Interjú: egy magyar fotós New Yorkból

Hapák Péter fotográfus itthon táncfotóival és portréival lett ismert, négy éve pedig az Egyesült Államokba költözött. Tarr Hajni installációjából közösen készítették el az Instant Nyáj című alkotást, melyet idén a Ludwig Múzeum mutatott be. A kezdetekről, sikereiről, terveiről kérdeztük.

Furcsa érzés így beszélgetni, hogy te az óceán túlpartján vagy. Mióta dolgozol New Yorkban?
- 2003-ban kezdtem a Santa Barbarában levő Brooks Institute of Photography mesterkurzusát, majd 2005-ben költöztem New Yorkba. A múlt évtől kezdtem el dolgozni.

Úgy hallottam, családod igaz fotós-dinasztia.
- Igen, én vagyok a negyedik generáció képviselője, déd- és nagyapám portréfotózással foglalkozott, édesapám pedig épület-, és műtárgy felvételeket készít.

Igaz, hogy dédapádnak is volt már 1903-ban New Yorkban műterme?
- Saját tulajdonban lévő műterme nem volt, viszont műtermi portréfotózással foglalkozott.

Mindenesetre már gyermekkorodban beléd ivódott a fotózás. Gondolom nagy nyomás is nehezedett rád, hogy folytasd a hagyományt. Te mégis inkább az angol szakot választottad.
- A családom részéről egyáltalán nem volt követelmény, hogy folytassam a fényképész szakmát, hagytak, hogy azzal foglalkozzam, ami igazán érdekel. Az egyetem után találkoztam Chris Nash brit táncfotóssal, és az ő ösztönzésére kezdtem el fényképezni.

Milyen volt a vele való találkozás?
- Inspiratív! Egy teljesen új vizuális ízlést mutatott.

A fotók megtekintéséhez kattintson a képre

Először rád is a táncosokról készült fotóid miatt figyeltek fel, egy nemzetközi pályázatot is nyertél velük.
- Igen, a MU Színház táncosait kezdtem el fényképezni, plusz a JUMP magazinnak lettem az egyik fotósa, így rengeteg lehetőségem volt a fényképezésre. 2000-ben es 2002-ben nyertem nemzetközi táncfotó pályázatot.

A kortárs mozdulatművészet alapvetően dinamikus, szuggesztív, te mégis inkább egy látszólag idegen, műtermi környezetben szeretsz fotózni. Miért?
- Csak a saját látásmódom szerinti tudok képet készíteni valakiről, és mivel én műtermi körülmények között 'nőttem fel', így leginkább ebben a közegben gondolkozom.

A modelled volt már gyakorlatilag az összes kortárs magyar táncos, Frenák Pálon és Goda Gáboron keresztül Kovács Gerzson Péterig és Horváth Csabáig. Ők hogyan viszonyulnak egy ilyen helyzethez?
- Egy fotó készítése mindig a közös munkán és bizalmon alapszik. Fontos, hogy nyitottak legyenek a 'kapuk', mert csak akkor tudok megmutatni valami sajátos jellemvonást az alanyról. Általában mindenki érdemben közreműködik és magukénak érzik a feladatot.

Hasonlóan működött ez akkor is, amikor Tarr Hajnallal készítettetek fotósorozatot az Instant Flock (Instant nyáj) című munkához?
- Igen. Hajnival már volt közös munkánk a Flock előtt, és van köztünk egy folyamatos ötletcsere. Ezekből általában megszületnek a képek, vagy továbbgondoljuk az ötleteket és majd valamikor megvalósítjuk azokat.

A fotók megtekintéséhez kattintson a képre

Ennek a munkának hatalmas sikere volt, szerepelt az Essl-díjasok kiállításán a Ludwig Múzeumban, végül az Irokéz gyűjtemény vásárolta meg. Ha jól értem, a jövőben több ilyen konceptuális jellegű alkotást szeretnél létrehozni. Mondhatjuk, hogy e felé tolódott az érdeklődésed, vagy továbbra is elsősorban az emberi test, az arcok izgatnak?
- Nem szoktam skatulyázni az érdeklődési körömet, amiről eszembe jut valami vagy akár egy kis mértékben is inspirál, azt megpróbálom vizuális jellé alakítani. Én is kíváncsian várom, hogy mi lesz a következő téma.

A kereskedelmi céllal készülő fotósorozatoknál is megkapod ezt a szabadságot? Mennyire próbálják meg befolyásolni az alkotási folyamatot az amerikai megrendelők?
- Az alkalmazott fotográfiában egy másik énemet kell előhúznom. Kevés szabadságot kapok, ugyanis már egy előre kitalált képet kell elkészíteni. Viszont az előkészületeknél van beleszólási lehetőségem abba, hogy milyen médiumot használjak a kért kép elkészítéséhez. De néha vannak kivételek, és akkor teljes szabadságom van, ilyenkor lehet kísérletezni, ami számomra a legizgalmasabb.

És szerinted kint többször adódik ilyen kivétel, mint Magyarországon? Vagy ez inkább a személyes hatásodon múlik?
- Azok a fényképészek, akik már intézményszerűvé nőtték ki magukat, már nem sok beleszólást kapnak a megrendelőtől, mert egy sajátos képi világot 'birtokolnak', így általában ezt a képi formát hozzak a munkájukban. Nekem otthon is elég sok alkalmam volt arra, hogy kísérletezzek és minél több mindent kipróbáljak.

A fotók megtekintéséhez kattintson a képre

Tehát az, hogy itthon már ismert fotós voltál, a kinti életben is segített, így nem kellett mindent újrakezdeni?
- Mindent újra kellett kezdeni! New Yorkban is a kapcsolatokon múlnak a munkák, és az ismerkedéshez idő, türelem és pénz kell.

Ha újra kezdhetnéd, akkor is kimennél?
- Igen, New York a vizuális kultúra központja, rengeteg impulzus ér naponta és egy folyamatos tanulási helyzetben érzem magam.

2000-ben a Fotóművészetnek adott interjúban azt mondtad, hogy nem szívesen használod a digitális technikát. Változott azóta a véleményed?
- Még mindig jobban preferálom a filmet a digitálissal szemben, viszont elengedhetetlen a használata.

Ha mégis digitális technikát használsz egy feladathoz, annak elsősorban időbeli és anyagi okai vannak?
- Inkább időbeli okok miatt használom. A megrendelők azonnal látni akarják a végeredményt és nem akarnak plusz időt tölteni a kidolgozással.

A fotók megtekintéséhez kattintson a képre

Eddig mire vagy a legbüszkébb?
- A Gergye Krisztiánnal készített vízalatti sorozatomra. Ez egy folyamatban levő projekt, ami az anyaméhben levő embrió kialakulását imitálja.

Ősszel lesz húsz éves a MU Színház. Neked is lesz kiállításod ezekből a képekből?
- Lehet, meg nem tudok semmi biztosat.

Egyébként tervezed, hogy a jövőben visszaköltözöl Magyarországra?
- Szoktam haza járni, New Yorkban csak 'átutazóban' vagyok.