Kiss Ádám: A Showder Klub egy mézesmadzag

A Showder Klub egyik legnépszerűbb tagja Kiss Ádám, akivel egy szegedi fellépésre menet beszélgettünk a munkájáról. Már tízévesen Fábry Sándor szeretett volna lenni, de nem tartja magát a showman tévés utódjának. Szerinte a celebeknek tűrniük kell, ha rajtuk viccelődnek, azzal azonban nem ért egyet, hogy kollégája beszólt Csonka Andrásnak. A német stand upot nem érti, a magyar tévét aranybányának látja, és esze ágában sincs húslevest főzni Bangó Margitnak.

Állandóan osztod a celebeket, médiaszereplőket. Soha nem lett ebből bajod?

- Meg szoktam védeni magam. Humorista vagyok, ez a dolgom: ahogyan a nagyapámban, a nővéremben, magamban vagy a barátnőmben megtalálom a poént, ugyanúgy látom Kiszel Tündében vagy Falusi Mariannban is. A tévé nagy aranybánya nekünk, de ez jórészt annak köszönhető, hogy hol tart most a magyar média, milyen a színvonal. Igazából nem tudom hova tenni, hogy a médiából csak úgy ömlik az értéktelen szar, de ha én ezt szóvá teszem, azon mindenki megsértődik. Ha az itthoni celebek látnák egyébként, hogy az amerikai celebek mit kapnak az amerikai stand uposoktól, összevissza szarnák magukat az ijedségtől. Ha az ember vállalja a szereplést, vállalnia kell a következményeit is.

Dombóvári Istvánt viszont majdnem parkolópályára tették, miután a Reggeli-ben Csonka András vélt nemi irányultságával viccelődött.

- Azzal az volt a baj, hogy nem volt vicces, inkább már személyeskedésbe ment át. Csonka Picivel nekem például semmi bajom, egy kedves, rendes ember, aki jól végzi a dolgát, így szerintem sem volt helyénvaló a viccelődés. Picire egy szava nem lehet senkinek. Dombi eléggé elrontotta ezt, de tanult a hibájából, és soha többet nem megy a Reggeli-be.

Nálad van tabutéma?

- A politikát általában kerülni szoktam, de ezt is az ország alakította így. Olyan szintre jutottak a nézők a nyolc Gyurcsány-év végére, hogy egyszerűen nem akartak politikáról hallani. Most már van egy kis változás, amivel megint lehet viccelődni, de ha az embernek jóformán a politika, a napilapok és a híradó határozzák meg a napját, és utána eljön egy Kiss Ádám-estre szórakozni, akkor nem fogok még én is a politikáról beszélni. Erre ott van, mondjuk, a Mikroszkóp, meg aki akar, beszéljen róla, én nem fogok. Persze nyitott szemmel és füllel járok, és ha akad valami jó poén, akkor azt lecsapom, de nem ez a meghatározó. Szóltam már be Gyurcsánynak, nem arról van szó, de ez nem túl hálás feladat, mert ha ide szúrsz egyet, akkor a másik oldalra is kell.

Hogy jött nálad a stand up?

- Világ életemben stand upos voltam, csak régen még nem tudtam, hogy ezt így hívják. Körülbelül tízéves korom óta Fábry Sándor szeretnék lenni, akkor még azt hittem, hogy ez valamiféle szakma: kiáll az ember, mondja a hülyeségeket, a többiek meg nevetnek rajta. Kiskoromban is állandóan kerestem azokat a fórumokat, ahol ezt kiélhetem, és meg is találtam a rádiózásban, a naplóírásban vagy a rapben. A szalagavatón aztán beintettem az egész osztálynak, mondván, hogy szerintem semmi kreatív nincs abban, ha kánkánt táncolunk, miután 1913 óta ezt csinálja az összes osztály. Felvetettem, hogy inkább elmondanám az elmúlt hat év vicces eseményeit - hatosztályos gimnáziumba jártam -, amire mindenki felhördült, a tanárok is ki voltak akadva. Valahogy aztán mégiscsak lenyomkodtam ezt a torkukon, és amíg az ások, bések és cések táncoltak, addig a mi osztályunk körbeállt engem, én meg lenyomtam egy húszperces szöveget: ez alatt mindenkit szóba hoztam, így a mi műsorunk sokkal személyesebb - és sikeresebb - lett. Akkor próbáltam ki először ezt a fábryskodást, de messzemenő terveim nem voltak vele.

