Teszt: repülőfotós kamera óriási zoommal

A szappantartóhoz hasonlatos digitális kamerák világától elszakadni vágyók nagy dilemmája: bridge vagy tükörreflexes fényképezőgép legyen a következő lépcső? A nagy átfogású objektívekkel szerelt szuperzoom bridge kamerák látszólag egyszerű megoldást kínálnak.  De vajon az objektív paraméterei mellett jutott elég figyelem a képminőségnek is? Az Olympus hússzoros zoomos, világbajnok gépét, az SP-570 UZ-t kimondottan óriási nagyítást igénylő helyzetben teszteltük: a kecskeméti repülőnapon fotózott vele szerzőnk.

Kezdjük ott, hogy mit is takar a bridge kifejezés: a neve alapján hidat, amely régebben a profi tükörreflexes és a családi kompakt gépek közti senkiföldjét jelentette, átkötést a két világ közt. A fényképezőgépek az elmúlt pár évben hihetetlen fejlődésen mentek át, a régen helytálló kategóriák összemosódtak, egymásba olvadtak. Pár éve még egyszerű volt a képlet: családi nyaralásra kompakt kisgép, amatőr fotósnak fix objektíves, testesebb bridge, profinak, munkához cserélhető objektíves tükörreflexes - ez utóbbi a legnagyobb és a legnehezebb. Ez ma már egyáltalán nem állja meg a helyét, hiszen az elmúlt hetekben tesztelt tükörreflexes kitek árban alig-alig haladják meg például az SP-570 árát. Azonban alulról is szűkül a kör: az egyre több funkciót kínáló kompaktok is támadnak. A különlegesebb, külalakban, gyújtótávolságban vagy strapabírásban a mezőnyből kiemelkedő kis gépek is a százezres lélektani határt ostromolják, vagy lépik is át.

Bridge-et vagy tükörreflexest?

Nagyon leegyszerűsítve a kompakt gépek, legyenek bármilyen extrával felvértezve, mégis leginkább a családi eseményeken, nyaralásokon kapnak főszerepet. Azoknak, akik kissé komolyabban akarnak a fényképezéssel foglalkozni, nem akarnak folyamatosan az automatikára hagyatkozni, marad a kérdés: bridge vagy tükörreflexes. Egy-két évvel ezelőtt a bridge gépek legnagyobb gondja a gyújtótávolság volt. A fix objektívek átfogása nem szállhatott versenybe a tükörreflexesekhez kínált választékkal. A szuperzoom kategória megjelenése, a 15x, 18x és jelen esetben 20x-os teleállás és a nagylátószög gyors váltása, objektívcsere nélküli, gyors zoomolás, erős makró vonzó alternatívává teszi a bridge-kamerákat az igényes amatőrfotósok szemében.

Az Olympus SP-570-est kegyetlen próbának tettük alá: a kecskéméti repülőnap ideális terepnek tűnt a kis gép képességeinek leméréséhez.

Az Olympus SP-570-es wide és tele állásban (tesztfotóink)

Hihetetlen teleobjektív

Az Olympus mellé egy 200 mm-es teleobjektívvel felvértezett (a szorzótényező miatt 300 mm) tükörreflexes került társnak avagy ellenfélnek. A két gépet felváltva használta két tesztelőnk, hogy a csupa fém és üveg nagyvasat és a műanyag, kézreálló kis kamerát kellőképpen össze tudjuk hasonlítani. A terep és a fényviszonyok lehetővé tették, hogy minden oldalról megismerjük a gépet. Szűrt fény, sűrű felhő, eső és szikrázó napsütés váltotta egymást, azaz ideális terep volt a teszteléshez. (Hogy ne csak kék ég legyen a képeken, egy vadasparki sétán is készültek tesztfelvételek.)

