönböztetni magát a márkanévtől?

Kicsit kényelmetlenül érzem magam a "brand" szó használatától. Talán 2-3 éve volt először, amikor valaki ott ült velem szemben, és tulajdonképpen rólam beszélt, de mégis bizniszről volt szó, meg egy márkanévről. Nagyon hülyén éreztem magam. (Nevet.) Nem volt bennem ilyen szándék, nem pörögtem azon, hogy márkává váljon a nevem, de végül így alakult.

Vannak azok a celebek, akik állandóan mindenre rátetetik az idióta nevüket. Ezt sosem bírtam. Hát végül én is egy lettem közülük.

Mondjuk azért van, amikor kifejezetten tud segíteni az, hogy ismertté vált a nevem. Egy francia cég például kihozott olyan konyhai termékcsaládot, amelyre rákerült, hogy Jamie Oliver. Ők valószínűleg soha nem tudtak volna rozsdamentes cuccokat eladni, ha nem ütik rá mindenre a nevem. Ennek is már 16 éve. Az otthoni termékcsaládok után séfeknek szánt professzionális eszközökkel is meg tudtak így jelenni a piacon. Hozzáteszem, hogy a tervezésben is részt vettem, szóval nem csak a nevemet adtam ehhez. Olyannyira belemerültem, hogy szakkönyveket bújtam, tanultam, rengeteg mindennek utánanéztem.

"Nem pörögtem azon, hogy márkává váljon a nevem, de végül így alakult." Fotó: Mudra László - Origo

Erről az jut eszembe, hogyha jól tudom, akkor annak idején nem ön volt az iskola éltanulója...

Pont ezt akartam mondani! Mindezt úgy csináltam, hogy tényleg nem én voltam a legjobb diák a suliban. Olyan speciális osztályba jártam, ahová azok a gyerekek kerültek, akiknek fogalmuk sincs semmiről. Vicces, hogy aztán felnőttként könyvek millióit adtam el. Pedig utáltam írni, elegem volt a suliból, gyűlöltem az oktatási rendszert. Nagyon rossz tapasztalataim voltak. Az iskolában rosszul éreztem magam, de hétvégente őrülten szerettem főzni otthon. Imádtam! Aztán vicces, hogy ez hová fajult. Azt nem is mondtam, hogy ráadásul még diszlexiás is vagyok! A könyveimet is ezért úgy írom, hogy felmondom diktafonra. Minden sort lediktálok szépen: első fejezet - a hal, és így tovább. Aztán valaki leírja nekem.

Oké, most már tényleg elhiszem, hogy ön egy őszinte fickó!

És tudja, hogy mi kell még az őszinteséghez? Rengeteg bukás! Nyilván ez most nem egy forradalmi gondolat. Ha valaki beírja a Google-be, akkor millió okosságot fog találni ezzel kapcsolatban, illetve rengeteg sztorit. A fele talán nem is igaz. A lényeg viszont az, hogy magam is megtapasztaltam azt, hogy a nagy ötletek és a nagy sikerek legalább felét jó nagy bukások előzték meg.

Nem mondanám, hogy a legkönnyebb úton jártam eddig. Keményen dolgoztam, és nagyon sokszor hibáztam, vagy éppen elbuktam közben. Nem jött össze mindig minden.

A bukásaid segítenek abban, hogy őszinte maradhass. Persze nehéz úgy, hogy olyan időket élünk, amikor az emberek félnek a bukástól.

"Gyerekkoromban utáltam írni, aztán felnőttként könyvek millióit adtam el." Fotó: Mudra László - Origo

Hát persze, hogy félnek, hiszen gondoljunk csak bele: egyetlen életünk van, nyilván nem szeretnénk, hogy azt a rövid életet csupa kudarc tarkítsa.

Pedig az egész csak azon múlik, hogyan éljük meg a bukásokat. Szerintem borzasztó fontosak! Segítenek formálni a gondolkodásunkat, illetve azt, hogyan nézzünk szembe a további kihívásokkal, vagy ugyanazokkal a hibákkal újra.

Ha nincsenek hibáid és kudarcaid, akkor felmerül a kérdés, hogy elég keményen dolgoztál-e.

Őszintén így gondolom. Ha arra kíváncsi, hogy mire vagyok a legbüszkébb, akkor azok az időszakok jutnak eszembe, amelyek a komfortzónámon kívül értek, amikor talán úgy éreztem, hogy boldogtalan is vagyok. Túl sokan félnek attól, hogy összepiszkolják a kezüket, pedig hát az erőfeszítések ezzel járnak. Ne csak beszéljünk az életünkről, éljük is, és ne csak beszéljünk a munkáról, hanem csináljuk is!

Azért nyugtasson meg, hogy időnként önt is gyötrik kétségek, vagy elfárad...

Ha arra gondol, hogy felmerülnek-e bennem azok a kérdések, hogy jó vagyok-e eléggé, nem toltam-e túl valamit, biztos, hogy jó irányba haladok-e, akkor azt kell mondanom, hogy minden egyes áldott nap. Mindig. Például érdekes, ijesztő, csodálatos és kihívást jelentő helyzet az, amikor valami nagyszabású tervről egyeztetünk - mondjuk az egészségüggyel vagy a szociális hálóval kapcsolatban. Egyre több ilyen helyzet adódik, amikor egyes tudományágak legkiválóbb képviselői és szakemberei gyűlnek össze, rám néznek, és várják a választ. Olyankor tényleg úgy érzem magam, mint egy hülyegyerek a sarki kocsmából. Tényleg jól tudok bánni az emberekkel, keményen is dolgozom, képes vagyok összekötni különböző embereket és érdekeket, szerintem ebben elég jó vagyok, de amikor ott állok ezekkel a tényleg elképesztően okos emberekkel, akik mind odafordulnak hozzám azzal a kérdéssel, hogy "na, Jamie, hogyan is fogjuk ezt megcsinálni?", hát az elég ijesztő. Ugyanakkor már 43 éves vagyok, sok helyzetet megéltem, nem szoktam már annyira megijedni.

"Minden egyes nap felmerül, hogy jó vagyok-e" Fotó: Mudra László - Origo

Nemrég visszamentem az egyetemre is mesterképzésre, hogy jobban átlássam és megértsem azokat a szakterületeket, amelyek a munkámhoz kapcsolódnak. Nehezen is lehetne egészséggel, egészséges táplálkozással foglalkozni úgy, hogy nincs meg a professzionális szaktudás hozzá. Nem könnyű egyébként újra visszaülni az iskolapadba. Pláne egy olyan sűrű életmód mellett, mint amit én is folytatok. És itt egyúttal válaszolok a kérdés másik felére is, amely szerint fáradt vagyok-e néha. Igen. Nagyon is. Ráadásul 5 gyermekem van. Szerencsés vagyok, hogy csodálatos és zseniális emberekkel dolgozhatok, akikre felnézek, és akik nélkül mindez nem menne.

Amikor valaki az irodámba jön, és megkérdezi, hogy mit csinál ez a sok ember, akkor csak azt mondom, hogy mindent, amiben nem vagyok jó. Ilyenkor szétnézek magam körül, és rájövök, hogy Istenem, milyen sok mindenben nem vagyok jó!