Novák Angéla: Aki rendben van a szexusával, el tud fogadni engem

Ahogy belépek az ötödik emeleti lakásba, mintha egy barokk kastély egyik szobájába csöppennék, az aranykeretes festmények, a díszes karosszékek és az óriási, baldachinos ágy mind ezt a hatást keltik. Egy királykisasszony lakik itt, aki viszont férfitestbe született. A legutóbb a Celeb vagyok, ments ki innen!-ben látott Novák Angéla mesél arról, milyen volt idáig az út.

Volt a Celeb vagyok-ban, aki ódzkodott attól, hogy te eredetileg férfinak születtél?

Ami velem történt, az valószínűleg Gáspár Lacitól volt a legidegenebb, de mindentől függetlenül nyitott volt a történetre. Elképzelhető, hogy csak megtartotta magának a véleményét, de én semmi rosszindulatot nem láttam a részéről. Balázsék annál többet piszkáltak, amit nehezményeztem is, hiszen alapvetően a nézőknek kellett volna eldönteniük, hogy szimpatikusnak tartanak-e, vagy sem. Balázsék viszont jóformán csak vágóképként használtak, és ahogy ők beszólogattak, az nekem nem tett jót. Ha a fél ország azt hiszi, hogy én még mindig borotválkozom, az nincs rendben, mert én már régen nő vagyok. Nem akarok a transzvesztita kategóriába tartozni.

Nem szeretné, ha transzvesztitának néznék Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mi amúgy a helyes megnevezés? Transzszexuális vagy transznemű?

Itthon transzszexuálisnak, odakint transzneműnek, transgendernek hívnak minket. Nekem viszont erről az a véleményem, hogy valaki addig transzszexuális, amíg el nem végzik rajta a műtétet. Ez egy átmeneti állapot, a műtét után valaki vagy férfi, vagy nő. Úgy gondolom, tudnék is teljesen természetes életet élni, ha nem ez lenne a szakmám – ha, mondjuk, postáskisasszony lennék, akkor valószínűleg nem tudná rólam a világ, hogy valaha férfi voltam.

Volt olyan opció is, hogy postáskisasszony leszel? Mármint tudnál civil életet élni?

Ha postáskisasszony lennék, akkor sem titkolnám a múltamat, a családomnak és a barátaimnak mindenképp tudniuk kellene, hogy fiúként születtem. Egy bizonyos bizalmi szint fölött muszáj lenne erről beszélni, mint ahogy azt is elmondanám, ha, mondjuk, embert öltem volna, és tíz évig börtönben lettem volna miatta. Mindenkinek vannak olyan meghatározó dolgok a múltjában, amiket meg kell osztania másokkal. Az ismertséggel egyébként nincs semmi bajom, nem véletlenül kerültem színpadra annak idején, azt érzem, a világnak látnia kell engem, tudnia kell rólam.

Nem ért soha atrocitás? Nem szólogattak be az utcán?

Nem jellemző. Nekem addig volt nehezebb az életem, amíg ki nem derült, hogy mi vagyok, a buszon állandóan megnéztek az emberek, nem tudták eldönteni, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Amikor életemben először női ruhát vettem fel, és kisminkeltem magam, végigmentem a városon. A Ferenciek terén felszálltam a metróra, és az emberek akkor először néztek át rajtam – valahogy a helyükre kerültek a dolgok, ugyanolyan lettem, mint ők. Ez egy óriási pozitív visszajelzés volt a világtól.

Addig volt nehezebb az élete, amíg nem tudta eldönteni, kicsoda Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mikor érezted először, hogy rossz testbe születtél?

