A rohamosan terjedő ember nélküli repülőgépeket is emberek irányítják. Ők mondják meg, hova repüljön a gép, hova nézzen a kamera, hova induljon irányított bomba vagy rakéta. Gyakran a fel- és leszállást is hús-vér pilóta végzi, az irányítórendszer botkormányának és műszereinek segítségével. A gépek kiszolgálása, javítása, üzemanyaggal való feltöltése, felfegyverzése is emberi közreműködést igényel.
Műholdas adatátvitel segítségével a drónokat tetszőleges távolságból lehet irányítani a Föld bármely részén. Az amerikai légierő Afganisztán felett repülő MQ-9 Reaper nevű, felfegyverzett drónjait például a nevadai Creech Légibázison elhelyezett földi irányítóállomásról vezérlik.
Ez a drónok egyik legnagyobb előnye: a pilóta, a fegyveroperátor, a felderítő rendszereket, szenzorokat, kamerákat kezelő technikus biztonságban, kényelmesen dolgozhat, ráadásul a sokszor akár 12 órás repülési feladatok miatt váltott műszakokban. Mivel nincs élő pilóta a fedélzeten, szükségtelenek a létfenntartásért, egészségért felelős rendszerek, amelyek a vadászgépek tömegének jelentős részét teszik ki.
Nincs fülke, nincsenek műszerek, nincs súlyos katapultülés. Ez a gép saját tömegét is csökkenti, növelve a hatótávolságot és az elérhető maximális repülési magasságot. A gépek kialakítása is egyszerűbb, hiszen a pilótafülke hiányában jóval áramvonalasabb, kisebb légellenállású géptörzs alakítható ki.
A drónok hasznos terhét sokszor elektrooptikai felderítőrendszerek, azaz különböző (nappali, maradékfény-erősítéses, infravörös vagy ezeket egyaránt alkalmazó) kamerák jelentik. A kamerák mozgathatóak, általában a géptörzs alatt, egy forgatható gömbben helyezkednek el (gyakran modulként, amely a feladatnak megfelelően cserélhető).
Vannak oldalra néző, nagy felbontású radarral felszerelt drónok is, amelyek rossz idő esetén, a felhőktől nem zavartatva tudják fürkészni a földfelszínt. A nagy hullámhosszú radarokkal a növényzet vagy bizonyos mélységig a földfelszín alá is be lehet tekinteni. Ez utóbbi képesség igen hasznos, ha a hadműveleti területen elásott, álcázott aknákat keresnek.
A kamerák, radarok képét látják a földi irányító központban dolgozó katonák, szakértők. Gyakran egyszerre többen is figyelik a kapott képet. A fejük felett repülő drón kameraképéhez gyakran a földön harcoló lövészalakulatok is hozzáférnek, Afganisztánban például a Rover-terminálon keresztül. A strapabíró, ütés-, por- és vízálló laptopra hasonlító terminálon nem csupán a felderítőgépek kameraképeit látja az előretolt repülésirányító vagy a lövészkatona, de könnyen és gyorsan megjelölhetők vele a leküzdendő célpontok is.
A drónok jelentős része ma már alkalmas lézeres célmegjelölésre is: a gép fedélzetéről egy apró lézernyaláb mutatja meg az irányított bombának, rakétának vagy éppen akár több tíz kilométerről kilőtt irányított tüzérségi lőszernek, hogy hova kell becsapódni. A módszer előnye, hogy igen pontos, minimális járulékos kárt okozó tüzérségi vagy közeli légitámogatási képességet tesz lehetővé – ez lakott települések esetében lehet létfontosságú, mivel jelentősen csökkenti a potenciális civil áldozatok számát.
A távolról irányított felderítőgépek azonban nem sebezhetetlenek. A legnagyobb ellenség a pilóta okozta emberi hiba (ez főleg a fel- és leszállásoknál jelentkezik), illetve az időjárás. A gépek eltérő módon, de érzékenyek a szárnyak vagy a géptörzs jegesedésére, a viharos széllökésekre.
Értelemszerűen gépvesztéssel jár a hajtóműleállás, de az is, ha az ellenség átveszi a repülőgép irányítását. Dokumentáltan ez történt 2011-ben Irán felett: az amerikai RQ-170 Sentinel nevű, lopakodó, sugárhajtású felderítő repülőgépet december elején az iráni hadsereg épségben földre kényszerítette. Az iráni televízióban májusban mutatták be az RQ-170 iráni másolatát, ám ez az amerikaiak szerint csupán egy repülésre képtelen makett volt.
A drónok igazi szülőhazájának Izrael számít. Az állandósult háborús feszültséggócban lévő ország korlátozott létszámú haderővel, pilótával rendelkezik. Az 1973-as, Izrael számára komoly pilótaveszteséget okozó háború után jelentek meg az első, kifejezetten felderítésre szánt, kamerával vagy radarral és adatátviteli rendszerrel felszerelt, távolról irányított felderítőgépek. A technológiák miniatürizálódásával egyre kisebbé váló gépek tesztelésére kiváló terepet nyújtottak a folyamatos megfigyelés alatt álló megszállt területek: nem véletlen, hogy a kicsi, de fejlett hadiiparral rendelkező ország valóságos drónnagyhatalommá küzdötte fel magát.
