Nem bírnék évekig hazudni magamnak - interjú Fekete Ernővel

Húsz éve a Katona tagja, szerepel a Társas játékban, ő Batman és Sherlock Holmes magyar hangja. A castingot többnyire hülye vizsgahelyzetnek tartja, a Batman-filmekből csak a saját jeleneteit látta, és szinte mindenki Tibornak hívja. De vajon mit tanított a Robotzsaru Fekete Ernőnek?  

Azt olvastam rólad, hogy világéletedben színész szerettél volna lenni. Emlékszel arra a szikrára, ami kiváltotta belőled ezt a késztetést, vagy egyszerűen így születtél?

Ilyen szikrára nem emlékszem, egy olyan pillanatra viszont igen, amikor már színházzal foglalkoztam, és egy bizonyos dolog nagy hatást gyakorolt rám. Miután nem vettek fel elsőre a Színművészeti Főiskolára, egy évet a veszprémi Petőfi Színháznál voltam stúdiós, segédszínész. Nagyon kis feladatokat kaptam: például egy asztalt kellett bevinni a színpad közepére, vagy egy-egy mondatot elmondani egy tömegben. Az év második felében talán kaptunk nagyon pici szerepeket. Az év végén az akkori színészosztály a Bűn és bűnhődést játszotta Kapás Dezső rendezésében, Alföldi Robi főszereplésével. A Veszprémi Petőfi Színház után a pesti Ódry Színpadon, a főiskola színpadán is bemutatták. És egy fiú megbetegedett.

Fotó: Pályi Zsófia - Origo

És akkor jöttél te?

Egy kisebb szerepe volt, de nem annyira pici, hogy ne kelljen félnie, ha színpadra megy. És nekem kellett beugranom a helyére még a pesti előadás előtt. Aztán volt egy hívás az ügyelőtől, hogy „Fekete Tibort kérem a színpadra", akkor még ugye úgy hívtak. Nagyon emlékszem arra a pillanatra, amikor mentem fel azon a kis csigalépcsőn, és éreztem, hogy én majd ezt szeretném csinálni, ha nagy leszek. Persze már akkor is ezt csinálgattam, de ez nagyon erősen belém nyílalt, mikor mondták a nevemet, és elindultam az öltözőből a színpadra.

Hogyan lett Tiborból Ernő?

A főiskolán az osztályfőnökeim, Horvai István és Kapás Dezső szóltak, hogy nem lesz jó a Tibor, mert már létezik egy Fekete Tibor nevű színész, akivel ezt nem lehet csinálni. De akkor még ott volt a nevem mellett, hogy „f.h.", azaz főiskolai hallgató. Aztán bekerültem a Katona József Színházba, és Zsámbéki Gábor is szólt, hogy ilyenkor illik nevet változtatni. Az Ernőt találtam, édesapám nevét, aki gyerekkoromban meghalt.

Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Megszoktad hamar a nevet?

Tulajdonképpen az Ernővel hosszú-hosszú évekig nem találkoztam. A plakátokon igen, de a barátaim, kollégáim mind Tibornak, Tibinek hívnak a mai napig. Mostanában, hogy már középkorú színész vagyok, és nemcsak a Katonában játszom, hanem más helyekre, közösségekbe is elmegyek, vagy találkozom fiatalokkal, akik most végzik az egyetemet, egyre inkább szembejön velem az Ernő. Például most forgattam egy diplomafilmben három napot, és ott Ernőnek szólítottak. Meg olyan korábban is volt, hogy egy szinkron- vagy rádióstúdióban egy-egy ember megkérdezte, hogy Tibi vagy Ernő? Én meg mondtam, hogy nyugodtan válassz. Aztán valahogy mindenki marad a Tibinél, mert hallotta, hogy aki régebb óta ismer, az Tibizik. De hallgatok az Ernőre is.

Hogyan kerültél be a Társas játékba?

Úgy, ahogy a színészek manapság bekerülnek a különböző produkciókba, casting révén. Az első évad előtt is voltam szereplőválogatáson, akkor nem válogattak be. Emlékszem, hogy Ónodi Eszterrel szerepelünk valami kis jelenetben Herendi Gábor és egy külföldi író vagy megbízó előtt. Mondták, hogy majd hívnak... és persze nem hívtak. Aztán eltelt két év, újra volt válogatás, amire újra elhívtak.

Ott képes laza maradni az ember?

Érdekes, hülye lelkiállapot castingokra járni. Van, aki elviseli, vagy legalábbis azt állítja. Nem tudom elhinni, hogy az jó, hogy odamész, és idegen embereknek egy rövid idő erejéig bizonygatod, hogy mennyire tehetséges vagy. Illetve nem is azt, hogy mennyire vagy tehetséges, hanem hogy mennyire alkalmas vagy arra a szerepre – amiről valójában nem is tudsz semmit.

Nem lehet könnyű.