Elég későn. Volt egy elégedett gyerekkorom, amikor nem foglalkoztam ilyesmivel, és olyan közegben is nőttem fel, amely ezt nem pedzegette. El tudnám mondani az összes sztereotípiát, hogy csak lányokkal barátkoztam, babákkal játszottam, de a szüleim sem akartak belőlem rendes férfit nevelni, szóval nekem teljesen természetes volt, hogy olyan vagyok, amilyen. Az általános iskolában én voltam a fiú, aki lány, csúfoltak is ezzel, de nem zavart. Középiskolába ruhaipariba jártam, csak lányokkal, akikkel teljesen normális volt a viszonyom. Toltam volna tovább is a szexualitás kérdését, de akkor a barátnőim már mind pasiztak, nagyjából tizenhat éves koromban elkezdtem hát azon gondolkodni, hogy hol vagyok én a férfi és a nő között.

Hogy zajlottak az első próbálkozások?

Beláttam, hogy nekem a fiúk tetszenek, először azt gondoltam, buzi vagyok. Volt egy idősebb barátnőm, Angéla – akitől a nevemet is kaptam –, neki vallottam be először. Nem lepődött meg, látta már rajtam, hogy valami nem oké. Neki volt egy pár meleg barátja, el is vitt egy házibuliba, ahol ott voltak ezek a srácok is, de nekem nem tetszettek, egyből tudtam, hogy nem ilyen fiúkra vágyom. Én sem tetszettem nekik, mondták is, hogy van bennem valami, de nem az, ami bennük. Kellemetlen helyzet volt, kiderült, hogy buzi sem vagyok.

Hogy jutottál el a nemváltás gondolatáig?

Kezembe került egy többoldalas újságcikk egy amerikai transzszexuális csajról, aki ráadásul nagyon jól nézett ki a fotókon. Ahogy olvastam, több dologban magamra ismertem, és volt egy pont, amikor szinte megvilágosodtam, hogy én is ez vagyok, nekem is nővé kell válnom, a testemet kell hozzápasszítani ahhoz, ami belül van. Elmondtam először a nővéremnek, aki megértette, biztosított a szeretetéről, sőt elnézést is kért, amiért látta a jeleket, de nem foglalkozott a kérdéssel. Ezzel a lendülettel mentem anyámhoz is, mutatva neki az újságcikket, de ő egyáltalán nem értette, betegnek nevezett. Mondtam neki, hogy lehet, hogy beteg vagyok, de akkor menjünk el orvoshoz – erre viszont nem volt hajlandó, egyáltalán nem akart foglalkozni a dologgal.

Egy újságcikk hatására vágott bele a nemváltásba Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mostanra rendeződött a viszonyod a szüleiddel?

Én sohasem haragudtam rájuk, úgy gondoltam, ha nem akarnak részt venni az életemben, ne vegyenek. Vidéki szüleim vannak, anyukám alapvetően mindenfajta változást nehezen fogad el, ha, mondjuk, a közért átköltözik máshová, azt is nehezen viseli, hát még egy olyan problémát, amihez hozzá sem tud szólni. Tizenhét évesen eljöttem otthonról, azután négy évig nem beszéltünk, a nővéremmel viszont tartottam a kapcsolatot, tőle tudtak rólam információkat. Anyámnak kellett az a négy év, hogy feldolgozza ezt az egészet, de mostanra helyre tudta tenni – ha ma valaki együtt lát minket, szerintem nem mondaná meg, hogy valaha is rossz viszonyban voltunk. Apám elfogadóbb volt, de nagyon helyesen anyám mellé állt a történetben, így abban a négy évben vele sem tartottam a kapcsolatot.

Előfordult az elején, hogy véletlenül a fiúneveden szólítottak?

Abszolút. Nem a fiúnevemet használták, régen Öcsinek hívtak a családban, és előfordult, hogy a nővé válásom után is leöcsiztek vagy esetleg fiamnak szólítottak. Akkor mondtam nekik, hogy hiába tartják magukat ehhez, már nem vagyok a fiuk, de ez nem használt. Aztán, amikor az első páromat bemutattam nekik, egy családi ebéden, szintén kiszaladt a szájukon, de ott annyira zavarba jöttek, hogy soha többet nem fordult elő. Azóta Anginak hívnak.

A családnevedet is megváltoztattad?