Kőhalmi Zoltán szerint egy vicces fellépés mindenkiben van. De mi jön azután? Mitől tud valaki színpadon maradni?

- Sok olyan srác van, aki úgy jön oda a Showder Klub-ba vagy a Félőrültek Fesztiváljára, hogy rajta a haverok beszarnak - aztán amikor felmegy a színpadra, se mi, se a nézők nincsenek elájulva tőle. Azért a haveri körnél komplikáltabb a helyzet, ha egy ezres izzó rögtön telibe nyomja a szemed, harminc ember háttal ülve eszik, másik harminc meg téged néz. Valóban mindenkinek vannak vicces sztorijai, de nem mindegy az előadásmód sem, mint ahogy az sem, hogy mennyire vagy szimpatikus, illetve mennyire vagy közülük való. Az a jó, ha a közönség azt érzi, hogy én csak egy srác vagyok a sok közül, aki végül is csak elmondja, hogy mi történt a világban. Sokkal jobban röhög az ember, ha magán is röhög kicsit, ha, mondjuk, arról mesélek, hogy az okmányirodában száznegyvenhárom órát álltam sorban. Alapvetően ez egy demokratikus műfaj, mindig a közönség dönt, bár ott is vannak ízlésbeli különbségek. Kőhalmit például a világból ki lehet kergetni Jim Carrey-vel, szerinte egyáltalán nem vicces, közben meg az egész világon népszerű. Valakinek ez vicces, valakinek az, mindenkinek nem lehet megfelelni.

Viszonylag szűk is a réteg, amely igazán népszerűvé tudott válni ebben a műfajban. A saját kedveltségedet minek tudod be?

- Magamat adom, több más fellépővel ellentétben én ez vagyok az életben is. Egyik kollégám mondta, hogy micsoda köcsögség, ahogy én felmegyek a színpadra, egyből szimpatikus vagyok, neki meg legalább negyed órát kell küzdenie a szimpátiáért. Ez viszont nem az én dolgom, ebben az emberek döntenek - én csak annyit tehetek, hogy őszintén, szívből csinálom, és remélem, hogy ez átjön.

Forrás: rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence

Amikor 2005-ben csatlakoztál a Godot Dumaszínházhoz, az még alternatív kezdeményezésnek számított. Hogyan emlékszel a kezdetekre?

- Amikor a Külkereskedelmi Főiskola miatt feljöttem Budapestre, valahogy bekeveredtem a Godot Dumaszínházba is, ahol először nézőként, majd fellépőként váltam sikeressé. Tulajdonképpen annyiszor mentem oda, hogy a végén már provokáltak, lépjek fel én is. Amikor legelőször voltam, akkor három fellépő volt, Bödőcs Tibor meg még kettő, akiket jobb elfelejteni. Odamentem egy csávóhoz csak úgy dumálgatni, és mondtam neki, hogy szerintem ez annyira nem volt vicces, sőt ilyet én is tudok. Aztán kiderült, hogy ez a srác Litkai Gergely, akit akkor még életemben nem láttam, valami szinkronhangnak tippeltem, miután a hangja ismerős volt - mint kiderült, a Rádiókabaré-ból. Litkai akkor közölte velem, hogy ha csak a szám nagy, akkor pofázzak nyugodtan, egyébként meg kipróbálhatom magam jövő vasárnap. Rajtam először úrrá lett a pánik, de aztán mégiscsak írtam egy ötoldalas szöveget, amit szóról szóra betanultam, beleértve a névelőket és a levegővételeket is. A közönség így is azt mondta, hogy ez jó, úgyhogy három alkalommal később már főműsoridőben voltam. Szép lassan kezdtem aztán ráérezni, hogy el lehet hagyni a szöveget, lehet improvizálni, sőt rájöttem, hogy könnyebb is papír nélkül, mert ha volt, ahhoz csak görcsösen ragaszkodtam, nem tudtam annyira elengedni magam.

