Magyar győztes a Sony globális fotóversenyén

A World Photography Organisation a Sony támogatásával idén már 11. alkalommal rendezte meg a World Photography Awards nevű díjátadót. A nagyon rangos globális versenyen ezúttal egy magyar győztesnek is örülhettünk, aki Afganisztánban fotózta a világ legdurvább és legbrutálisabb sportját.

A World Photography Organisation egy globális fényképverseny, mely (a szokásokkal ellentétben) nem rendelkezik belépési küszöbbel, még nevezési díj sincsen. Van viszont egy rakás különböző, jellemzően évről-évre változó kategória és téma, amik alapján az önmagukat tehetségesnek érző fotósok dolgozhatnak, majd megmérkőzhetnek egymással.

Nem csoda, hogy az esemény idén is rekordot döntött: több mint 320 ezer fénykép érkezett be, közel 200 országból és régióból.

Arról elképzelésünk sincsen, hogy ennyi fotón miként rágja át magát a zsűri, de a szervezők elmondása szerint az egész teljesen anonim módon működik, így elméletileg nincs rá esély, hogy valaki pusztán a már bejáratott neve miatt előnyben részesüljön. És habár az esemény neve alapján arra következtethetnénk, de még az sem volt feltétel, hogy a leadott művek Sony fényképezővel készüljenek, habár a japán vállalat nyilván azért szponzorálja már jó ideje ezt az egészet, hogy felhívja mindenki figyelmét az utóbbi években hatalmas duzzadt, most már az amatőrtől a profi szintig abszolút minden igényt kielégítő fényképezőgép-felhozatalára.

A díjátadó ceremóniát ezúttal is Londonba szervezte a World Photography Organisation, ahol több hazai médium képviselője is eltölthetett két éjszakát. A három napig teljesen felhőtlen, 30 fokos nappali hőmérsékletével és tűző napsütésével mindenkit alaposan meglepő brit fővárosba nem véletlenül mehettünk ennyien:

ezúttal ugyanis egy magyar győztest is ünnepelhettünk.

Gárdi Balázs nevét vélhetően keveseknek kell bemutatni: a 2000-es években a Népszabadságnál dolgozó, a világot bejáró, majd végül az Egyesült Államokban nősülő és letelepedő úriembert a mai napig Magyarország legjobb fotoriporterei között tartják számon.

A magyar győztes, Gárdi Balázs. Forrás: Veol

Afganisztánból, szeretettel

Gárdi először azért járt fotóriporterként Afganisztánban, hogy a szeptember 11-i terrortámadást követő háborús eseményeket fotózza. Ekkor határozta el, hogy ide aztán később rendszeresen szeretne visszajárni, és ezzel szeretne a továbbiakban foglalkozni. "Afganisztán nagyon érdekes. Tudni kell róla, hogy nem igazán egy ország. Csak azért létezik, mert az angolok húztak egy vonalat, és azt mondták, hogy mostantól ez egy ország. Én pedig minél jobban meg akartam ismerni az ottani kultúrát és az embereket" - kezdte beszámolóját. Ez pedig nagyon rímel arra, amit már korábban is, Magyarországon csinált: amikor hazai sporteseményeket fotózott:

mindig inkább az emberre, a teljesítmény kiemelésére és a mögöttes dolgokra igyekezett koncentrálni, nem csak általánosan magára a sportra.

Mivel rengeteg időt töltött Afganisztánban, a kultúra és a sport pedig természetesen mindig is érdekelte, hamar rátalált egy olyan sportágra, amit garantáltan sehol máshol nem látni a világban. Ez a buzkashi, és Gárdi Balázs szerint ez a legdurvább, legbrutálisabb sport, amit valaha látott. "Ez egy alapvetően türkmének által űzött sport, leginkább a tadzsikok és üzbégek játsszák, többnyire az északi régióban, meg esetleg Kabulban egy kicsit. Habár Afganisztán nemzeti sportjának szokták nevezni, valójában ezt bizonyos emberek játsszák bizonyos helyeken."

Már a buzkashi alapvetése is eléggé megdöbbentő. Adott egy nagy, poros "pálya", ahova egy körbe bedobnak egy lefejezett állatot, jellemzően kecskét vagy bárányt. Ezután több tíz lovas mindenki-mindenki ellen alapon egymásnak esik azzal a céllal, hogy az állat tetemét felvegyék, vagy ha a másik már felvette, akkor elvegyék tőle. Ezután le kell hagyni a többieket, meg kell kerülni egy zászlót, majd az állatot visszadobni abba a körbe, ahonnan felvette.

Ennél nem láttam még brutálisabb sportot, fizikálisan.