A Novák anyukám családneve, bár sokan azt hiszik, hogy a Barátok közt-ből jött, ott ugyanis pont Novák Laci barátnőjét játszottam egy pár epizódban. Most már lehet, hogy nem változtatnám meg a nevem, vagy mindkettőt felvenném, de akkor úgy gondoltam, így fogom magam hívni, mert mindig erősebb volt bennem a Novák-vér, anyám ágának a külsejét és tulajdonságait örököltem.

Öcsinek hívták a családban, ma már ott is Angi Fotó: Szabó Gábor - Origo

2003-ban még úgy nyilatkoztál, tíz évet adsz az orvostudománynak, hogy te is anya lehess. Most ezzel mi a helyzet?

Elment a tíz év, nekem saját gyermekem már biztos nem lesz. A méhtranszplantáció még iszonyú veszélyes, beültetik ugyan, de csak addig a kilenc hónapig lehet benned, utána megint kiveszik, mert nem bírná el a szervezet – ezt nem biztos, hogy akarom. Hogy örökbe fogadnék-e egy gyermeket, az más kérdés. Bárkinek a gyermekét fel tudnám nevelni szeretetben, abban biztos vagyok, és ő úgyis engem tekintene az anyjának. Mindenáron azonban nem akarok gyereket, amikor egyedül vagyok, nem is tűnik fontosnak. Akkor hiányzik inkább, amikor kapcsolatban vagyok, és van mellettem egy férfi, akivel el tudnám képzelni a családi életet.

Mennyire nehéz párt találnod?

Nehéz. Általában szeretnek a pasik, de azt a csomagot már nem, ami ezzel az egésszel jár. Azt önmagában még el tudják fogadni, hogy mi történt velem, és a férfiénem már annyira a múltam, hogy aki velem él, észre sem veszi. Amit nagyon nem tudnak a helyén kezelni a pasik, az, hogy ezt az egészet fel kell vállalni. Már az is nehéz nekik, ha kimegyünk az utcára, de a baráti társaság, a család előtt még inkább nem tudnak velem mit kezdeni – a környezetükben lévők általában félinformációkból ítélnek meg, aztán a pasi meg kapja a pejoratív beszólásokat. Másfelől azzal is küzdök, amivel minden ismert nő – a férfiak már eleve gondolnak rólam valamit, ami talán nem is én vagyok, és nem is nagyon szeretik, ha csak rólam ismerik fel őket, miattam beszélnek róluk. Ez azonban kizárólag a pasin múlik: ha ő rendben van önmagával, a saját szexusával, akkor nem lesz ezzel gond. Ez általánosságban is igaz, nem csak a párkapcsolatokra: ha valaki rendben van a saját szexusával, az el tud fogadni engem.

Vannak még férfias tulajdonságaid?

Az az egészséges, ha valakiben egyszerre dolgoznak a férfi- és a női energiák, nekem ezzel bajom van. Az agyamban meg a lelkemben mindig is nő voltam, és amikor fizikailag kiöltem magamból a férfit, azzal a férfienergiákat is sikerült – nem tudom működtetni az olyan dolgokat, mint a pénz, a karrier vagy a tudatosság, amiket a férfienergiák hoznak a nőknek. Ezen mostanában dolgozom, hogy valami azért visszakerüljön.

Visszaszerezne egy keveset a férfienergiákból Fotó: Szabó Gábor - Origo

A tested teljesen működőképes? Élvezed például a szexet?

Élvezem, teljesen rendben vagyok alul, mintha ezzel születtem volna. Persze 2002-ben operáltak, már olyan régen történt, hogy volt időm megszokni, kitanulni a testemet. Ennél jobban nem is sikerülhetett volna a műtét, de soha nem is volt kétségem afelől, hogy rendben lesz ez az egész, valamiért úgy éreztem, hogy a jóisten ezt kiutalta nekem. Úgy voltam vele, hogy ha már lelkileg megharcoltam, akkor a műtét is rendben lesz.