Változott még valamiben az előadásmódod? Kovács András Péter szerint régebben például mintha hígabbak lettek volna a történetek, nem volt meg ez a poénkényszer.

- A világ ilyen, a nézők ezt várják el, és mi ehhez igazodunk. Az ma már tényleg nem jön be, hogy megy, megy, megy a sztori, és csak a végén van egy csattanó - nem erre kíváncsi a közönség. Ettől függetlenül az én műsoromban is van ilyen, de előtte eldurrogtatok egy csomó poént gyors egymásutánban, utána mondom csak el - pihenésképp - a sztorit.

A stand up műfaj amerikai hagyományait ismerted, amikor elkezdted ezt az egészet?

- Amikor a Showder Klub elindult, én jöttem be először a színpadra, én voltam a legelső adásban a legelső fellépő. Elképzelésem sem volt, hogy miről fog szólni ez az egész, nem volt előttünk semmilyen példa. Annyi eszünk nem volt, hogy megnézzünk valami külföldi mintát, egyszerűen azt csináltuk, amit akartunk. Hogy ez jó lesz-e, tetszeni fog-e a nézőknek, arról fogalmunk sem volt. Szép lassan alakult ki ez az egész, senki nem mondta, hogyan és mit csináljunk, de azt hiszem, hiába is másoltuk volna le az amerikai példát, mert a magyar közönség nem ugyanaz, mint az amerikai közönség. Én Németországban nőttem fel, anyanyelvi szinten beszélek németül, de ha megnézek egy német stand upost - akire élőben is nyolc-tízezres közönség kíváncsi -, még csak el sem mosolyodom. Talán a magyar nyelv annyira színes, hogy mi jobban tudjuk csűrni-csavarni a dolgokat, de akkor is meglepő, hogy egy egyórás műsorban az legyen a csávó legjobb poénja, hogy a Csillagok háborújá-ban miért van vége a fénykardnak, miközben a fény végtelen. Ezen odakint csapkodják a térdüket, és tíz percig fuldokolva röhögnek.

Forrás: rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence

Sokan mondják, hogy a tévében nem jön át úgy egy-egy szereplés, Szőke András szerint hiányzik belőle a szexus. Te mit gondolsz erről?

- A tévének ilyen a miliője. Nyilván - a kamerák, a rendező stb. miatt - sokkal mesterségesebb, mint egy élő felvétel, de ha nem lenne, akkor nem jutnánk el ahhoz a sok százezer emberhez, akik csak tévén keresztül követnek minket. Ha valaki megnéz a tévében egy tizenöt perces részt, és azt mondja, hogy tök jó ez a csávó, akkor lehet, hogy utána elmegy az önálló estjére vagy egy rendes Dumaszínházra, ahol ugyanaz az ember harminc-negyven percet beszél. Ez csak egy mézesmadzag, de annak nagyon jó.

Felmerült már több helyen, hogy te lehetsz Fábry Sándor utódja. Ebből mi az igazság?

- A bulvárlapoknak nincs jobb dolguk, mint hogy kitaláljanak ilyeneket. Amikor épp nincs semmi anyaguk, úgy kéthavonta megírják, hogy én leszek Fábry utódja, aztán ezt átveszik mások is. Nincs ennek semmi valóságalapja, se Sándor, se én nem beszéltünk még erről, szóba sem került kettőnk között. Ez egy vicc, hiteltelen baromság. Ha Sándor azt is mondaná, hogy holnap én jövök helyette, akkor sem vállalnám, mert ehhez még érnem kéne, egy fokkal érettebbnek kellene lennem, mint amilyen most vagyok. Csak sajnos ezt nem lehet elmagyarázni a szennylapoknak, mert holnapután úgyis kitalálják, hogy eltitkolt unokatestvére vagyok Fábry Sándornak.

