Nyugati világunk olyannyira felkapott, mégis megosztó étele, a szusi története meglehetősen régre nyúlik vissza, bár kezdetleges formája azért igencsak távol áll mai verziótól. A szusi kifejezés először ősi kínai forrásokban merül fel, körülbelül az időszámításunk előtti 2. századhoz köthető. Régen szó szerint azt jelentette, hogy „savanyú ízű" – ebben az értelemben ezt a szót ma már nem használják. Eleinte tartósítási eljárásként használták a módszert, amely szerint a halat rizs közé helyezték,
az erjedésnek induló rizságy pedig lehetővé tette, hogy a hal hosszú ideig ehető maradjon.
Fontos azonban tudni, hogy ekkor a rizst valóban csak a hal „ágyának" használták, a hal tálalásakor eltávolították, nem fogyasztották el azt. A technológia egész Kína-szerte elterjedtté vált, majd a 17. századra érte el a tengeri étkeknek mindig is hódoló Japánt is. Nem is kellett több a japánoknak, fel is turbózták egyből az alapkoncepciót, és az eddig csak eszközként, erjesztőként használt rizst is el kezdték fogyasztani a hallal együtt.
Az Edoból (mai Tokyo) származó Matsumoto Yoshiciichi ráadásul még ezt a koncepciót is továbbfejlesztette: rizsecetet kezdett használni a szusihoz, így az ételt azonnal el lehetett fogyasztani, míg azelőtt hónapokig kellett várni az erjedésre. Ez a változat namanarezushi néven vált ismertté.
A 19. század elején aztán jött a nagy csavar: a változás egy bizonyos Hanaya Yohei nevű japán fiatalember személyében, aki teljesen megreformálta a szusikészítést, mind külsejében, mind tartalmában változtatott rajta. Ő ugyanis a hal rizsbe burkolása helyett a halat egy hosszúkás, téglalap alakúra formált rizshalmaz tetejére tette,
ezzel pedig megszületett az, ami ma nigiri szusinak hívunk, és máig népszerű formája az ételnek.
Akkoriban a szusit még utcai standoknál árusították, és útközbeni, gyors harapnivalónak számított, mondhatni, a modern street food elődjének is tekinthetjük, és mint olyan, korában is hamar óriási népszerűségre tett szert. A szusiőrület így Edo (Tokió akkori neve) városából kiindulva, rövid időn belül egész Japánt meghódította. Egy 1923-as földrengés miatt sokan elvesztették otthonukat és vállalkozásukat, emiatt elvándoroltak a városból, a vándorok pedig a szusi hagyományát is vitték magukkal.
A második világháború után a szusistandokat bezárták, a szusizás pedig zárt terekbe, higiénikusabb körülmények közé vonult, így street foodból éttermi és otthoni étekké vált.
A nyugati gasztrokultúra hamar felkapta a számára kuriózumnak számító, egzotikus és ízletes fogást, különösen azért, mivel addigra már valóban kifejlett kultúrával és hagyománnyal rendelkezett.
A Japánban felnövő szusikultúra terjedése és világhódító útja során más-más hatásokat is felvett, és ennek következményeként folyamatosan változott, nőtt és színesedett. A nyugati hatások számos olyan új szusifajták létrejöttét eredményezték, amelyek már a nyugati éttermek séfjeinek kreativitását dicsérik. A szusi egy autentikusan keleti étel, 1800 éves történelemmel, mégis képes volt a globális térhódításra, és a kreációknak manapság már tényleg csak a fantázia szabhat határt.
Sokszor a szusitól való idegenkedést a nyers haltól való irtózás váltja ki, holott ezen kívül számos más töltelékkel is el lehet készíteni: a rizzsel bélelt algalapokra kerülhet omlett, avokádó, tofu, de akár retek vagy sárgarépa is – tényleg csak a fantáziánkon múlik.
A következő oldalon mi most egy vegán, állati eredetű összetevőktől mentes, gyors, egyszerű, és könnyen beszerezhető alapanyagokból készülő változatot mutatunk.