Szoktak tőled tanácsot kérni olyanok, akiknek szintén gondjuk van a saját nemükkel?

Szoktak, de a tanácsadásban nem vagyok jó. Szecsődi Karinak tudtam segíteni, talán erőt is adni, de vele nagyon hasonlítunk egymásra. Más transzszexuálisokkal csak ebben az egy dologban egyezünk, az odáig tartó út mindenkinél más, mindenki más problémákkal, gátakkal küszködik. Nekem például egy percig sem volt probléma, hogy nőként integrálódjak a társadalomba, a közértben és a buszon is nőként viselkedtem, már akkor is, amikor testileg még nem voltam egészen nő. Az sem zavart soha, hogy mások mit gondolnak erről az egészről, sosem éreztem azt, hogy mindenkinek el kell engem fogadnia.

Arról mit gondolsz, hogy te estél ki elsőként a Celeb vagyok-ból?

A tíz emberből valószínűleg én voltam a legkevésbé ismert. Tizenhét éves koromban készítettek velem először interjút, és azóta van is egy viszonylag állandó médiajelenlétem, mostanában azonban nem voltam annyira aktív, nem jelentem meg gyakran a képernyőn. A többiekkel azt beszéltük, hogy a facebookos rajongótáborunk száma nagyjából meghatározza a kiesés sorrendjét is – nekem van kétezer követőm, Szabó Zsófinak tizenötezer.

Soha nem érdekelte, hogy mások elfogadják-e Fotó: Szabó Gábor - Origo

Utána nézted az adást? Volt olyan, ami miatt sajnáltad, hogy már nem vagy ott?

Bántam, hogy nem voltam egyszer sem bátorságpróbán, ahol kiderülhetett volna, hogy mennyire vagyok bátor vagy ügyes egy adott helyzetben. Sajnáltam, hogy lemaradtam a csoportos bátorságpróbáról is, az biztosan nagy élmény lett volna, amikor tízen küzdünk ugyanazért a célért. Nem bántam viszont, hogy a megalázó helyzeteket megúsztam, valószínűleg rosszul viseltem volna, ha például leöntenek mindenféle trutymóval – mint ahogy a különféle tábori feladatok közül a vécéhordás sem hiányzott.

Lett volna olyan próba, amire kapásból nemet mondasz?

Nincs, mindent megpróbáltam volna. Pont ezért lettem volna kíváncsi, hogy eljutok-e egy-egy próbán addig a pontig, amikor besokallok, és leállítom az egészet. Sylvivel beszélgettünk erről, szerinte mindent végigcsináltam volna, de én nem vagyok ebben biztos. Próbáltuk felmérni egymást, hogy ki miben ügyes, ki mennyire bátor, de Sylvi csak az alapján tudott véleményt mondani, amit a táborban látott tőlem. Ő hozzá van szokva az ilyesmihez, én nem szoktam feszegetni a határaimat.

Egyáltalán nem vonzanak a szélsőséges helyzetek?

Nem vagyok az a bevállalós lány, nem vonz a vadvízi evezés vagy az ejtőernyős ugrás sem. A siklóernyőzés volt az egyetlen, amit kipróbáltam, de azt gondolom, lenne elég erőm más dolgokhoz is, ha muszáj lenne megcsinálnom őket – alapvetően viszont nem okoz örömet, ha kilépek a komfortzónámból. Sylvi mesélte, hogy azért kezdett el szörfözni, mert volt parája a víztől. Én nem ilyen vagyok, nem megyek szembe a félelmeimmel, ami azért is lehet, mert Oroszlán-jegyű vagyok, kényelmes típus. Volt olyan pillanat, amikor ültem ott Afrikában egy farönkön, még a tűz mellett is fáztam, és arra gondoltam, hogy mi a fenét keresek itt, mikor a bolygó túlsó felén van egy gyönyörű, fűtött lakásom.

Kényelmes típus, nem vonzzák a szélsőséges helyzetek Fotó: Szabó Gábor - Origo

Amikor annak idején megkerestek a műsorral, habozás nélkül elvállaltad?

