A legtöbb színész akkor dönti el, hogy ezt a hivatást választja, mikor gyermekként megérinti egy előadás, vagy később, amikor kisebb szerepet kap egy darabban. Ez önnel is így volt?
Óriási mértékben meghatározza a színházhoz való viszonyt az, hogy milyen az előadás, amivel először találkozik az ember. Azt szokták mondani, hogy nem mindegy, megcsapja-e a gyermeket a színházszag. Engem elsőre megfogott, úgy fogalmaznék, hogy a színházban ülve nemcsak magamat, hanem ahogy a Róka mondja a Kishercegben, a szívemet is ünneplőbe öltöztettem. Számomra a kis színházak voltak meghatározók, pontosabban a budapesti Radnóti Színház.
Nézőterüket, színpadjukat és előadásaikat tekintve én mindig a kisebbekhez vonzódtam, azok ünnepélyes hangulata ragadott magával. Tizenkét éves koromban Shakespeare egy drámájában kaptam meg az első szerepemet, gyermekként Bakonyi Peti és Kolovratnik Krisztián barátommal együtt szerepeltünk, azt túlzás lenne állítani, hogy játszottunk, ugyanis a jelenet annyiból állt, hogy két színész halott gyermekekként átvitt minket a színpadon. Ez volt az első színpadi szerepem, bár nagy színészi alakításra nem volt szükség. Viszont belekerültünk egy olyan professzionális csapatba, ahol mindhármunkat végérvényesen megcsapta ennek a világnak a szele, és ott vált szentséggé számomra a színház.
Mikor kapta a következő szerepet?
Már ekkor alapközegemnek éreztem a színházat, egy évvel később pedig Szántó Erika filmrendező és dramaturg kiválasztott az akkor készülő Gaudiopolis című filmjének gyermekfőszerepére. A történet a világháború után játszódik, a főhős evangélikus lelkész, aki feleségével árva gyerekekből úgynevezett gyermekköztársaságot hoz létre, ami a későbbi állami nevelőintézetek elődje volt. A köztársasági elnök szerepét kaptam meg tizenhárom évesen, és hogy milyen sok véletlen van az életben, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a valós életben ebben a köztársaságban az elnök Horváth Ádám volt, akivel később együtt dolgoztunk a Szomszédok-ban.
Szokott nosztalgiázni Gazdagrét környékén?
A Szomszédok forgatása meghatározó része volt az életemnek, egészen fiatalként kerültem be egy szenzációs csapatba, olyan színészóriások mellé, mint Zenthe Feri bácsi vagy Komlós Juci néni. Ha a környéken járok autóval, mindig duplán megdobban a szívem, és szívesen befordulok az utcákba, ahol forgattunk. A kamaszkor számomra is szerelmekkel volt tarkítva, rengeteget andalogtam helyes lányokkal ezeken a helyeken, minden sarokhoz kötődik élmény.
Gondolom, így van ez a Csinibaba forgatási helyszíneivel is.
Az Orczy tér volt a központ, rengeteget mászkáltunk a forgatás egy hónapja alatt a környéken. Az volt a különleges, hogy egyetemistaként sok évfolyamtársammal kerültünk be olyan nagyszerű színészek mellé, mint Gálvölgyi János. Azért őt emelném ki, mert akkor fogadott fiává váltam, és azóta én is úgy tekintek rá, mint a fogadott apámra.
A tévés és a filmes szerepek mellett sosem hanyagolta el a színpadot. A Kamaraszínház társulatának is tagja volt, a Játékszínben is többször szerepelt. Melyikben érezte magát igazán jól?
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen szerzett diplomám után rögtön a Kamaraszínházba szegődtem, és az egyéb szerepeim, a rádiós műsorvezetői tevékenység és a gödöllői művelődési ház irányítása mellett is mindig próbáltam és játszottam.