A kategória és maga a gép egyetlen paraméterrel jellemezhető leginkább, és ez az objektív teleállása. A 20x-os zoom kisfilmes nyelvre fordítva 520 mm, ami egy tükörreflexesnek is becsületére válna. Ez leírva is jól néz ki, kipróbálva pedig lélegzetelállító. Az objektíven található gumigyűrűt elforgatva - sajnos csak némi hezitálás után - de nekilódul az objektív, és hosszan kinyúlva a gép síkjából, csak megy és megy. Egészen messzire megy, olyannyira hogy bár egyes repülőgépeket nem igazán, de 6-8 gépes alakzatokat teljes képként meg tudtam komponálni.

Sajnos, a komponálás csak egy dolog, az élesség kérdése pedig egy másik. Ezzel már akadtak problémái az Olympusnak.Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a homogén kék ég és a gyorsan mozgó gépek a tükörreflexes gépet is megtornáztatták. A manuális élességállítást jól kitalálták, hiszen azt akár a zoomot vezérlő gyűrűre is ki lehet osztani. Végül a zoom maradt elöl, és a felső tárcsára került az élesség. Ez jó, de kényelmetlen megoldás, mert mindkettőt egyszerre nem lehet tekerni.

Itt nézheti meg tesztképeinket

Az exponálás gyorsaságára végül is nem lehet panasz, hiszen a gép másodpercenként több mint 13 kockát is képes elkészíteni. Sajnos, ez nem érhető el teljes méretben: az egyébként 10 megapixelből alig valamivel több, mint három marad. Bár mindenhol hangoztatom, hogy a megapixel-mánia teljesen felesleges, itt felül kell bírálnom magam: ennél a gépnél a három megapixel igenis kevés (részletek később). A sorozatfelvételre kapcsolva a méret automatikusan átvált, és ez az önkényeskedés jellemző a gép egészre. Több beállítással egyidejűleg nem lehet a teljes felbontást elérni, de ez nem nyilvánvaló. A képtárba feltöltött képeket nyersen, vágatlanul, a lehető legnagyobb felbontásban, automata módban szoktam elkészíteni és sztenderd JPG formátumban elmenteni. Így a fénymérés, szemcsézettség, zajcsökkentés és minden egyéb paraméter a gép valós képességeit tükrözi. Szégyenszemre otthon vettem csak észre, hogy komplett sorozatok készültek el egy megabájt alatti méretben.

Áldozat: a képminőség

Ekkora tele és nagylátszög (26-520 mm), ráadásul egy centis közelponttal kecsegtető makró nem zsúfolható büntetlenül egy ilyen kis helyre, fel kellett áldozni valamit a világelső bridge-zoom egyébként megérdemelt címéért. Az áldozat pedig mi is lehetne más, mint a KÉPMINŐSÉG. Így, nagybetűvel. Alapigazság a tükörreflexesek világában is, hogy a legjobb objektív a fix objektív. A változtatható gyújtótávolság már kompromisszumot jelent. Persze, ez a kompromisszum kicsit más egy fix 2.8-as fényerejű, milliós objektívnél és más egy amatőr felhasználásra szánt kamera esetében. Az Olympus minden igyekezete ellenére a lehetetlent nem sikerült megvalósítania: az objektív tele és zoom állásban is komoly kihívásokkal küzd. Az elkerülhetetlen torzításokon kívül elsősorban az én ízlésemnek már túl lágy képet, és a kontrasztos vonalak mentén fellépő hibákat (kromatikus aberráció) említeném elsősorban. A képek általánosan lágyak, nem elég részletgazdagok. Mintha a túl lágy képet ügyetlenül próbálná meg valaki utólag élesíteni. A két végérték közt azonban nem szabad lehúzni a 26-520 mm-es objektívet, hiszen korrektül végzi a dolgát. A képszélek sötétedése és a torzítás nem zavaró. Tűéles képekre nem szabad számítani, azonban összességében meglepően jó volt az életlen képek aránya. A legtöbb hibát az automata élességállítás vétette, bemozdult képpel alig találkoztam a válogatás során. A dupla képstabilizátor jól láthatóan, intenzíven végzi a dolgát. Kell is dolgoznia, hiszen a teljesen kitolt telét nehéz lenne szabadkézzel megtartani. A képérzékelő mozgatásán kívül a gép az érzékenységet is változtatja szükség szerint.

