A derítés
Mint már említettük, a legszebb fények fátyolfelhős időben világítják meg témánkat. Ilyenkor nincsenek éles árnyékok. Ezt a fénytípust szórt fénynek hívjuk. Hasonlóan szórt fény érkezik egy szobába az ablakokon keresztül (feltéve, ha nem süt be a nap), és a műtermi vakukkal is ilyet reprodukálnak, amikor a jellegzetes, fehér fotóernyőkbe villantanak. Amikor süt a nap, éles árnyékok keletkeznek. Hasonlóan bántó, éles szélű árnyék keletkezik, amikor egy reflektorral világítunk meg valamit. Ezek az éles fények általában nem túl alkalmasak a fotózáshoz, hacsak nem kezdünk valamit a fotókon részlettelen foltként jelentkező árnyékokkal. A dolgon úgy segítünk, hogy egy fehér vagy más világos színű matt vagy fényes lappal a fényforrás fényét "rátükrözzük" az árnyékos területekre, azaz derítjük azt. Az árnyékok hatása ilyenkor megmarad, a fényképezőgépünk mégis "belelát" a sötétebb területeken megbúvó részletekbe.
Ne tévesszen meg minket, hogy felvételkor mi látjuk ezeket a részleteket. A CCD-nek és a filmnek sokkal kisebb az árnyalatterjedelme, mint amit szemünk érzékel. Ezért van az, hogy napos időben, irányított fény esetén szinte kötelező deríteni, hacsak a fény nem a fotós háta mögül süt. Ilyenkor természetszerűleg a fényképezendő témán nem, vagy csak kismértékben keletkeznek árnyékok. A dolgok anyagszerűségét, egy arc plaszticitását sokkal jobban tudjuk érzékeltetni, ha a fény oldalról érkezik, és az árnyékokat az ellenkező irányból derítjük. Derítésnek megfelel bármilyen nagyméretű fehér lap, karton, selyem, hungarocell tábla, alufóliával bevont felület. Ez utóbbival főleg erős napsütésben szoktak dolgozni, de ezzel vigyázni kell, mert közelről könnyen "túlderíthetjük" a témát. Ha szórt fénynél dolgozunk, a szabadban ritkán szoktunk deríteni. Más a helyzet egy szobában, az ablakon bejövő szórt oldalfénynél. Itt természetszerűleg szükség van a sötét árnyékok derítésére.
A hátunk mögül jövő fényről (lapos világítás) és az oldalfényről már ejtettünk szót. A legnehezebb dolgunk akkor van, amikor a nap a fényképezendő téma, illetve a modellünk mögül süt. Ez az úgynevezett ellenfény. Az ilyen jellegű erős napfénynél több problémával is szembe kell néznünk. Az egyik ,hogy állandóan küzdenünk kell az objektívünkbe sütő napfénnyel. Ez ellen legjobban úgy tudunk védekezni, ha mi magunk árnyékos helyre állunk, vagy valaki egy árnyékoló tárggyal (pl. esernyővel) megvédi a frontlencsét a közvetlen fénysugaraktól. A másik gond, hogy ilyen helyzetben a legnehezebb témánkat deríteni. Szinte csak fényes derítőlap (pl. a már említett alufóliával bevont felület) jöhet szóba, vagy a kereskedelemben kapható összehajtható derítőlap, amelynek egyik felülete fényes. És persze valakinek ezt is tartania kell, ráadásul a fényképezőgéptől távolabb, a téma illetve modell közelében. Ha egyedül vagyunk, akkor célszerű ilyenkor inkább vakus derítést alkalmazni.
Derítés vakuval
A legtöbb digitális kompaktgépen megtaláljuk az automata vakus derítés lehetőségét. A kamera automatikusan annyi fényt enged a közeli témára, hogy a hátulról (vagy oldalról) érkező fények által létrehozott árnyékokat felderítse. A vaku használatánál, így a vakus derítésnél az egyik legfontosabb tudnivaló, hogy a kibocsátott fény intenzitása a távolság függvényében négyzetes arányban csökken. (Sokszor szoktam mosolyogni azokon a jeleneteken, amikor nemzetközi focimeccsen, egy-egy gólhelyzetben "villog az egész lelátó". Vagy az egyébként rendkívül szimpatikus japán turisták este a pesti oldalról a budai Várat fényképezik kis kompaktjukkal - természetesen vakuval, kézből. A fény ezekben az esetekben nem tudja megvilágítani témánkat.) Tehát fontos tudnunk, hogy ezek a kis vakuk általában három-négy méterig hatásosak. Viszont ha nagyon közelről, egy-másfél méterről villantunk velük, előfordul, hogy túlderítik a témát. Az sem szerencsés, ha vakus derítéskor a modell mögött túl közel valamilyen világos felület, például fal van. Ilyenkor a vaku zavaró árnyékot vet.