A 2003-ban indult Call of Duty-sorozat sok FPS-hez hasonlóan a II. világháborúban kezdte a „karrierjét”, majd az első három rész után, a Modern Warfare című epizóddal megérkeztünk a jelenbe. Ezt követően lövöldözhettünk a hidegháború idején és Vietnamban is, majd a 2014-es Advanced Warfare és a tavalyi Black Ops III már a nem túl távoli jövőbe repítette a játékosokat.
A menetrendszerűen érkező idei epizód még ennél is továbbmegy, több száz évre távolodunk el napjainktól, és a Földön játszódó megannyi fegyveres konfliktust követően most
az egész Naprendszerünket felforgató háborút harcolhatunk végig.
Az egyjátékos kampány ezúttal is a Call of Duty-kra jellemző nagy ívű, nem egyszer hatásvadász történettel várja a játékosokat, viszont a jól bevált elemek mellé a fejlesztő Infinity Ward igyekezett némi újdonságot is csempészni az aktuális epizódba.
A jövőben a Földön egység uralkodik, ennek hála meghódítottuk a Naprendszert, viszont ez még nem jelenti a béke korszakát, hiszen az anyabolygótól távol egy marsi központú militáns szervezet igyekszik magához ragadni a hatalmat, és a céljuk eléréséhez nem riadnak vissza semmitől –
például a játék elején rögtön megtámadják a Földet.
A játék főhőse, Nick Reyes ekkor válik a sztori központi figurájává, hiszen a váratlan agressziót követően kinevezik a Retribution csatahajó kapitányává, és innentől a mi feladatunk lesz, hogy megakadályozzuk, hogy a Salen Kotch admirális (Kit Harrington, Havas Jon a Trónok harcá-ból) vezette Settlement Defense Front átvegye az uralmat a Naprendszer felett.
A hollywoodi nagyágyúkat lepipáló jelenetekkel megtűzdelt történet során eljutunk a Holdra, a Jupiter mellett keringő Európára, tiszteletünket tesszük a Titánon és a Plútó szomszédságában, nem maradhat ki a Föld és a Mars sem, sőt egyszer még a Naphoz is vészesen közel kerülünk.
A játék alapja persze a lövöldözés, mindenféle futurisztikus flintákkal, viszont a fejlesztők azzal tették kifejezetten változatossá az irdatlan sebességgel vágtázó sztorit, hogy rengeteget harcolhatunk súlytalanságban, sokszor a jéghideg űrben, aszteroidák között manőverezve, ráadásul a missziók során nemcsak egyszerű katonák állják utunkat, hanem irdatlan méretű robotokon és egész droidseregeken kell átverekednünk magunkat.
A szimpla golyóeregetést hasznos extrákkal (hackelés, irányítható droidok, pajzs, drón, különleges gránátok) egészíthetjük ki, és amikor már épp megunnánk a hagyományos akciózást, akkor rendre be kell pattannunk a Jackal névre hallgató űrvadászunk pilótafülkéjébe, hogy ellenséges gépeknek pörköljünk oda, és mindenféle monstrumokat robbantsunk apró darabokra.
A Call of Duty-sorozatot sokszor éri kritika, hogy a történeten 4-5 óra alatt át lehet szaladni, és nincs ez másképp most sem, ugyanakkor a fő küldetések mellett ezúttal kilenc opcionális feladat (öt űrcsata és négy beszivárgós/kommandós akció) várja, hogy megoldjuk őket, és ezek teljesítésével
a kampány játékideje akár nyolc órára is kitolható.
Ez ugyan még mindig nem eget verően sok, viszont nem szabad elfeledkezni a végigjátszások után megnyíló extra nehézségi fokozatokról (Specialist, YOLO) sem, amelyek tényleg izzasztó kihívásokkal (és újabb órákkal) ajándékozzák meg a játékosokat.
A bázisként funkcionáló óriási csatahajónk részben bejárható és interaktív, a küldetések előtt beállíthatjuk, hogy milyen felszereléssel kívánunk hadba vonulni (még a Jackal arzenálja is variálható), ráadásul a fegyvereinkre mindenféle extrákat gyűjthetünk, és a bevetések előtt kedvünkre módosíthatjuk őket.
Kifejezetten pozitív, hogy a történetnek a szimpla szórakoztatáson és a hősiesség szajkózásán túl van üzenete és hangulata, a főhősünk mellett felbukkanó karakterek pedig nemcsak töltelékfigurák, hanem kedvelhető, jól megírt szereplők (bedigitalizált színészek profi tálalásában), akiknek a jelenléte (és elvesztése) sokat hozzátesz ahhoz, hogy bele tudjuk élni magunkat az amúgy fordulatos, helyenként egész megrázó sztoriba.