És ez nem csak az emberekre vonatkozik, sőt, főleg lovakra. "Egyrészt ütéseket is kapnak, másrészt pedig ezeket a lovakat nem éppen úgy irányítják, ahogy mondjuk egy olimpiai sportban ezt megszoktuk. Ez egy nagyon véres és nagyon agresszív sport nyugati szemmel nézve, azonban nagyon technikai is. Minden sportban megvannak azok a nüanszok, amik miatt valaki bajnok lehet, és ezek itt is érvényesek. A legjobb versenyző például sosem megy le az állatért, hanem mindig elveszi valaki mástól."

A siker egy jelentős része a lovakon múlik. Mivel alapvetően egy szegény országról beszélünk, a játékosok lovai ritkán a sajátjaik. Mint ahogy minden sportban, itt is akadnak szponzorok (leginkább hadurak), olyan pénzemberek, akik élvezik ennek az egésznek a látványát, és a kiemelkedő játékosok alá kiemelkedő lovakat adnak, melyek értéke akár elérheti a 200 ezer dollárt is.

"Lehetsz bármilyen jó játékos, ha nincs megfelelő lovad. Olyan ez mint a Formula 1: bármilyen jó pilóta is vagy, ha nincs alattad jó autó, valószínűleg sosem fogsz nyerni".

Egy ilyen eseményen persze nincs a fotósoknak külön kijelölt hely, annyira lesz jó a kép, amennyire a fényképész akár a saját testi épségét kockáztatva közel mer menni az eseményekhez. Balázs ezt úgy fogalmazta meg, hogy Afganisztánra jellemzően itt sincsenek igazán szabályok, és persze magát a "mérkőzést" sem közvetítik, ezt leginkább csak a helyi nézőközönség élvezheti. "Mindig meg kell érteni, hogy az adott mérkőzés hogyan működik, ez körülbelül egy óra. Ezt követően tudtam csak azt mondani, hogy bemegyek fotózni, és nem fognak átgázolni rajtam."

Technológia a művészet szolgálatában

Gárdi végig hangsúlyozta, hogy szeret témákat másképpen megfogni és láttatni, mint azt mások teszik, és ehhez a technológiát is úgy választja ki. Afganisztánban sokáig fényképezett például 35mm-es filmmes géppel, majd elkezdett használni egy Leica M6-ost, egész egyszerűen azért, mert az volt a legcsendesebb, ami mondjuk egy háborús övezetben nem éppen hátrány.

Ezután váltott, és nagyon sokat fényképezett egy japánban gyártott, Widelux márkájú, teljesen mechanikus panorámagéppel, de némileg meglepő módon egy nagyobb anyagot összehozott az iPhone 4-gyel is, amikor a telefon megjelent (elmondása szerint maga a fényképezője nagyon jó volt, csak aztán a szoftver elrontotta a képet). Aztán jött egy még meglepőbb váltás:

A legújabb kamerám azonban egy 100 megapixeles Phase One. Ezt a kamerát arra tervezték, hogy stúdióban divat- vagy reklámmunkákat fényképezzenek.

"Maga a kamera egy borzasztó rossz konstrukciójú, rosszul megépített borzadály, aminek a hátára egy elképesztően jó minőségű szenzort tettek. Ami egyébként a Sony gyárt. Ezt a kamerát nekem be kellett borkulnom szigszalaggal, hogy ne essen szét és a por ne menjen bele." - fejti ki, hozzátéve, hogy a logikus megoldás az lett volna, hogy valamilyen nagyon gyorsan sok képet lövő kamerát választ, azonban ő mégis egy olyan gép mellett tette le a voksát, amivel csak egyet-egyet lehet a megfelelő pillanatban.

Az objektívet viszont már igyekszik a körülményeknek megfelelően kiválasztani, alkalmazkodva a tényhez, hogy Afganisztánban olyan finomságú homok van mindenhol, mintha az ember lisztben járkálna. "Igyekszem olyan objektívet választani, amiben nincs mozgó alkatrész, amiben semmi mozog, ha fókuszálsz. Ha olyat használtam, amiben volt mozgó alkatrész, az nekem ott egy hónap alatt tönkrement".

Érdekes módon az iPhone 4 volt első olyan fényképezője, amibe semmi nem tudott behatolni. "De ami igazán tetszett az iPhone 4-ben, hogy lehetőséget adott arra, hogy egy teljesen máshogy kinéző képet alkossak, mert a kamerája teljesen újszerű volt."

A technikai eszközök nekem arra szolgálnak, hogy elérjek bizonyos hatásokat, amiket fotósként érzékeltetni akarok. És ehhez nincs köze az, úgymond, minőségnek.

Ha szeretne még több érdekes techhírt olvasni, akkor kövesse az Origo Techbázis Facebook-oldalát, kattintson ide!