Egy hülye vizsgahelyzet. Kétségtelenül vannak borzasztó részei, mikor számokat kell tartani magad előtt, mint valami bűnöző, és bemondani a nevedet. De vannak egészen emberi válogatók is. A Terápia castingja után például – abba szintén nem kerültem be – egészen azt éreztem, hogy ez nem is volt olyan borzasztó: volt egy szöveg, amit tudtam, és volt egy rendező, Enyedi Ildikó. Értelmesen instruált, aztán megcsináltam a jelenetet, aztán még instruált, és megcsináltam máshogy. Egyfajta közös, jóleső munkaszerűség volt, nem egy félelmetes vizsgahelyzet. Tehát nagyon sokfélék lehetnek a castingok, és egy színésznek ez már az élete része.

Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Láttad a Társas játék első évadát?

Igen, akkor néztem meg, mikor kiderült, hogy benne leszek a másodikban. Hogy tudjam, hogy mibe kapcsolódik bele a történet.

A második évadot követed a tévében?

Mivel olvastam a forgatókönyvet, kíváncsi izgalom nem fog el, amikor adják a tévében. Előfordult, hogy otthon voltam, épp ment a tévében a Társas játék, és nem kapcsoltattam át, hogy ezt most ne nézzük, mert nem bírom látni magam. Hanem kíváncsian végignéztem az epizód hátralevő részét.

Lennél-e olyan bátor, mint a karaktered, hogy bevalld a feleségednek, szerelmes lettél egy másik nőbe?

Ha az életembe ilyenfajta szenvedély köszönne be, akkor biztos gondterhelt lennék, hogyan is oldjuk meg. Hogy kilépnék-e a jelenlegi megszokott kapcsolatomból, és a bizonytalanabb, de friss és szenvedélyes ügyet választanám-e? Annál többet tépelődnék, mint a Professzor tette, de rám sem jellemző, hogy évekig hazudnék magamnak és a társamnak. Azt nem bírnám.

Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Milyen volt Szabó Kimmel Tamással testvéreket alakítani?

Mi olyan sokat nem találkoztunk a forgatáson. Három-négyszer voltunk együtt a ránk eső 30-30 napból, amit a sorozatban forgattunk. Azt éreztem, hogy bár mi még sosem dolgoztunk együtt, olyan, mintha régóta ismernénk egymást. Egy ilyen forgatás elég fárasztó, sok várakozás, átállás van benne. A színész tulajdonképpen ül és vár, ami elég unalmas, meg leszívja az embert. Tamással nagyon kellemesen töltöttük ezeket a napokat, rengeteget röhögtünk, nagyon jó alak.

Az Utolsó órákban szintén mind a ketten benne vagytok.

Igen, de ott egyáltalán nem találkoztunk. Nekem nagyon pici dolgom volt a filmben, amely Batthyány utolsó napjairól szól a fogságban. Vecsernyés János, a rendező felhívott, hogy egy ilyen kis szerep nem megalázó-e nekem. Mondtam, hogy szó se róla, boldogan vállalom. László Zsolttal, a főszereplővel töltöttem egy fél napot Komáromban. Az indító jelenetben vagyok egy fotográfus, aki szerintem a főcím alatt tevékenykedik, én így képzelem (nevet).

Tudsz valamit a Társas játék harmadik évadjáról?

Nem. Vége lett a forgatásnak, aztán beraktak egy pótnapot, mikor már műsoron volt a sorozat. Az utolsó részhez kellett még felvenni valamit. Ott senki nem hozta szóba a harmadik évadot, mondjuk elég űzött dolog volt az a nap, nehéz volt összeegyeztetni a színészeket, mert már elindult a színházi szezon. Aztán volt egy vörös szőnyeges díszbemutató, amin nem tudtam ott lenni, mert Szabadkán próbáltam. Gondolom, hogy ilyen dolgok ott jönnek szóba, hogy terveznek-e újabb évadot.

Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Weöres Sándor végigkíséri a pályádat. Jelenleg milyen vele kapcsolatos előadásban szerepelsz?

Most is műsoron van a nyári szombathelyi bemutatóm, a Szent György és a sárkány. Weöres Sándor most lett volna százéves, és vendégként meghívtak erre a szerepre, mivel én is szombathelyi vagyok, és szeretem a műveit. Emellett a Katonában megy egy önálló estem – bár nem szeretem ezt a kifejezést – az írásaiból, verseiből Mennyekbe vágtató prolibusz címmel.

Ezeken kívül még számos darabban játszol, és nem csak a Katonában. Hányban is?