A Kamaraszínház épp az ellenkezője volt annak a modellnek, amit megálmodtam: ósdi, igénytelennek tűnő épületet kell elképzelni, profi színészekkel és magas művészi értékkel rendelkező darabokkal. Az öltözők, a társalgó és a színpadok nem idézték azt a hangulatot, amire annyira vágytam. Eközben a Játékszínben is vállaltam szerepet, ahova úgy kerültem be, hogy eredetileg Kolovratnik Krisztiánnak szólt a felkérés, de ő nem vállalta, így jöttem én a képbe. Hogy ez sorsszerű vagy véletlen, döntse el mindenki hite szerint.
Hogyan érintette, amikor megtudta, hogy mindkét színház veszélyben van?
Gyermekkori álmom mellé ekkor jött az a misszió, hogy meg kell mentenünk a kollégáinkat, önmagunkat és azokat az értékeket, amiket létrehoztunk többtucatnyi előadásban. Összeálltunk az üzlettársaimmal, és közösen gondolkodtunk. Lobbiztam egy évet minisztereknél és államtitkároknál, harcolva a Kamaraszínházért, de annyi nehézség gördült elénk, hogy váltottunk, és elkezdtünk tenni a másikért. A Játékszínnek jobbak az adottságai és nem is volt annyi adósság mögötte. Vételi ajánlatot tettünk a társaimmal, és amikor megvásároltuk a színházat üzemeltető nonprofit kft.-t, akkor kezdett el felépülni az a gyerekkori álom, amiről beszéltem.
Sok konfliktus övezte ezt a vásárlást, egyesek politikai kapcsolatokat sejtettek mögötte. Ez a szóbeszéd elült mára?
Nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Egy nagyon szűk kör kezdte ezt terjeszteni, akik nem örültek annak, hogy megmenekül egy színház a megszűnéstől. Nagyon durva mondatok hangoztak el, például hazánk legnagyobb női kritikusa azt mondta, hogy minden színház megszűnése bűn és hiba, minden színház megszűnése veszteség, kivéve a budapesti Kamaraszínházat. Egy másik kritikus politikai lapokat írt tele hazugságokkal, amit egy idő után megelégeltem, és ügyvédi csapatunkkal megindítottuk a sajtópereket.
Hogy zárultak ezek a perek?
Mindent megnyertünk.
Mennyiben jelent kihívást az igazgatói szerep?
Még korántsem vagyok készen, mindennap jön valami új, amivel szembe kell néznem, örökös kihívás lesz számomra. Szirtes Tamás tanár úr azt mondta nekem, hogy ha egyszer elfogynának a gondolataim, akkor menjek el egy másik színházba, és nézzem meg, ott mit csinálnak rosszul.
Ha régi ismerősök, kollégák jelentkeznek szerepért, mi alapján dönt?
Elsősorban szakmai szempontok alapján döntök, és vezetőként marketingszempontokat is figyelembe kell vennem. Közel 70 színész tagja a társulatnak, van egy alapmag, akikkel kezdetektől együtt dolgozunk. Gálvölgyi János, Hernádi Judit, Csonka András, Hajdú Steve, Lévai Viki, Horváth Lili, Szőlőskei Tímea, Zsurzs Kati, Nagy Sanyi rendszeresen játszik a Játékszínben és csatlakozott hozzánk Oroszlán Szonja, Dobó Kata, Liptai Claudia, Martinovics Dorina, Benedek Miklós, Szente Vajk, Feke Pál, Serbán Attila is, hogy csak néhányukat említsem. Hamarosan újabb castingot hirdetünk, hisz nem ismerünk mindenkit, és meghagyjuk a felfedezés örömét.
Nehéz nemet mondani? Megsínylik a visszautasítást a baráti kapcsolatok?
Molnár Ferenc drámájában hangzik el, hogy el kell dönteni, mit választ az ember: karriert vagy a régi barátokat. Bármilyen kegyetlen mondat ez, nem azt jelenti, hogy el kell dobni a barátokat a sikerért. Tisztában kell lenni azzal, hogy sok ember sorsáért felelek, nem engedhetem meg magamnak, hogy személyes szempontokat helyezzek előtérbe. Ez a szerep törvényszerűen kapcsolatok elvesztésével és átformálódásával jár, ezzel az első pillanattól fogva tisztában voltam.
