Este fél nyolc előtt a Való Világból megismert Baukó Éva és nővére kezdi, utána Győzike és Bea asszony folytatja a kiabálást a TV2 Édes élet című magyar realityjében. A műsorban celebek mindennapjait mutatják be, a szereplők között nem egy olyan páros van, amelynek tagjai adásról adásra üvöltözve vitáznak egymással. Ilyen például Győzike és testvére, vagy az énekes L.L. Junior és felesége. Veszekednek a féltékenység és az egymás bosszantására kitalált gyerekes csínyek miatt, de egy egyszerű, "vidd le a szemetet, drágám, mert mindjárt itt vannak anyámék" – párbeszéd is könnyen lármás perpatvarba torkollik.
Az Édes élet előtt egy másik realityműsor, az Élet show-ja megy a TV2-n, a különbség a kettő között csak annyi, hogy ebben kevésbé vagy egyáltalán nem ismert emberek szerepelnek, a kiabálós karakterek azonban ebből sem hiányoznak. A két műsor néhány fülsértő jelenetét megnézheti ebben a videóban.
A TV2 kreatív vezetője, Ökrös Gergely szerint az Édes élet és az Élet show-ja adásainak átlagosan 5-6 szereplője közül legfeljebb ketten vannak, akik kicsit hangosabbak, mint a többiek, jelenségről így semmiképp sem lehet beszélni.
Nem új jelenség, hogy a televízióban kiabálnak, sok amerikai, majd az azokhoz hasonló sémára épülő magyar talk show gyakorlatilag másról sem szólt, mint hogy egymásnak eresztenek olyan embereket, akik tele vannak sérelmekkel, így szinte borítékolható, hogy kialakul köztük valamilyen konfliktus – mondja Heller Mária, az ELTE Társadalomtudományi Kar Médiaszociológiai Kutatóközpontjának vezetője. "Minél hangosabb egy műsoranyag, annál jobban magára vonja a nézők, hallgatók figyelmét" – írta egy 2011-es jelentésében a Médiatanács.
Az egyik leghíresebb amerikai talk show-ban, a Jerry Springer show-ban szinte állandó elem volt, hogy a szereplők egymással kiabáltak, sőt gyakran egymásnak is estek. "Szakítottak a korábbi szerkesztési gyakorlattal, amikor a kiabálást és a verbális – sőt nem ritkán a fizikai – agressziót beengedték a műsorba. Előtte, ha volt valamilyen átkozódás, hajcibálás, kiabálás, azt kivágták az adásból. Amikor azonban a Universal Studios megvásárolta a show-t a Multimediától, az új tulajdonos azt mondta: Ha megtörténik, mutassátok meg! A nézőknek joguk van látni az életet, még akkor is, ha nem mindig épületes látvány. 'A nézettség kiverte a plafont. Az első alkalommal tíz év után meghaladtuk Oprah nézettségét, mi lettünk Amerika egyes számú show-ja'" –idézi Srinper szavait egy tanulmány.
Heller szerint mára odáig jutott a televíziózás, hogy önmagában a szüntelen ordítozás már nem növeli a nézettséget. Az egyszerű tévénézőknek megpróbálnak olyan műsorokat készíteni, ami mintha az ő életükről szólna, a celebekből is a magánéletük az, ami ezt a kukucskáló nyilvánosságot a legjobban érdekli.
Ha kapcsolgatjuk a tévét, és az egyik csatornára érve épp azt látjuk, hogy egy bájos kisgyerek sétál egy kutyával a réten, míg a másikon éppen kiabál egymással férj és feleség, szinte biztosra vehető, hogy az utóbbi mellett döntünk – mondja Heller Mária, aki szerint az emberek tele vannak konfliktusokkal, problémákkal, és érdeklődnek az olyan műsorok iránt, amelyekben a saját nehézségeiket fedezik fel.
A botrányok mindig érdekesebbek, de ha szinte csak ezeket látjuk, halljuk, amikor leülünk a képernyő elé, az hosszú távon igen súlyos következményekkel járhat. „Az emberek egyre frusztráltabbak, sokkal alacsonyabb a tűrésküszöb. A magánéletben is egyre hamarabb fortyanunk fel és kezdünk kiabálni a másikkal. Ha a szórakozás óráit jelentő tévénézés közben is ezt látjuk, csak ráerősít arra, hogy ez így rendben van” – mondja Heller.
„Az emberek nem azért néznek híradót, vagy olvasnak újságot, mert kíváncsiak, hanem mert fel akarnak háborodni. Azoknak pedig, akik tartósan szemtanúi a tévében zajló erőszaknak, nagy eséllyel torzul a személyiségük" –írja Stachó László és Molnár Bálint Médiaerőszak: tények és mítoszok című 2003-as tanulmányukban.
„Realityshow-ba három szempont szerint lehet szereplőt válogatni" – állítja egy névtelenséget kérő, korábban hasonló műsorok készítésében részt vevő producer. „Egyrészt vannak azok, akik borítékolhatóan hozzák a nézettséget, leginkább a nevük miatt. Nem szimpatikusak, de legalább jókat lehet szórakozni a butaságukon. A második kategóriába azok tartoznak, akik műsort csinálnak, úgy reagálnak le dolgokat, hogy abból mindenképpen valami nagy, hangos jelenet keveredik ki. Végül vannak az úgynevezett 'eye-candy' szereplők, akik jól néznek ki, és várható, hogy előbb-utóbb kiteszik a mellüket."
A tévés szerint a napi realityk szerkesztői igyekeznek minél több aknát elszórni a jelenetekben, ezzel is növelve a konfliktusok számát. „Ha két szereplő boldogan fogja egymás kezét, abból nem lesz műsor” – mondta. Szerinte olyannyira meg van tervezve egy-egy jelenet, hogy a forgatás közben odasúgnak a szereplőknek, hogy mikor mennyire akadjanak ki.
Annak ellenére, hogy jobban eladható egy-egy műsor, ha kiabálva vitatkoznak benne, a szerkesztőknek figyelniük kell rá, hogy megtalálják az egyensúlyt – mondja Hammer Ferenc szociológus, aki szerint egy reality szerkesztőjének azt kell mérlegelnie, hogy minden karakterből legyen legalább egy a műsorban. Szükség van a harsányabb figurákra is, viszont az sem szerencsés, ha csak ilyenekkel töltik meg az adást.
Ha a kiabálós karakterek oldaláról nézzük, őket motiválhatja a képernyőn maradás mindent felülíró szándéka, ennek érdekében pedig bármit bevetnek: ha kell, veszekednek, ordítanak, csak hogy a műsor készítői nézettségnövelő tényezőként tartsák számon őket. Heller Mária szerint azonban, ha valaki végigordít egy párbeszédet, és képtelen higgadt hangnemben megnyilvánulni, az előbb-utóbb nevetségessé teszi magát.
Arról, hogy tudatosan tartják-e sokáig műsoron például az állandóan óbégató Győzikét és testvérét, Ökrös az Origónak azt mondta: összetett dolog, hogy egy-egy szereplő mitől lesz népszerű. Önmagában az, hogy valaki balhés, nem jelenti azt, hogy tetszik is a nézőknek. „Nem ez alapján döntjük el, hogy ki, mennyi ideig szerepeljen. Bár vannak állandó szereplők, a formátum egyik alapvető jellegzetessége, hogy a szereplők folyamatosan cserélődnek."