Múltkor mondta nekem valaki, hogy tizenkét darabom van műsoron, ami engem is meglepett. A szabadkai színházzal koprodukcióban adjuk elő a Máté Gábor által rendezett Vörös című előadást, amit a Kamrában és a Szabadkai Népszínházban is játszunk. Nagyon jó élmény volt találkozni és együtt létrehozni valamit az ottani színészekkel. Ennek a témája a „hideg napokra" jött '44-es megtorlás. Ez egy eléggé kibeszéletlen téma, és a darab annak állít emléket, azt eleveníti fel az emlékezetekben. Aztán még felújítottuk a Római vakációt, melyet az Orlai Produkcióval csináltunk még nyáron Szentendrén, ez most a Belvárosi Színházban megy. Az évad végén a Kamrában Peter Weiss Marat/Sade-ja lesz Dömötör András rendezésében. A Katonában pedig a Nép ellenségét játsszuk, Henrik Ibsen írta, tavasszal mutattuk be. Kulka János első szereplése volt ott a Nemzeti Színházból való elszerződés után, aztán az idei évadtól ő a Katonában játszik. Nem panaszkodhatom, elég nagy a kereslet a darab iránt, állandóan telt házzal megy. A tavalyi évadban megkapta a legjobb előadás díját színikritikusoktól. Meg most kezdünk próbálni egy Gorkij-darabot. Az eredeti címe A nap fiai, itt Fényevők néven fut majd, ezt Ascher Tamás rendezi.

Akkor nem sokat pihensz.

Most van egy kis pihenőm, hogy nem kell délelőttönként próbálnom, de így is sok munkám van. Aztán tulajdonképpen december 2-tól áprilisig próbák vannak.

Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Van, aki csak a hangodat ismeri: te szinkronizáltad legtöbbször Robert Downey Jr.-t. Sok "állandó magyar hangot" zavarni szokott, ha egyszer-egyszer nem őket választják a szinkronrendezők. Neked rosszulesik az ilyen?

Azt nem tudtam, hogy én szinkronizáltam a legtöbbször. Olyan szempontból rosszulesik, hogy ha nem én szinkronizálom, akkor elesek egy kis pénztől (nevet). De művészi szempontból az, hogy ez az egyébként nagyszerű színész valaki más hangján szólal meg magyarul, nem fáj.

Tegyük fel, ha Robert Downey Jr., Christian Bale és Javier Bardem egy filmben játszanának, és választhatnál, hogy melyiküket szinkronizáld, akkor kit választanál?

Ezt nehéz megmondani. Annyira nem ismerem őket, hogy bármelyiket is jobban szeressem a másiknál. Velük a legtöbb esetben csak azokat a filmeket láttam, amikben őket szinkronizáltam. Christian Bale-lel szinte semmit nem láttam, csak a Batman-filmeket, és azokban is csak az ő jeleneteit. De szerintem mind a három nagyszerű színész. Talán nekem mint egyszerű filmnézőnek Bardem a legszimpatikusabb, de Robert Downey Jr.-t is egészen kiváló színésznek látom, ahogy dolgozom a fején, illetve a hangján.

Emlékszel az első szinkronodra?

Több szinkronrendező is verseng azért a kitüntető címért, hogy nála voltam először... persze ezt csak tréfásan mondom. Rehorovszky Béla sokat emlegette, hogy a leges-legelején, még a Pannónia Filmstúdióba hívott engem a Robotzsaru sorozatba. Nagyon sok része volt, és én ott önfeledten tanulhattam ezt a szakmát: a fiatalembernek alig látszott a szája, és csak annyit mondott néha, hogy „Szálljon ki a kocsiból! Kezeket fel! Le van tartóztatva!" Tehát semmit nem kellett színezni. Sőt ha egy kicsit érdekesebben mondtam, akkor a rendező rám szólt, hogy csak ugyanazon a száraz hangon mondjam, ne térjek el attól. Tehát ebben a nyugalomban, hogy csak ilyeneket kellett mondanom, szép lassan rájöttem, hogy tulajdonképpen föl is lehet nézni a papírból, lehet nézni a képet, aztán vissza lehet nézni. Az a rémült kapkodás, ami egy kezdőre jellemző, ebben a rutinmunkában szép lassan elmúlt. Aztán egy idő után annyira unalmas volt ez a monotonitás, hogy már felüdülés volt egy igazi színészi alakítást szinkronizálni.

Kivel dolgoztál különösen sokat?

Valójában az, hogy én szinkronizálok, Aprics Lászlónak köszönhető. Az elején még nagyon-nagyon-nagyon béna voltam, így el is határoztam ott, a legelején, hogy nem fogom csinálni a szinkronizálást, mert nekem ez nem megy. Tulajdonképpen Aprics Laci kitartása okozta azt, hogy én később viszonylag sokat szinkronizáltam. Mert ő újrahívott, győzködött, hogy nem, majd idővel könnyebb lesz, ne aggódjak, jó a hangom hozzá. Behívott olyan nehezebb feladatokra, amelyeknél ott álltam nagy-nagy szinkroncápák mellett. Például a Fújhatjuk című filmben a főszereplőnek, Ewan McGregornak voltam a hangja, és rengeteg színész állt mellettem a mikrofonnál, többek között Rajhona Ádám, Kránitz Lajos. És türelemmel várták, amíg én nagyon halkan, gyáván magamhoz térek.