Szintén nem elhanyagolható apróság, hogy a küldetéseket összekötő átvezető jelenetek szintén a jól megkomponált akciófilmeket idézik, és külön öröm, hogy ezek a videók a hazai Digic Pictures profizmusát dicsérik. Bár a stáblistát végigülni nem kifejezetten szórakoztató program,
ezúttal érdemes kivételt tenni, hiszen az alkotók felsorolása rengeteg honfitársunk nevét rejti.
Sokak hátán feláll a szőr, ha a Battlefield- és Call of Duty-sorozat egymáshoz van mérve, de az azonos műfaj és a hasonló felépítés miatt az összehasonlítás elkerülhetetlen. Az idei „versenyben” az a helyzet állt elő, hogy amíg a friss CoD egyjátékos módja élmény szempontjából köröket ver a Battlefield I oktatómód ízű kampányára, addig a multiplayer tekintetében a DICE munkája sikerült jobban – és akkor a Titanfall 2-ről még nem is beszéltünk.
Az Infinite Warfare többjátékos módjának legnagyobb rákfenéje, hogy nagyon keveset változott a tavalyi Black Ops III multijához képest,
a valódi újdonságokat tényleg nagyítóval kell keresni.
Hiába kapunk eltérő felszereléssel rendelkező, más-más játékstílust igénylő szerepköröket (Warfighter, Merc, FTL, Stryker, Phantom, Synaptic), és hiába a futurisztikus környezet (amiből viszont pont a súlytalanság és az űrharc hiányzik, érthetetlen módon), a frissesség nagyon hiányzik a multiból, még úgy is, hogy nyilvánvaló, hogy ebben a műfajban, ilyen rövid idő alatt nem lehet csodákat tenni.
Tartalomban persze nincs hiány, több száz fegyver várja, hogy feloldjuk őket, alapból csak három szerepkör érhető el, a többit „ki kell érdemelni”, csakúgy, mint az egyes kasztokhoz tartozó spéci extrákat, amik segítségével sokkal eredményesebbek lehetünk a csatatéren.
Arról nem is beszélve, hogy most is visszatér a kooperatív játékmenetre kihegyezett Zombies mód, ahol a futurisztikus miliőtől jelentősen eltérő, kissé agyament környezetben kell irtani az amúgy sokszor tényleg komoly kihívást jelentő zombihordákat.
Ugyanakkor a David Hasselhoffot is felvonultató élőhalottas móka csak egy „extra”, sokak számára a CoD lényege továbbra is a hagyományos multi. Kérdéses viszont, hogy a nem túl sok és meglehetősen hullámzó minőséget képviselő pályafelhozatal és az unalomig ismert játékmódok (ez alól a drónvadászos Defender jelent kivételt) képesek-e arra ösztökélni a játékosokat, hogy több száz órát öljenek a harcba, illetve a mindenféle cuccok és előnyök megnyitásába.
A fejlesztők ráadásul elkövették azt a hibát, hogy PC-n kettészakították a játékostábort: a Windows 10-es Store-ban ugyan olcsóbb volt a játék, mint a Steamen, viszont a két digitális áruház vásárlói hiába játszanak ugyanazon a platformon, sosem csatázhatnak egymás ellen, ugyanis a két verzió között nincs átjárás, ugyanúgy, ahogy az xboxosok sem tudnak közösködni a PlayStation-tulajdonosokkal.
Ha pedig már szóba jöttek a konzolok, érdemes kitérni arra is, hogy az Infinite Warfare az egyik első olyan játék, ami mindenben igyekszik kielégíteni a playstationösök igényeit. A játék mellé jár egy extra repülős pálya a VR-tulajdonosoknak, illetve az új CoD már kihasználja a napokban megjelent PS4 Próban rejlő lehetőségeket is.
Ha rendelkezünk erre alkalmas 4K-s tévével, akkor a kampány 1800p-s felbontásban is játszható 60 FPS-t megközelítő értékekkel, a multi pedig az alap PS4 900p-s felbontásához képest full HD-ben játszható, méghozzá stabil 60 képkocka/másodperces képfrissítéssel.
Extrák tekintetében egyébként idén tényleg igyekezett a játékot kiadó Activision, és nem csak a PlayStation terén. Ha valaki a Legacy, a Digital Deluxe vagy Legacy Pro változatra fizetett be, az megkapta a 2007-es Call of Duty 4: Modern Warfare kifejezetten jól sikerült feljavított verzióját is, ami
nemcsak a kampányt tartalmazza, de a mára legendássá vált játék multiplayer részét is.
Az utóbbi részlet főleg azért érdekes, mert nem lennénk meglepődve, ha az CoD4: MW Remastered többjátékos részét többen nyüstölnék, mint az Infinite Warfare hasonló szekcióját.
A Call of Duty: Infinite Warfare 2016. november 4-én jelent meg PC-re, Xbox One-ra és PlayStation 4-re, tesztünket pedig a Sony konzolján játszott verzió alapján készítettük.