Állatkertben jól jön az óriási zoom (többi tesztképünk)

Zaj van dögivel

Ami viszont csak ront az összképen, az a képminőség, vagy inkább csak szimplán: a zaj. Minden zajcsökkentési próbálkozás dacára az SP-570 elég rosszul teljesít ezen a fronton. Az egyébként fontos pozitívumként értékelhető raw-mentési lehetőség megmutatja, hogy 400 ASA (ISO) értéknél már komoly zaj jelentkezik. A gépben jpg-formátumban elmentett képek a legalacsonyabb érzékenységi fokozatban is hajlamosak szemcsésedni a sötét részeken. A dinamikatűrés az utólagos árnyék-kompenzáció ellenére sem kimagasló, szűrt, felhős fénynél is előfordultak kiégett részek.

Full extrás, bőrüléssel

A kompakt gépeknél megszokott többé-kevésbé hasznos extra funkciókban az SP-570 sem szenved hiányt. A képek átméretezhetőek, vághatóak, utólag naptárt és üdvözlőkártyát lehet belőlük készíteni, az arcokat mókásan meg lehet torzítani és még sok mindent lehet, de sajnos csak 2 megapixeles méretben lehet elmenteni a remekműveket. A néha hasznosnak bizonyuló arcfelismerő funkció mellett egy érdekes opció került a gépbe: az elkészített nyers RAW képekből korlátozott beállítási lehetőséggel ugyan, de JPG-képet menthető. Ez akkor lehet hasznos, ha a kevés tárhely miatt szabadulni kell a nagyméretű nyers fájloktól. Nyugodtabb körülmények közt kvázi kidolgozva a képeket, helyet lehet felszabadítani. A gép nagyon hasznos, tükörreflexes gépeknél megszokott opciókat is kínál: vakukorrekció, expósorozat, rekesz és idő-előválasztásos mód, külső vakuk (akár madzagnélküli) vezérlése is elérhető.

A gépváz kisméretű, de jó fogású, mérete ellenére jól kezelhető. A felső vezérlő és beállítótárcsa számomra kissé kényelmetlen volt, de ez kézméret-függő. A hátsó kijelző jól látható, de sajnos fix, nem kihajtható. Az "átnézeti kereső", amely már természetesen már digitális kijelzőt takar, viszont egyenesen embertpróbáló - bár a dioptriakorrekció megléte dicséretre érdemes. Ez egyébként nem az Olympus sara: ekkora méretben élvezhető képet nyújtó kijelzőt nem láttam még. Piros pont jár a ceruzaelemes működésért, és egy nagy fekete az xD-kártyáért. Az Olympus (és a Sony az ő MemoryStick-mániájával) nem veszi figyelembe, hogy minden rendes háztartásban megtalálható legalább egy SD-kártya, érdemes lenne támogatni a rivális formátumot.

Valamit valamiért?

Most akkor jó gép az Olympus SP-570? Bár nem vágom rá határozottan az igent, végül mégiscsak elismerem: minden hibája ellenére szerethető masina. Ha a tényleg nagyon nagy átfogásért cserébe megéri lemondani a tűéles, kontrasztos képekről, akkor igen. Ha elfogadható szoftveresen túlélesített, de mégis lágy hatású, kissé szemcsés kép, de cserébe fontos a hatékony stabilizálás, a korrekt fénymérés, akkor igen. Ha elmegy az időnként lassú reagálás, a digitális zoomgyűrű lustasága, cserébe fontos a gyors sorozat, akkor is. Eldönteni nem tudom a kedves olvasó helyett, annyit azonban megsúgok: a következő repülőnapon otthon hagyom a nagy vasat.

Bere Mario