Csak pár másodpercig haboztam, de utána arra gondoltam, hogy ez mennyire vicces lesz – pontosan azért, mert nem vagyok a természet lánya. Nem gondoltam, hogy ez végül kemény lesz, de ezt a világ sem hiszi el – akárkivel beszéltem a résztvevők közül, mindenki arról panaszkodott, hogy a barátai nem hitték el, hogy tényleg éheztünk, tényleg a szabadban aludtunk. Számomra ez tök meglepő, azt gondolom, hogy eléggé látszott az arcomon a szenvedés.

Mi hiányzott a legjobban a fűtésen kívül?

Kétségtelenül a rossz időt viseltem a legnehezebben, sőt úgy is érzem, hogy ha jobb időnk lett volna, más lett volna az egész játék. Értelemszerűen hiányzott a tükör is, számomra az nem egy reális helyzet, hogy tíz napig nem látom magam. A tisztálkodás sem volt optimális, hideg vízben, patakban, szappannal mosakodni, az nekem nem egy komfortkategória.

Ahhoz mit szólsz, hogy Bódi Sylvi bepereli az RTL Klubot, amiért leadták, hogy meztelenül fürdött?

Teljesen egyetértek vele, hisz úgy tudtuk, hogy a műsor 12-es karikával megy, amibe nem fér bele minden.

Tartjátok a kapcsolatot azóta is?

Abszolút. Az olyan intim, feszült, kiszolgáltatott helyzetekben, amelyek ott naponta megtörténtek velünk, sokkal hamarabb eljut az ember egy olyan bizalmi szintre, amit egy rendes barátságban csak évek alatt ér el. Például mikor szoktad a barátnőd vagy a haverod hátáról vakarni a koszt? Az ilyesmi nagyon összekovácsolja az embereket. Kialakult köztünk egy szövetség is, hiszen voltunk mi, a táborlakók, velünk szemben meg a gyártás és a nézők, mi pedig nem akartuk, hogy mindent meglássanak vagy meghalljanak belőlünk.

Az idei második szériában is láttál olyat, akihez közel tudtál volna kerülni?

A 8.08-ban Hevesi Krisztával szerepeltem együtt, ő mesélt pár dologról, ami nálunk elképzelhetetlen lett volna. A második széria sokkal nehezebb lehetett, valószínűleg Baukó Éva miatt, aki állandóan generálta a konfliktusokat. Nálunk konkrét gonoszkodás nem volt, békében éltünk egymással.

Szét tudtál legalább nézni Dél-Afrikában?

Egyáltalán nem, jóformán csak a dzsungelt meg a szállodát láttam. Ahogy leszálltunk, volt két napunk a dzsungel előtt, de akkor is forgattunk. Amikor kiestem, bevártam Mikit, majd jöttünk is haza – szóval, egy napom lett volna körülnézni, de annyira fáradtan, kizsigerelve jöttem ki a táborból, hogy nem volt lelkierőm semmihez. Átmentem a szemben lévő plázába szuveníreket venni a családnak, ennyi volt a városnézés.

Színházban játszol még? Én az Egy kis bécsi kurva emlékezései-ben láttalak évekkel ezelőtt.

Nem, sajnos, most nincs megkeresés, miután nem voltam a tévében elég ideig. Hevesi Kriszta is többet látszódott nálam a képernyőn, de ezt a dzsungelben nem tudtuk előre megítélni. Rengeteg helyzetről azt gondoltuk, hogy leadják a tévében, de nem adták le, pedig egy csomó érdekes helyzet és felvétel volt, amelyet szerintem használhattak volna. Amíg mi kilencen a tábortűznél művészetekről, politikáról beszélgettünk, addig a tévénéző leginkább azt látta, hogy Aurelio a farkát veri. Nekem a nemváltásommal kapcsolatban is volt két beszélgetésem, egy a lányokkal, egy a fiúkkal – azt gondoltam, ez legalább bekerül a műsorba, de nem került.