Más műsorhoz viszont nyilván hívtak már az RTL Klubnál.

- Persze, csak a Vacsoracsatá-ba tizenkilencszer, de mindent vissza szoktam utasítani. Ha a műsor másról szól, mint a humorról, akkor nem szívesen megyek, mert akkor csak még többet vagyok képernyőn, még többen ismernek meg, ami nekem nem minden esetben jó. Eddig egy megfigyelő szerepet vállaltam magamra, mondom a kis poénokat meg sztorikat, de alapvetően próbálok beolvadni a társadalomba. Régebben szívesen figyeltem egyébként az embereket az utcán, akár órákig is, de ma már ezt nem tudom megcsinálni, inkább ők figyelnek engem. Örök problémám, hogy miként legyek külső szemlélő, miközben ismert vagyok. A Vacsoracsata viszont nem érti meg, hogy nem akarok Bangó Margitnak húslevest főzni: nem a műsorral van a bajom, engem ez egyszerűen nem vonz. A Reggeli-be se akarok menni, a Fókusz-ba se, mert ettől nekem csak rosszabb lesz: ha hosszú távon stand upos akarok lenni, akkor igenis húznom kell egy határt, és néha el kell tűnnöm. Nem szabad együtt ordítanom a farkasokkal, mert akkor hiteltelenné válok: az nem megy, hogy héttől főzök egyet a Vacsoracsatá-ban, fél kilenctől meg fikázom a celebeket, akik a Vacsoracsatá-ban szerepelnek.

Az OTP reklámja ebbe hogy fér bele?

- Az egy össznépi kezdeményezés volt nálunk, Kőhalmi és Bödőcs kivételével jóformán mindenki benne van. Tizenöten egy emberként döntöttük el, hogy vállaljuk, mert úgy gondoltuk, hogy ez belefér - ha ők valóban minket akarnak, a mi egyéniségünkre építik a reklámot, és nem egy szerepet kell eljátszanunk. Így is sokan húzzák ugyan a szájukat, hogy miért szerepelünk bankreklámban, de együtt csináltuk, ez azért más, mintha én mentem volna egyedül.

Forrás: rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence

Amúgy is ilyen nagy az összetartás a csapatban, vagy van azért rivalizálás?

- Az esetek kilencven százalékában kollektívaként működünk. Amit például a felkonfokban hallasz, az vicc, inkább csak a magunk szórakoztatására fikázzuk a másikat, mert már egyre jobban unjuk, hogy "Következzék Benk Dénes!". Nagyon jóban vagyunk, de azért persze mindig akad egy-két ember, aki nem annyira bír egy másikat, és olyan is van, aki kipergett a Dumaszínházból, most pedig meg van sértődve. A mag, a csapat viszont több éve ugyanaz, egy nagy családként működünk, amelyben Litkai a Don Corleone. Nem éri meg rivalizálni, mert így együtt vagyunk erősek. Kivel rivalizáljunk innentől kezdve? A Mikroszkóppal? Vagy az Irigy Hónaljmiriggyel?

Nem érzed úgy, hogy az évek során hígult a mezőny?

- De, erősen. Van, aki eddig tartott, de most már elválik a szar a víztől, kiderül, ki tud még mindig maradni, ki tudja még mindig fenntartani az érdeklődést. Ritka az olyan, mint Fábry Sándor, aki tizenhárom éve újat mond minden második csütörtökön - nyilván a szövege egy részét írják neki, de azért ő is nagyban kell hozzá. Félek attól, hogy két-három év múlva rám is azt fogják mondani, hogy ez a csávó már nem vicces - a másik oldalon viszont érzem és hiszem, hogy huszonhét-huszonnyolc évesen is fognak velem vicces dolgok történni, nemcsak huszonegy-két évesen.

A honlapodon sok videó is van, amelyekben rendre megmutatod, mi történik veled.

