Vetélkedők 2008-ban: mit nekünk tudás?

Mire van szüksége a nézőnek, ha egyszer estefelé egy vetélkedő figyelésére adja a fejét? Arra, hogy lexikális tudást tömködjön a fejébe egy művelt, olvasott játékmester, hogy operák áriáinak a nevét vagy az agy hátsó fertályában örökre elbúvó évszámokkal traktálják, vagy pedig arra, hogy felhőtlen, könnyed szórakozással kikapcsolja agyát? A válasz egyértelmű.

Érdekes módon a véglet véglete is hatalmas sikerrel fut a hazai tévékben, ugyanis a nézők nem csak arra vevők, hogy valaki, a nép fia-lánya hatalmasat nyer vagy rettentőt bukik, hanem arra is, ha kvázi semmi tétje nincs a játszadozásnak. Ez esetben ugyanis a lényeg, hogy sztároknak titulált híres emberek bohóckodjanak egymással. Nem véletlen, hogy idehaza mindig is nagy sikere volt a híres emberekkel, médiaszemélyiségekkel tűzdelt Legyen ön is milliomos!-különkiadásoknak és azon sem szabad csodálkozni, hogy az eleinte jófajta játékként induló Activity kisvártatva átváltott B-kategóriájú celebek haknihelyszínévé - a nézők legnagyobb örömére.

A szórakoztatásra átnyergelő játékok jelenségét csak alátámasztja, hogy Amerikában a nyáron vetélkedőknek új faja jelent meg, mely bár eddigi értelmében nem kívánja meg a lexikális tudást, alapjába véve mégis lexikális tudásra támaszkodik. Nem csak verseket kell ismernie a játékosoknak, hanem neves popdalokat. A Don't Forget The Lyrics és a The Singing Bee egyaránt megénekelteti a többségében kappanhangú játékosokat a minél nagyobb nyeremény reményében. Abszurd, de nekik nem is kell tudniuk énekelni, azonban a dalok szövegét szóról-szóra ismerniük kell.

A TV2-nek meg is tetszett az ötlet, így tavasszal a háziasszonyok már fakanállal a kezükben dúdolhatják Hotel Menthol-t vagy a Petróleumlámpá-t éneklő háttérénekesekkel a nótákat, miközben szentségelhetnek, hogy a játékos nem tudja, hogy "Ottó ázik a tengerparton" vagy "ott pompázik tengerparton" áll-e a szövegben. Igazából a zenés-énekes vetélkedők, ha az olykor megszólaló játékost figyelmen kívül hagyjuk, akkor bizony visszahozzák a kereskedelmi tévékben pár éve már levitézlett esztrádműsorok szellemét.

És végezetül, ismét a kvízprofesszorokat elszomorítandó, újabb játékelem meghonosodásáról számolhatunk be, nevezetesen arról, hogy egyre gyakoribbak az olyan játékok (Pókerarc vagy az amerikai Duel, vagyis Párbaj), amikor a játékosok nem a műsorvezető vagy a játékmester "ellen" játszanak, hanem egy másik játékostársukkal. És bizony az egymás ellen való játékban a negyven éve keresztrejtvényeket fejtők előnyben vannak a kisvárosi középiskolásokkal szemben, így a korrektség jegyében nem egy játékban bevezetésre került, hogy a versenyzőnek nem véletlenszerűen sorsolják az ellenfelet, hanem maga választhat.

Ha a fent említett Duel című játék példájával akarnánk élni, akkor a huszonegy fix játékos közül a játékosnak kiválasztanak számítógép segítségével hármat, akik közül azonban már ő választhat. Minden bizonnyal a budapesti, bölcs kinézetű, akadémikus úriember, a dévaványai, háztartásbeli anyuka és az esztergomi, szőke hajú légiutaskísérő közül csak a mazochisták karja lendülne a minden bizonnyal nagy tárgyi tudással rendelkező akadémikus felé, így a másik két versenyző élvezhet előnyt a kiválasztásban - máris nem lefutott a küzdelem. Az már más kérdés, hogy az amerikai verzióban ez sem jelentett feltétlenül előnyt, ugyanis a háztartásbeli anyuka Mensa-tag volt, a szőkehajú lány pedig az egyetemi PhD-jére készülve afféle kereset-kiegészítésként repkedett csak.