Amikor kiírták Berényi András karakterét a Barátok közt-ből, felmerült, hogy R. Kárpáti Péter szívesen menne a színházába, de ön nem tart igényt rá. Sikerült ezt a konfliktust feloldani?
Péter nem jelentkezett nálam munkáért, csak felmerült a kérdés egy újságíró részéről, hogy alkalmaznám-e a színházban. Azt válaszoltam, hogy jelenleg ez a dilemma nincs napirendben, nincs olyan darabunk. Kettőnk konfliktusa egy bulvárgenerált történet volt.
Milyen érzés volt visszatérni két év kihagyás után a Barátok közt-be?
Csukott szemmel is odavisz a kocsim, tizennégy évet napi szinten dolgoztunk ott együtt. Kétszer annyit, mint amennyit idáig a fiam élt, és háromszor annyit, mint ameddig a házasságom tartott. Nosztalgikus élmény volt újra találkozni a szereplőkkel, bár én elsősorban a stábbal lettem jó viszonyban. A színészek közül van, akivel régebbi, és van, akivel felszínesebb a viszonyom, hiszen a közös munka összehoz embereket, de ezekből nem feltétlenül lesznek mély kapcsolatok.
Örömmel fogadta Kalamár Tamás producer felkérését?
Tamással baráti kapcsolatban vagyunk, hosszan beszélgettünk róla, hisz nekem megváltoztak a körülményeim, a kisbabából kisember lett mellettem, belőlem pedig színészből színházigazgató. Olyan formában nyilvánvalóan nem tudunk együtt dolgozni, mint korábban, de ez a visszatérés nagy öröm nekem. Megtiszteltetésnek vettem, hisz egyfajta elismerés, ha az embert visszahívják.
Követi a sorozatot?
Teljes mértékben tévénéző és rajongó vagyok. Éppen emiatt egy vicces szituációba is belecsöppentem az első napon. A stúdióban a legtermészetesebb módon köszöntem mindenkinek, és csak fél óra múlva jöttem rá, hogy az új színészeknek be kellett volna mutatkozni, hisz nem vagyunk személyes ismerősök.
Az igazgatói teendők és a szerepek mellett mennyi ideje jut a fiára?
Fájdalmasan keveset tudunk együtt lenni, de nem az én munkáim miatt. Most kezdte az általános iskola első osztályát, és reggeltől délutánig elfoglalt. A hétköznapokon fekvésig együtt töltjük az időt, beszélgetünk, játszunk vagy megoldjuk a szorgalmi feladatokat. Óvodás korában még megengedhettük magunknak, hogy elmegyünk egy hosszú hétvégére, most nem tudjuk lecsippenteni a pénteket vagy a hétfőt. Sokat vagyunk együtt hármasban is az anyukájával, Nikivel, aki szintén úgy oszt be mindent, hogy meglegyenek a közös programok. Harmonikus srácnak látom Lócit, és szerencsére az iskola akadályait is remekül veszi.
Többször nyilatkozik a magánéletéről az újságoknak. Volt már vitás helyzete a bulvársajtóval?
Szívesen mesélek magamról, de megvannak a határok. Sajtóper vagy ilyesmi ebből még nem volt, a nyilatkozatoknál és interjúknál is remek szakemberek tanácsait kérem.
Mik a jövőbeli tervei?
A magánéletemben és a munkámban is eléggé a helyemen vagyok, jó úton járok szerintem. A Játékszín egy feltörekvő sikertörténet, most a szeptember 19-ei Színházak Éjszakájára készülünk, ahol papként én adom össze a jelentkező párokat a színpadon, és ha kell, ott helyben a válást is intézem. A színház humorát, repertoárját és színészeit szeretnénk bemutatni a közönségnek, lesznek gyerekprogramok Horváth Lilivel és Zsurzs Katival, meg lehet nézni, hogy próbál Nagy Sanyi és Kovács Patrícia, Gálvölgyi János és Tóth Enikő, a súgás mesterségére pedig Hajdú Steve tanítja az érdeklődőket. Az új évad előtti izgalmak is bennem vannak, és sok terv, amiről egyelőre nem beszélhetek.