- Három-négy évvel ezelőtt egyszerűen szerelembe estem a vágással, vettem egy kiskamerát, és autodidakta módon megtanultam vágni. Most már elég magas művészi színvonalon csinálom - persze még mindig amatőr vagyok -, úgyhogy unalmamban fel szoktam dobni a honlapra ezt-azt. Meg akarom mutatni, milyen a hétköznapi Kiss Ádám: felveszem, ahogy megyek fellépni, kisorsolok két jegyet, hogy itt jártam, ott jártam. Általában tetszik a rajongóknak, én meg szívesen csinálom, amolyan agyradír nálam a vágás. Szeretnék majd egyszer vágó-rendező szakra jelentkezni, nagyon foglalkoztat most ez az irány.

Forrás: rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence

Van itt egy reklámvideó a Punnany Massif nevű zenekarról is, amelyről a műsorodban is ejtettél már szót. Népnevelő célzattal?

- Még nem ismertük egymást, amikor bemondtam őket a műsorban: ennyire őszinte műfaj a stand up, elmondtam, hogy a kocsiban ülve Punnany Massifot hallgatok, mert tényleg azt hallgattam. Nekem addig fel sem tűnt, hogy az emberek nem hallgatják ezt a zenét, ott a fellépésen kérdeztem meg a közönségtől, hogy ki ismeri, és kiderült, hogy senki. Én meg annyira imádom őket, és dühít, hogy miért nem az ilyet adja a tévé. Miért azt adja, amikor Bangó Margit főz? Miközben két hihetetlenül tehetséges gyerek tizennyolc hangszerrel meg húsztagú zenekarral olyan zenét csinál, olyan mondanivalóval, amilyet még nem hallottam. És ez el van nyomva, el van titkolva, undergroundnak számít, és mindenki hülyén néz, hogy mi ez. Rájöttem, hogy ha be tudok csempészni efféle értékeket a műsorba, az nagy pluszt jelent. Minél több emberhez szeretném eljuttatni a Punnany Massifot, amely egyébként valóban egyre ismertebbé válik, már a Petőfi Rádió is játssza a számait - nem mondom, hogy azért, mert én bemondtam a tévében, de nyilván annak is nagy hatása volt. Az én rajongóim azóta elmennek Punnany Massifra, a Punnany-rajongók meg eljárnak Kiss Ádámra, kialakult egy ilyen kölcsönhatás, és azóta a zenekarral is jó barátságban vagyunk.

Megjelent egy könyved Szütyiő címmel. Ezt miért volt fontos megírni?

- Nem volt olyan nagyon-nagyon fontos, csupán arról szól, hogy mindenkinek akartam adni magamból egy kis (Kiss) darabot. Régóta szervezi már ezt velem az Ulpius, és épp most lett kész. Ha három év múlva lett volna kész, akkor meg azt kérdeznéd, hogy miért pont most írtam meg. Nem olyan fontos könyv ez, százhatvan-százhetven oldal az egész, és nem is a Háború és béke színvonala: sok Kiss Ádám van benne, harminchárom kis novella arról, hogy mit gondolok a világról - eddig is ezt csináltam, csak elmondtam, és nem írtam le. Nagyon közhelyes, de igaz, hogy a szó elszáll, az írás megmarad. Király, ha belegondolsz, hogy esetleg harminc év múlva nem lesz már YouTube, meg nem lesz Cool Tv, de ezt akkor is le tudják majd venni a polcról az emberek. E nélkül is ellenne mindenki - én is -, de örülök, hogy megcsináltam, mert azóta csak azt hallom, hogy jó lett. Ez persze nagyban köszönhető az Ulpiusnak is, a kiadó ugyanis végig arra törekedett, hogy a könyvben legyen benne az igazi Kiss Ádám, ne csak egy könyv legyen, amelyet azért vesznek meg, mert Kiss Ádám írta.

És miért lett a címe Szütyiő? Miért nem Szütyő?

- Hogy most tudjál mit kérdezni. Kőhalmi is ki van borulva, hogy ilyen szó nincs - hát innentől van. Azt akartam egyébként elérni, hogy az emberek ne tudják elsőre, hogy mi ez, tízből nyolcan felkapják rá a fejüket. És innentől kezdve ez a szó Kiss Ádám könyvét jelenti.