Mára azonban szinte mindenki fejleszt és gyárt távolról irányított felderítő és támadó repülőgépeket: a kínaiak szinte milliméteres pontossággal másolják az amerikaiak drónjait (vélhetően ipari kémek segítik őket), de az oroszok is komoly fejlesztésekkel rukkoltak elő.
A kínálat alján a mikro- és kisméretű repülőgépek állnak. Ezek gyakran kézből indítható merev- vagy aprócska forgószárnyas, kis hatótávolságú és repülési idejű, jellemzően elektromos motorral működő eszközök. Hasznos terhelhetőségük is kicsi, jellemzően egy kilogrammnál kevesebb, általában egy vagy két kamerát hordozhatnak. A különleges alakulatok előszeretettel használnak ilyen mikrodrónokat feladataik végrehajtásánál, a kiszemelt célpont felderítésére, megfigyelésére.
A Magyar Honvédségnél hadrendben álló, afganisztáni veteránnak számító Elbit Skylark 1 LE is a kisméretű drónok közé tartozó, ismert és jól bevált rendszer. A 7,5 kilogrammos felderítőgép hasznos terhelése 1,1 kilogramm, maximális hatótávolsága a terepviszonyoktól függően 20–40 kilométer között változhat. Az elektromos hajtóművel rendelkező gép legfeljebb három órát maradhat a levegőben. Indítása egy földbe levert rúdhoz kötött gumikötél segítségével történik. A leszállásnál az előre meghatározott pont felett a Skylark a törzse aljából kiengedett kisméretű légzsákra esik le.
A következő méret már az alacsony repülési magasságú, nagyobb hatótávolságú repülőgépeké. A gépek lehetnek elektromotoros vagy kisebb méretű robbanómotoros meghajtásúak. Hasznos terhelésük a maximális repülési magassággal együtt nő: a számos ország hadseregében rendszeresített Boeing Insitu ScanEagle repülési magassága elérheti a 6 kilométert, és akár 20 órán keresztül is a levegőben képes maradni.
Az amerikai MQ-1 Predatorok, a Gáza fölött komoly szerepet betöltő IAI Heron-család tagjai vagy az európai EADS Talarion már a közepes méretű, nagy hatótávolságú kategóriába esnek. Itt már nem csupán a kamerák vagy az oldalra néző radarrendszerek tekinthetők megszokottnak, hanem a rájuk szerelt rakéták, bombák is. Egy kísérleti Predator szárnyai alól már 2001-ben is ki lehetett lőni egy Hellfire I-es irányított levegő-föld rakétát. A két szárny alatti fegyvertartóval felszerelt MQ-1B meghajtásáról egy 115 lóerős, turbofeltöltéses Rotax robbanómotor gondoskodik. A közel 110 kilométeres hatótávolságú, 7600 méter tengerszint feletti magasságra is felkapaszkodni képes gép 24 órán keresztül maradhat a levegőben. Az MQ-1-esből fejlesztették tovább a jóval nagyobb teljesítményű és méretű MQ-9 Reapert. A kínai Reaper-változat Wing Loong vagy Pterodactyl néven ismeretes. Egymás mellé téve a kínai és az amerikai drón fényképét, nehéz tagadni a másolást.
A nagy hatótávolságú, nagy magasságban repülő drónok családjának emblematikus tagja az RQ-4 Global Hawk és a haditengerészeti MQ-4C Triton. Itt már igazi „nagyvasakról” beszélünk: sugárhajtómű, közel 15 tonnás maximális felszállótömeg, 40 méteres szárnyfesztávolság. A Global Hawkok egyhuzamban akár 14 ezer kilométert is repülhetnek, 18 kilométeres magasságban. A gépek fedélzetét a felderítőrendszerek mellett Raytheon AN/ALR-89 elektronikai önvédelmi rendszerrel és ALE-50 vontatott rakétacsalival is fel lehet szerelni a feladattól és az érintendő légterek veszélyességétől függően.
Külön kategóriát jelentenek a már eleve nehezen észlelhető támadó repülőgépnek fejlesztett drónok. A csúcsot ebben a pillanatban vélhetően a repülőgép-hordozón is üzemeltethető Northrop Grumman X-47B jelenti. Ez a repülőgép egyelőre csak kísérleti repüléseket hajtott végre hajófedélzetről, de már ez is technológiai és repülési történelmet jelent. A nehezen észlelhető ("lopakodó") kialakítású, csupaszárny repülőgép a géptörzsön belül hordozhatja majd a fegyverzetét. A haditengerészeti eredet árulkodó jele a szárnyak felhajtható külső része, ez a gép helyigényét csökkenti a hangárban. A típus a tervek szerint 2019 végére állhat majd hadrendbe, de addig még sok fejlesztés vár rá.
Trautmann Balázs a Magyar Honvéd és a Honvédelem.hu munkatársa.