Viszont a játékosok ábrázolása és cselekedetei érdekes módon csak ráerősítettek ezekre a sztereotípiákra, hiszen tudvalevő, hogy az eddigi Survivor-ökben szívesen szavazták ki az afroamerikaiakat vagy az ázsiaiakat az első körben - hogy, hogy nem, ezúttal is a feketék csapata szavazhatott ki maguk közül valakit, és nyilván az sem lepett meg senkit, hogy a logikát is igénylő "védettség játékot" hatalmas fölénnyel nyerték meg az ázsiaiak. Mindenesetre, ha már rassz alapján nem lehetett ítélkezni, akkor maradt a lustaság, a testalkat - minek köszönhetően az első két rész folyamán a húszak elbúcsúztak a két legkövérebb, általában valóban sokat fetrengő és nem dolgozó játékostól, akik éppenséggel mindketten zenészek voltak (jazz és metál).
Jegyezzük meg, hogy a második kiszavazás elég sunyi módon zajlott, hiszen a spanyolajkúak szándékosan vesztették el a védettségért folytatott versenyt, hogy megszabadulhassanak henyélő társuktól - persze a karma jelen volt, és a következő adásban a szereplők újraosztásánál ennek köszönhetően kevesebben maradtak. Nem is csoda, hogy a harmadik adásban ismét egy latin versenyző távozhatott.
Az egy rasszba sorolás nem feltétlenül tette homogénné a törzseket, hanem még inkább kiemelte az egy rasszba tartozók közti különbségeket, és inkább más tengely mentén "bomlottak meg" a törzsek, hiszen a küszöbön álló kiszavazások fényében kivitelezhetetlen, hogy az ötök egymással összeborulva várják, hogy ki kire szavaz. Az afroamerikaiak alakították ki a legszorosabb köteléket, melyet azonban az első adás végén rögtön meg is kellett bontaniuk. Érdekes módon azonnal nemek szerint oszlott meg a társaság, hiszen a nőknek kimondatlanul is, de elegük lett a férfiak parancsolgatásából és éltek számbeli fölényükkel. Velük ellentétben a latinajkúak között szinte minimális volt a kohézió, mindenki a saját játékát játszotta, a saját bőrét mentette és, mint már volt róla szó, egy szándékosan elveszített védettségjáték után ki is szavazták gyorsan a sokat lustálkodó zenészt a csapatból.
Lényeg, hogy az érdekesnek induló szociológiai kísérletről kiderült, hogy csak duma volt, a sztereotípiák érzete nem tűnt el a nézőkből, sőt talán inkább csak jobban erősödött, és ezzel a négyes felosztással azt is sikerült elérni, amit az eddigi Survivor-évadok során még soha. Még mindig nincs olyan játékos, akit nagyon utálni lehetne, még mindig nincs főgonosz (akire pedig nagy szükség lenne, ha olyan műsort terveznek a készítők, amelyről beszélni lehet, ami megosztja az embereket) és ugyancsak nincs olyan játékos, aki igazán kiemelkedne, különösen rokonszenves lehetne.