Maradnak a megcsonkított filmek

Sokakat bosszant, hogy a filmek végén a kereskedelmi tévék azonnal harsány reklámmal, dübörgő ajánlóval jönnek, levágva a stáblistát. Miért is van ez?

A tévés filmnézés sokban eltér a mozis élménytől, megvannak az érvek mind az egyik, mind a másik mellett - erről órákat lehetne beszélni. A filmet félóránként-húszpercenként megszakító reklámblokkokhoz már-már hozzászokott a kereskedelmi tévék 1997-es indulása óta kissé megedződött közönség, de az internetes fórumokon is gyakran és sokan mérgelődnek, mert a tévében vetített filmek legvégét szemrebbenés nélkül, rendre lenyisszantják a csatornák. Ha két órát már leadtak - akkor az a két perc már tényleg mit számít? Nem várhat annyit az intelligens mosópor és a makacs folt örök küzdelme vagy a csillogó, megfizethetetlen csodajárgány?

Egy film, ha igazán jó darab, hatással van a nézőjére. Hogy a hatás milyen hamar múlik el, az attól is függ, hogy van-e idő, hogy lecsengjen a finálé: ahogy a mozikban is a komolyabb tartalommal bíró alkotások után sokan még ücsörögnek egy kicsit a félhomályban, mozdulatlanul, a kabátjuk után matató társak mellett, elgondolkodva nézik a vásznon lassan csorgó betűket. Talán nem is olvassák a szövegeket, csak emésztik a film végét, az üzenetet - ha van ilyesmi. Tévé előtt is sokan még morfondíroznának, hogy mennyire volt hiteles a finálé, választ kaptak-e a film során felmerülő kérdésekre - mások pedig pusztán meg szeretnék tudni, hogy ki volt az a csinos mellékszereplő, aki buja virágáruslányt alakított, ki volt a goromba, borostás sofőr, vagy ki szerezte a zenét, ki volt a látványos horrornál a sminkmester. Ezekre a kérdésekre a kereskedelmi tévékből nemigen kap választ, marad a www.imdb.com, vagy más, hasonló jellegű adatbázisok.

A választ pedig sejtettük, de azért megkérdeztük az illetékeseket, a tévék programigazgatóit. Arról van szó, hogy - hiába vannak igényesebb nézők, akik az első perctől az utolsó pillanatig látni akarják az alkotást, és úgy vélik, hogy a stáblista, a levezető zene is a film része - a túlnyomó többség a film végénél menten a távirányító után nyúl, olyan mohón kap utána, mintha úszó deszkába kapaszkodna egy viharos tengeren. A szakemberek - és az AGB Nielsen mérései - szerint a legtöbb tévéző menten elkapcsol, és nem marad azért, hogy két percig kicsiny betűket lásson lassan vánszorogni a sötét képernyőn - az elkapcsoló pedig jó eséllyel rátalál máshol egy sorozatra, filmre, és nekiáll nézni, akár a közepétől is. Szintén bizonyított, hogy a legtöbb magyar tévézőt nem nagyon izgatja, ha lemaradt az első húsz-negyven percről, megpróbál bekapcsolódni: majd rájön idővel, hogy a kockás inges bajszos az autós ficsúr bátyja, és talán kiderül a végére, hogy miért is indult az egész csetepaté, jó két órával korábban.

A filmek végét tehát azért nyisszantják le határtalan nyugalommal és mindenféle szívfájdalom nélkül a kereskedelmi tévék, hogy a nézőnek kevesebb ideje legyen arra, hogy elcsábuljon. Ha jön a zajos reklámblokk, a tévézőnek épp ideje van kiosonni a konyhába egy sörért, meglátogatni a mosdót vagy puszit adni az alvó gyerek kobakjára. Ha még 2-3 percig csak stáblista menne, lágy, andalító zenével, az további tízezreket késztetne tévés hűtlenségre, hiszen ezt még követné a megszokott/megtűrt reklámblokk és ajánlók sora.

A kegyetlenül, brutálisan levágott filmvég akkor tud fájni igazán a tévézőnek, ha tényleg elgondolkodtató, okos darabot nézett végig az azt megelőző két órában, és szüksége is lenne arra a két percre, hogy finom melódiákat hallva helyre tegye a dolgokat magában. A kereskedelmi tévék azonban nagy tömegeknek vesznek filmeket, és lássuk be, egy Jackie Chan-film, a Rejtélyes gyilkosság 14. vagy egy alacsony költségvetésű, ócska horror után azért olyan sokat nem kell elmélkedni.

Kalmár Csaba